Egy asztalon felejtett kávéspohár a mennybe megy

Egy asztalon felejtett kávéspohár a mennybe megy

Kis túlzással fölrobbant a net a Trónok harcában materializálódott modern kávéspohártól. A sorozatot nem láttam, és nem is tervezem megnézni, de laikusként is meg szeretném védeni a rendező asszisztensét – vagy a díszletest –, aki szerintem, nem hibázott akkorát, hogy a fejét vétessék érte.

A filmművészet az őskőkorszak óta tele van ilyen bakikkal, keressenek csak rá a YouTube-on, ha nem hiszik. Azt nem állítom, hogy a masírozó római légió mögött, a hegytetőn látható távvezeték alkalmasint elég illúzióromboló tud lenni, de a filmekben ennél sokkal durvább hibák is képviseltetik magukat. Nekem például az is fájdalmas, hogy a HBO átal Csernobilról gyártott sorozat szereplői angolul beszélnek, mint ahogy az Alfa című, a kutya megszelídítéséről szóló film modern szabású, láthatóan géppel vart kosztümjei is arra késztettek, hogy átkapcsoljak egy másik csatornára.

Az illúziórombolás nem egy papírpohár kérdése. Mi, akik a hetvenes években még tátott szájjal bámultuk az Egri csillagok végtelenségbe nyúlóan vonuló, alufóliás hegyű botokat cipelő statisztáit, nem akadunk ki egy oda nem illő tárgytól. Nekünk a klisék az igazán bosszantóak. Negyven-ötven éves mozinézői múlttal a háta mögött már mindenkinek megvan a saját kliségyűjteménye, és csak nevet, amikor a modern produkciókban egyikük-másikuk fölbukkan. Ilyen például az a szituáció, amikor a sötét szobában bóklászó szereplő mögött hirtelen ott terem a semmiből egy gonosztevő, vagy amikor a fedezékből tüzelő jó fiúk elé ész nélkül kirohan az ellenség, mintegy lehetővé téve önmaga lemészárlását.

Szigorúan véve majd’ minden közönségfilm egy-egy kliségyűjtemény –közismert például, hogy csak fölfüggesztett és az ügyről letiltott nyomozó deríthet föl egy bonyolultabb bűntényt –, ám ez a nagyérdeműt nem befolyásolja. Az okok kiderítése inkább a pszichológia feladata lenne, de talán az is közrejátszik ebben, hogy a kliséket nem kell érteni vagy megfejteni, és ebben a mai, információval zsúfolt világban ez fölöttébb csábító. Az olvasás lényegében ezen a fronton bukik el: túl nagy erőfeszítést követel, és bár az irodalomban is vannak klisék, ezek nem olyan könnyen felismerhetők, mint azok, amelyeket a látvány hoz létre.

A kávéspohár ebben a vonatkozásban engem cseppet nem zavar. Fölfoghatjuk egyfajta húsvéti tojásnak is, elvégre a fantasy filmek már amúgy is kívül esnek minden tér-idő konstelláción, úgyhogy egy ilyen játék akár szándékosan is elfér a kínálatukban. Lehet, hogy a pohár is az volt, hacsak nem egy másik sorozatból dimenzióugrással került oda, hogy utána a média szárnyán a mennybe menjen. Ebben a hatalmas katyvaszban, amit véget nem érő sorozatok zúdítanak ránk, ez egyáltalán nem lehetetlen.

Szóljon hozzá