/

Egy asztalon felejtett kávéspohár a mennybe megy

38 olvasó

Kis túlzással fölrobbant a net a Trónok harcában materializálódott modern kávéspohártól. A sorozatot nem láttam, és nem is tervezem megnézni, de laikusként is meg szeretném védeni a rendező asszisztensét – vagy a díszletest –, aki szerintem, nem hibázott akkorát, hogy a fejét vétessék érte.

A filmművészet az őskőkorszak óta tele van ilyen bakikkal, keressenek csak rá a YouTube-on, ha nem hiszik. Azt nem állítom, hogy a masírozó római légió mögött, a hegytetőn látható távvezeték alkalmasint elég illúzióromboló tud lenni, de a filmekben ennél sokkal durvább hibák is képviseltetik magukat. Nekem például az is fájdalmas, hogy a HBO átal Csernobilról gyártott sorozat szereplői angolul beszélnek, mint ahogy az Alfa című, a kutya megszelídítéséről szóló film modern szabású, láthatóan géppel vart kosztümjei is arra késztettek, hogy átkapcsoljak egy másik csatornára.

Az illúziórombolás nem egy papírpohár kérdése. Mi, akik a hetvenes években még tátott szájjal bámultuk az Egri csillagok végtelenségbe nyúlóan vonuló, alufóliás hegyű botokat cipelő statisztáit, nem akadunk ki egy oda nem illő tárgytól. Nekünk a klisék az igazán bosszantóak. Negyven-ötven éves mozinézői múlttal a háta mögött már mindenkinek megvan a saját kliségyűjteménye, és csak nevet, amikor a modern produkciókban egyikük-másikuk fölbukkan. Ilyen például az a szituáció, amikor a sötét szobában bóklászó szereplő mögött hirtelen ott terem a semmiből egy gonosztevő, vagy amikor a fedezékből tüzelő jó fiúk elé ész nélkül kirohan az ellenség, mintegy lehetővé téve önmaga lemészárlását.

Szigorúan véve majd’ minden közönségfilm egy-egy kliségyűjtemény –közismert például, hogy csak fölfüggesztett és az ügyről letiltott nyomozó deríthet föl egy bonyolultabb bűntényt –, ám ez a nagyérdeműt nem befolyásolja. Az okok kiderítése inkább a pszichológia feladata lenne, de talán az is közrejátszik ebben, hogy a kliséket nem kell érteni vagy megfejteni, és ebben a mai, információval zsúfolt világban ez fölöttébb csábító. Az olvasás lényegében ezen a fronton bukik el: túl nagy erőfeszítést követel, és bár az irodalomban is vannak klisék, ezek nem olyan könnyen felismerhetők, mint azok, amelyeket a látvány hoz létre.

A kávéspohár ebben a vonatkozásban engem cseppet nem zavar. Fölfoghatjuk egyfajta húsvéti tojásnak is, elvégre a fantasy filmek már amúgy is kívül esnek minden tér-idő konstelláción, úgyhogy egy ilyen játék akár szándékosan is elfér a kínálatukban. Lehet, hogy a pohár is az volt, hacsak nem egy másik sorozatból dimenzióugrással került oda, hogy utána a média szárnyán a mennybe menjen. Ebben a hatalmas katyvaszban, amit véget nem érő sorozatok zúdítanak ránk, ez egyáltalán nem lehetetlen.

Kipcsák Jakab

(1976., Budapest) Színi kritikusként debütáló, de több műfajban is magabiztosan mozgolódó újságíró, aki az utóbbi időben novellákkal veteti észre magát. Írásai társhonlapunkon, az Irodalmi Élet virtuális hasábjain is fellelhetők. Jelenleg Pitu Guli ösztöndíjjal a Szkopljei Egyetem vendéghallgatójaként a perzsa-ószláv nyelvemlékek irodalmi vetületeit kutatja, és első novelláskötetének anyagán dolgozik, amelynek címe: Dojráni lakodalom.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft