Pillantás a kortárs világköltészetre

Pillantás a kortárs világköltészetre

Aki magyarra fordított, kortárs világlírát szeretett volna olvasni, a kilencvenes évek első feléig igazán kellemes helyzetben volt: az Európa kiadó két, mára kultikussá vált sorozatát is követhette: Lyra Mundi, Napjaink költészete… Aztán e könyvfolyamok elapadtak (értsd: megszűntek), s 2016-ban – az elsősorban kortárs külföldi prózát, kisebb mennyiségben azonban költeményeket is közlő – Nagyvilág folyóirat is hasonló sorsa jutott. Kis hazánkban ma gyakorlatilag nincs olyan nyomtatott irodalmi orgánum, amelynek az a fő profilja, hogy magyar fordításban rendszeresen „hozza” mai is élő vagy ható külföldi költők műveit.

Eme áldatlan helyzeten kívánt némiképp változtatni Füzi Péter és Pál-Kovács Sándor, a Forrás két szerkesztője, amikor úgy döntöttek, hogy a folyóirat nyári duplaszámát a kortárs világlírának szentelik. Vállalkozásukhoz megnyerték az interneten működő Versum – a nemzetközi költészet online fóruma – szerkesztőit és fordítógárdját, minek következtében a folyóirat július-augusztusi száma csaknem hatvan szerző százötvennél is több művének magyar fordítását tartalmazza – két interjúval, egy esszével és egy tanulmánnyal kiegészítve.

A közölt szerzők névsorát átböngészve kellemes meglepetés ért: mindössze két ismerős nevet találtam. Egyik az orosz Joszif Brodszkijé, akitől olvastam is ezt-azt, a másik az ír Patrick Kavanaughé, aki csak onnan rémlett, hogy egy alkotását (On Raglan Road/A raglani úton) Van Morrison és a Dire Straits is előadta már. Eljött hát a lehetőség, hogy az itt közölt Inniskeeni út: július este című művét is megismerjem!

Ami pedig a többieket illeti: ha jól számoltam, a szerkesztők egy-egy cseh, szlovén és angol; két-két szlovák, belorusz, ír és japán; három-három szerb, lengyel és orosz; négy norvég; öt ukrán; hat-hat román és portugál(ajkú); nyolc török és tíz amerikai költő versét válogatták be a nyári duplaszámba, amely így felér egy kisebb világirodalmi antológiával.

A versek után a költők rövid életrajzai következnek, amelyek különféle információkkal igyekeznek közelebb hozni az olvasóhoz a szóban forgó szerzőt.

Így például: hogy hívják azt a ’68-as generációhoz tartozó, lengyel poétát, aki évek óta esélyes az irodalmi Nobel-díjra? Adam Zagajewski. Melyik norvég költő írt másodmagával receptkönyvet a kovász felhasználásáról? Casper André Lugg. Melyik portugál költőt aposztrofálják hazájában „az irodalom rocksztárja”-ként? José Luís Peixoto-t. Ki a 20. század első felének egyik legjelentősebb török költője? Orhan Veli Kanık. Ki a második világháború utáni japán irodalom egyik legfontosabb versszerzője, aki Agatha Christie tucatnyi könyvét ültette át az anyanyelvére? Tamura Rjúicsi. Ki az az amerikai költő, akiknek második kötete arról szól, milyen volt egy középosztálybeli, fiatal afroamerikai nőnek megélni az Obama-érát? Morgan Parker.

(E ponton felbukkant bennem a kérdés: vajon van ma Magyarországon roma költőnő, aki azt választhatná kötete témájául, hogyan élte meg a kort, amelyben Daróczi Dávid volt a kormányszóvivő? És ha meg is születne ez a mű, vajon mekkora kritikai és közönségsikert érne el?)
Az összeállítást a kortárs versek fordításának lehetőségeire, a világlírára mutatkozó hazai befogadói igényekre összpontosító interjú zárja. Ebben Krusovszky Dénes és Mohácsi Balázs – a már említett Versum szerkesztői – kitekintenek a kortárs világlíra színtereire is, és röviden felsorolják, hogy egyes országokban, egyes nyelvterületeken milyen tendenciák, divatok, hatások jellemzik a ma nemzedékeinek költészetét.

Mohácsi Balázs szerint Németországban – az underground vonalon – erős az ökokritika és az antropocén* tematika, Ukrajnában a háború számít meghatározó témának, a román lírában pedig a posztszocialista örökség, illetve annak találkozása a globalizáció nyugati kultúrájával.

Amerikában a kisebbségek alkotják a mainstream-et, és abszolút teret nyertek az olyan társadalmi témák, mint például a faji és szexuális kisebbségek, a genderszerepek, a feminizmus kérdései, és ezek tetszőleges variációi. „Fehér, heteroszexuális férfiakat tulajdonképpen vadászni kell”, mutat rá.

Krusovszky Dénes mindezt identitásköltészetnek nevezi, és megerősíti: ma az amerikai fiatal költők jelentős része vagy a nemi, vagy az etnikai (vagy mindkét) identitáskeresés problematikájára építkezik.

És bár a szerkesztők az előszóban fogalmaznak így, én zárásul idézem a soraikat: „Nem intenénk óva az olvasót attól, hogy elvesszen ebben a sokszínű kavargásban, sőt, inkább arra biztatjuk, hogy bátran vesse bele magát, szemezgessen, s ízlelgesse ezt a (…) színes és sokrétű kínálatot”.

Mi egyebet felelhetnék erre, mint hogy pontosan ezt fogom tenni, nem egyszer, de többször, s hogy örömömre szolgál, hogy elveszhetek ebben a kétszázhúsz oldalnyi anyagban!

______________
* Antropocén („az ember kora”): egyes kutatók és tudósok így emlegetik azt a földtörténeti korszakot, amelyben az ember egyre erősödő, globális hatást gyakorol a Föld atmoszférájára és ökoszisztémájára. Hogy e kor pontosan mikor kezdődött – az ipari forradalom idején? a második világháborút követően? a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben? –, arról nincs egységes álláspont, de a kifejezés használói egyetértenek abban, hogy már régen benne járunk. (Az elnevezés nem számít hivatalosnak, vagyis „az ember kora” egyelőre nem szerepel a földtörténeti időskálán.)

Szóljon hozzá