Ctrl+Alt+Delete, a jó támadása

Csak ült bambán maga elé nézve Ödön. Belefáradt abba, ahogy a környezetében lévők viselkedtek. Nem tudta felfogni, miért ilyen gonoszak, lelketlenek. Hogy okozhat örömöt az, ha másnak ártanak? Betelt a pohár. Meg sem próbált a többiekhez hasonlítani, mert egyetlen porcikájában sem érezte úgy, hogy helyes az, amit a társai tesznek. Utálta a fájdalmat minden formáját. Úgy is, hogy maga élte át, és úgyis, hogy másnak fájt. Legszívesebben megszakított volna minden kapcsolatot a társasággal, de a főnök nem engedte.

A főnök! Cöhhh. Hiába volt nagy a szája, a hőbörgésen kívül még semmit nem tett le az asztalra. Lehet azért, mert még csak rövid ideje volt a csapat élén?! Akkor is! Egy új vezértől nemcsak a harsogást, a lázítást várják, hanem az irányítást is. Alfréd esetében csak a nagy hang volt meg, semmi más. Igaz, az elődje – azaz Ödön apja – idejében sem volt jobb a helyzet. Az öregnek volt szíve, ám hagyománytisztelő és követő volt. Megörökölte a csapat vezetését, és megfogadta, hogy tisztességgel irányítani fogja a társaságot.

 

Az aljassággal egyáltalán nem tudott azonosulni a törzs behemótja. Jókora termete – széle is, hossza is egy – mellett legalább akkora szívvel is rendelkezett. Más volt. Különc. Tisztaságával mindenkitől különbözött. Nem a személyi higiéniát kell ezalatt érteni, hanem a lelki tisztaságot.

A milliós csapaton belül sokféle alak előfordult. A nagy számok aránya alapján joggal feltételezhetek, hogy sok jó tulajdonságot is megtalálható a törzs tagjaiban. Tévedtek! Ez egy válogatott aljas csapatnak bizonyult. Kegyetlenek, kíméletlenek, akik szeretik kínozni az embert.

A tagbaszakadt Ödön egy nagy testbe bújtatott jóindulat volt. Mondhatni szeretetbomba. Atombomba. Bizonyára annak tudható be, hogy szülei alig foglalkoztak vele és annál jobban vágyott a figyelemre, a szeretetre. Apja vezette a törzset, és otthon is úgy viselkedett, mint egy katonatiszt, már ha egyáltalán otthon volt. Anyja pedig belebetegedett a magányba. Szülei halála után magára maradt Ödön és a szeretetéhsége. Milliós tömegben volt egyedül. Ott nem várhatott szeretetet, ahol a jóindulat csírája sem létezett.

Jó ideig el tudott lavírozni a tömegben. Nem tűnt fel, hogy egyszer sem ölt, kínzott. Akkor figyeltek csak fel rá, amikor Ödön váratlanul és véletlenül kifakadt.

– Nem, én ezt nem bírom tovább! Nem lehet ezt máshogy megoldani, csak erőszakkal?

– Mit magyarázol, te böhöm! Örülj, hogy köztünk lehetsz. – válaszolt vissza sok társa közül az egyik.

– Vedd tudomásul, hogy nem örülök. Azt sem tudom, mit keresek köztetek?! – fakadt ki a gondolata a száján. – Nekem nem okoz örömöt, hogy másnak rossz legyen. – végre kimondta azt, ami mindig is nyomasztotta.

Erre már a milliós sereg is felfigyelt. A nagy testből kiáramló hang mindenkihez eljutott. Volt is ebből gondja. Ellene fordult a nagy kompánia. A vezér is csak azért hagyta meg a tagok között, mert megígérte, hogy Ödön, – az egykori vezér fia – akkor is a törzsbe fog tartozni, ha munkájával nem szolgálja annak érdekeit.

 

Súgtak-búgtak a társai a háta mögött. Jókora háta volt Ödönnek, kedvező felületet biztosított ennek.

– Nem, értem! Aki ilyen testi adottságokkal bír, hogyhogy nem él vele? – méltatlankodott az egyik.

– Ezt én sem értem. Itt vagyok, egy szál bél, mégis irtom a népet. Mi több, örömmel teszem. Ez meg?! – intett a fejével a behemót felé.

 

Ödön kiült a billentyűzet sarkába, pontosabban a bal Ctrl billentyű egyik szegletébe, és onnan lóbázta lábait. Úgy gondolta, hogy ez a legnyugisabb hely szerte a klaviatúrán. Ez volt a kedvenc búvóhelye. Nem volt egyetlen egy barátja sem ebben a nagy tömegben. Senkivel nem találta a közös hangot. Testmérete és gondolkodásmódja miatt is kilógott a sorból. Ödön egyedül volt, mégsem keseredett el. Kitalálta, hogy azt használja fel gonosz társai ellen az, amiből neki sok van: a szeretetet.

 

A laboratóriumban sürögtek-forogtak a talpig fehérbe öltözött kutatók. Nagy volt a baj, járvány szedte az áldozatait. Akik nem haltak bele a titokzatos betegségbe, azok is halál közeli élményekről számoltak be. Annyit már tudtak, hogy egy új vírustörzs tűnt fel. Még nagyobb nyomás nehezedett a szakemberekre, hogy meg tudják állítani a kórt.

A betegek tünetei egyformák voltak, ám a világ minden tájáról egyre több fertőzöttről érkezett jelentés. Egy közös volt a betegek között. Mindenki a számítógép előtt ülve, a billentyűzetet nyomogatva érezte először a megfázásos tüneteket, majd azok percről-percre erősödtek és egy negyed óra múlva már mozdulni sem tudtak a gép mellől. Az egész test fájdalmas görcsbe húzódott. És ha egyszer ez jelentkezett, csak nehezen akart szűnni. Ha egyáltalán megszűnt, és a halálba nem taszította az embert. A túlélők számára ez már elég ijesztő volt ahhoz, hogy orvoshoz forduljanak az emberek. Akinek erős volt az immunrendszere, az le tudta küzdeni a kórt, máskülönben a vírusok győzedelmeskedtek. Ezzel párhuzamosan a számítógépek is bemondták az unalmast. Életre keltésükhöz minimum újratelepítésre volt szükség, de a régebbi eszközök végleg használhatatlanná váltak.

Kézről-kézre jártak a laboratóriumi edénykék, a mikroszkópok éjt nappallá téve dolgoztak a szakemberek. Az agresszív és gyorsan szaporodó vírusok között csak egyet találtak, amelyik mérőben eltért a többitől. A törzshöz tartozott, köztük volt, mégis elkülönült. Felépítésében hasonlított, de nagyobbnak tűnt. A mikroszkóp alatt még inkább. Ez az egy nem támadt, nem szaporodott, mint mások. Óvatosan közeledett a jóval kisebbekhez, majd amikor hozzájuk ért, azok mintha lebénultak volna. Közülük csak néhány maradt aktív, amelyek mozgása is lassult, méretük pedig nőtt.

 

Ödön azt találta ki, hogy megmutatja, milyen jó jónak lenni. Sorra vette a közelében lévőket. Megölelte őket. Mindegyiket egyenként, aki csak a közelében volt. Ott, ahol az ölelés érte őket, leültek. Amelyik vírus megérezte és megértette Ödön ölelését, az egyre csak nőtt a szeretettől és többé senkit sem bántott. Voltak, akik nem tudtak mit kezdeni az új érzéssel. Makacs egy banda, ők voltak többen. Márpedig, ha nincsen megfelelő tényezők a szaporodáshoz, a kórokozók rövid időn belül elpusztulnak.
Elfáradt. Fizikailag. Felkereste a bal Ctrl-t. Ezt nem püfölték a barázdás, nyirkos, zsíros, sejtekben gazdag ujjpercek és éppen ez volta az oka annak is, hogy vírustársai elkerülték ezt a billentyűzetet.

Örömmel töltötte el, hogy egyre kevesebb volt a kínzás, a bántalmazás, a fájdalom okozása és az élet kioltása. A szeretet jobbá tette a társait. Még ha csak néhánynál ért el eredményt, azt is haladásként könyvelt el. Ám a sok szeretet átadása energiát vett el Ödöntől, szüksége volt a Ctrl-re.

Csendes üldögélésében arra lett figyelmes, hogy vészesen cikázni kezdtek környékén a veszedelmes ujjak. Egyre közelítették lelki megnyugvásának helyszínét. A Ctrl mellé váratlanul becsapódott egy az Alt-ba, és ezzel egy időben a Delete-be is.

 

[Beküldte: Rónai Márta]

Szóljon hozzá