A Regénytár bűvös boltja
Érdekes és izgalmas olvasmányok minden mennyiségben

Angyalok a padláson

Nem akarom fényezni magam, de én már akkor sem hittem a Jézuskában, amikor a kortársaim még vele álmodtak. Tündérekben, manókban, gonosz boszorkányokban igen, de a Jézuskában valahogy nem. Pedig megtettem mindent, hogy ez másként legyen: volt, hogy a kezemet ökölbe szorítva, fogcsikorgatva erőlködtem, de hiába, nem ment. Az is közrejátszhatott ebben, hogy ha ránéztem a bölcsőben fekvő, pólyás kishúgomra, elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy ilyen gyámoltalan kis lény, legyen ő bár Jézuska is, a születése után pár órával már képes legyen egy olyan összetett képződmény logisztikájával bajlódni, mint amilyen egy földíszített karácsonyfa.

Azt sem tagadhatom le, hogy jóval karácsony előtt egyszer véletlenül fölfedeztem a góré mögé dugott, fazék vízbe állított karácsonyfát. Rögtön jelenteni akar az esetet anyámnak, de hamar meggondoltam magam. Botor dolog lett volna megkockáztatni azt a fejleményt, hogy akinek nem létezik a Jézuska, annak nem létezik az ajándék sem. Így aztán hagytam, hogy a szüleim a szentestén valamilyen ürüggyel eltávolítsanak a háztól – legtöbbször a szomszéd utcában lakó dédnagymamámhoz kellett átvinnem egy fazekat vagy lábost –, hogy mire visszajövök, ott álljon a szobában, a két utcai ablak között a pazarul földíszített karácsonyfa. Lecövekeltem az ajtóban és mélyen magamba szívtam a pillanat fenségességét: a fán égtek a gyertyák, amelyek fenyőgyanta illatot füstöltek, és ez a sejtelmes aranyfény beragyogta a szüleim arcát, mert a villanyt már akkor leoltották, amikor meghallották, hogy kinyitom és becsukom magam után a nagykaput.

Aztán jött az ünnepi vacsora, ami már nem tetszett annyira. Megmagyarázhatatlan módon utáltam a káposztát és ezen a karácsony sem segített, sőt ez tette csak gyötrelmessé igazán. Néhány héttel korábban ugyanis disznót vágtunk, és a megfüstölt kolbász fent szikkadt a padláson. Légvonalban valahol félúton lehetett a gyötrelmes földi élet és a gond nélküli mennyország között, ám oda eljutni több volt, mint lehetetlen. Egyfelől ugye létezett az atyai szigor, ami ezt megtiltotta, másfelől ott volt az a félelmetes sötétség, ami a padlásfeljáró tetején tátongott. A csábítás mégis nagy volt és erős. Apám ugyan imádta a káposztát, de mert ezen az estén borozgatott egy kicsit, hajlandó volt engedményt tenni. Azt mondta, rendben van, ehetek a kolbászból, de csak akkor, ha lehozom a padlásról.

Egy kissé megsemmisültem. Nem létezett olyan adomány, kincs, vagy földi jóság aminek a kedvéért én oda fölmentem volna. Elemlámpával sem, hát még vakon, tapogatózva. Éjszakánként tisztán, kivehetően hallottam, hogy odafönt valami történik. Könnyű, vagy éppen nehéz lépések hangja dobbant a plafonon, és olyan is, volt, hogy cincogó nevetést véltem hallani. Ilyenkor magamra húztam a dunyhát és hálát adtam az égieknek, hogy apám itt horkol a közelemben, és ha valami még ennél is iszonyatosabb támadás történik, biztosan felriad és közbe fog avatkozni.

Ám a nagy, erős, trikóra vetkezett apám most komisz mosolygással nyugtázta az egész lényemen salétromként kiütköző félelmet. Száz százalékig biztos volt benne, hogy a kolbász érintetlen marad, és hogy mire a gyertyák félig égnek – olcsó, könnyen olvadó készítményekről volt szó – mégis ráfanyalodok a káposztára. Anyám pedig úgy tett, mintha ez az ügy nem érdekelné, pedig láttam, hogy miközben a leszedett csetresszel zörög, fél szemmel azt figyeli, szorult-e belém vitézség és ha igen, mekkora kanállal mérték.

Máig nem tudom, hogyan és miként, de ekkor föltámadt bennem valami dacos ellenkezés. Történjen ott fent bármi, ücsörögjenek a kakasülőn ráncos képű vén boszorkányok, vagy a lecsüngő kolbászokat birizgálgassák zöld fényben foszforeszkáló lidércek, most szenteste van, és ez olyan, mint amikor az ember a sarkában lihegő ördög elől bemenekül a templomba. A patás oda nem követheti, vagy ha igen, elveszíti az erejét és átalakul borvirágos orrú sekrestyéssé. Azt mondtam hát, rendben van, fölmegyek a padlásra kolbászért.

Apám sunyin elmosolyintotta magát, de ez mintha a tányérjában duzzadó káposztának szólt volna, anyám pedig csak úgy, az élénél fogva ideadta nekem a kenyérszelő kést. Evvel kellett lenyisszantanom egy darabot a kolbászból, miután kitapogattam szuroknál is töményebb sötétségben.

Csak most eszméltem rá, mire vállalkoztam. Nyáron azt a helyet át meg átszőtték hálóikkal a keresztes pókok, némelyik akkora volt, mint a nagy lábujjamon a köröm, vagy még nagyobb. Most, télen ők valahol a deszkák, gerendák repedéseiben szunyáltak, de a lidérceknek meg a boszorkányoknak meg sem kottyant a hideg. Hiába voltam fölfegyverkezve, a kés ellenük semmit sem ért.

Még föladhattam volna, és meghunyászkodva visszakotródhattam volna káposztát enni, de egy férfi életében vannak olyan helyzetek, amikor nem visszakozhat. Inkább a halál, mint a szégyen. Azt a taktikát alkalmaztam, hogy ha nagyon sietek, nem lesz időm megijedni, ezért a padlásfeljáró előtt nagy levegőt véve egy szusszal fölrohantam a grádicson, majd a sötétben, találomra és emlékezetből arrafelé nyomultam, ahol a kolbász lelőhelyét sejtettem.

A szemem pillanatok alatt hozzászokott a sötéthez, ami nem is volt olyan sűrű, mint gondoltam. A tűzfal kis ablakán például egy szokatlanul erős, aranyfényű csillag valóságos sugárnyalábot hintett a katonás rendben lelógó kolbászokra, úgy hogy gond nélkül lekanyaríthattam egy félkar hosszúságú adagot. És ha már itt voltam, a mestergerendára tett ládából két szép, ropogós almát is magamhoz vettem. Még akkor is kísért ez a világosság, amikor kissé szívdobogva bár, de megkerestem és megleltem a lejáratot.

Apám meglepődve, bár büszkén nyugtázta a hősiességemet, és most már nem a káposztának, hanem nekem mosolygott, miközben én úgy tömtem magamba a kolbászt, hogy a fölösleg szinte a fülemen jött ki.

Kenyér helyett almával falatoztam, szakasztott úgy, mint fönt, a padláson az angyalok.

This website uses cookies to improve your experience. We'll assume you're ok with this, but you can opt-out if you wish. Accept Read More