(Az írás MI-vel készült)
Mindig azt mondom, hogy az Éden Csészében kávéház olyan hely, ahol az ember még el sem kortyolta az első kávéját, és máris történt körülötte valami különös. Az elmúlt hetekben például felbukkant egy messziről érkező utazó, aki úgy dicsérte a helyet, hogy a baristák szinte elsüllyedtek zavartságukban. Még a vendégkönyvbe is írt valamit, olyan komolysággal, mintha egy jövendölést hagyna ránk.
Kicsit korábban egy kéményseprő is betért. Odaállt a radiátorhoz, mesélt mindenféle kéményekből előkerülő furcsaságról, a végén pedig szerencsét hozó kormot pöttyintett az ajtófélfára. Aznap tényleg szerencsénk volt: egy vendég talált a zsebében egy rég elveszett százast, amire már esküdött volna, hogy nincs is meg.
Aztán ott volt az a gyerek, aki az orrát az üveghez nyomva bámulta a csészéket, mintha azok valami titkot rejtenének. Kakaót kapott, jó sok habbal, és olyan boldogan nézte, mintha felhőt szolgáltak volna fel neki. Mindenki jobb kedvre derült tőle.
Persze nyugtunk így sem volt, mert időről időre visszatért az a stand-upos kinézetű alak, aki folyton azt hajtogatta, mennyire „törékenyek bizonyos kávéházak”. Senki nem tudta eldönteni, viccel-e vagy fenyeget, mindenesetre soha nem fizetett, és valahogy senki sem kérte számon rajta.
Egy reggel arra érkeztünk, hogy állítólag az éjjel valaki felszedte a tetőcserepeket és a padláson át jött be. Senki sem tudja, igaz volt-e, mert csak egy tányér hiányzott — és abban sem voltunk biztosak, hogy valaha egyáltalán megvolt.
Másnap viszont a kávédaráló olyan szépen muzsikált, hogy az illat az utcáról is behívta az embereket. Pisti azt mondta, „semmi extra, csak jó napunk van”, de esküszöm, láttam, hogy a daráló kacsintott.
Ezért járok vissza mindig. Az Éden Csészében valahogy könnyebb a levegő, és az ember úgy érzi: itt még a legfurcsább nap is pont olyan, amilyennek lennie kell.
