Mostanában divat lett mindenre, ami a neten fölbukkan, vagy onnét letölthető, azonnal rábökni, hogy az digitális. Vannak digitális klubok, digitális adatbázisok, sőt digitális írói hagyatékok is – például a friss magyar irodalmi Nobel-díjasé, aki ezt a gyűjteményét Berlinben szándékozik elhelyezni, nem pedig itthon, abban az országban, amelynek nyelvén alkotott, és amely nyelvnek köszönhetően (legalábbis részben) megkapta a Nobel-díjat. A témáról szóló véleménycikk szerzője más szavakkal ugyan, de ugyanott köt ki: ami a neten vagy a felhőben létezik, az bizony digitális.
Mint minden nagy igazság, ez is csak félig igaz. Való igaz, hogy a szerverek mélyén minden adat egyesek és nullák végtelen sorozataként pihen, miniatűr billenőkapcsolók ki- és bekapcsolásának ritmusában. Amit mi látunk ebből – a „hasznos rész”, a kimenet – már egyáltalán nem digitális. Ha az lenne, akkor a „4” így jelenne meg: 00110100, a „8” pedig: 00111000. A karakterek sem „A” vagy „író” formában érkeznének, hanem nagyjából így:
• „í” → 11000011 10101101
• „r” → 01110010
• „ó” → 11000011 10110011
Egy író tehát digitálisan valahogy így bukkanna fel: 11000011 10101101 01110010 11000011 10110011.
El tudná bárki olvasni a frissen digitalizált irodalmi hagyatékot ilyen formában? Nehéz lenne rajongani érte.
A digitális formátum nekünk értelmezhetetlen. Mi az írói hagyatékot, egy fotót vagy videót pontosan úgy használjuk, ahogy a nem digitális környezetében is látnánk: szövegként, képként, hangként. Másképp nem is tudnánk.
Hogy érthető legyen, mire akarok kilyukadni: olyan ez, mintha egy könyvre következetesen azt mondanánk, hogy „faalapú formátum”, mert hát köztudott, hogy a papír fából készül. Igaz? Nagyon is. Csak épp senki sem így beszél róla.
Persze ez kukacoskodásnak is tűnhet – és részben az is. Pontosan értem, miért használjuk a „digitális” jelzőt: rövidebb, elegánsabb, tisztább, mint elmagyarázni, hogy az anyag egy internetes szerveren, adott esetben „felhőben” található. És végső soron tényleg digitális formában létezik.
De ettől még a könyv nem fa, hanem könyv. Ahogy az írói hagyaték sem digitális, hanem simán hagyaték. Csak éppen úgy tároljuk, ahogy manapság tárolni szokás.
A Regénytár tétova, de elszánt szerkesztőjeként én legfeljebb annyit tennék hozzá: a digitális jelző valójában csak arra jó, hogy elhitesse velünk, mennyire modern világban élünk. Közben pedig ugyanúgy lapozunk, görgetünk, kattintunk, mint tegnap, csak ma mindezt büszkén nevezzük digitálisnak.
Holnap meg talán már kvantumnak.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
