Morgen olyan volt, mint bármelyik emu: kissé otromba, kissé zömök, aki a tükörbe nézve elkergeti magától az illúziót, hogy valaha is repülni fog. Egy nagyvárosban élt, ahol az ég majdnem láthatatlan volt, az ember pedig ritka, mint a metafora a Trabant használati utasításában.
A többi emu mind rendben volt. Ettek, futottak, nézelődtek, aztán megálltak, majd újra nekilendültek. Ez volt az élet. Ám egy napon Morgen megkérdezte:
– Miért futunk, emutársak?
– Mert csak – válaszolta egy idősebb emu, akinek a tollán cifra kitüntetés lógott.
– De hová?
Erre már senki nem válaszolt, mert futás közben kissé komplikált filozofálni.
De Morgen nem jegelte a témát. Csakhamar kifejlesztett egy új technikát, és elnevezte azt ácsorgásnak. Hosszú percekig mozdulatlanul állt, kissé oldalra billentett fejjel, mintha hallgatna valamit. Aztán megpróbált fölemelkedni. Nem fizikailag – nem volt ütődött, tudta, hogy az egy emunak lehetetlen –, hanem belül, lélekben.
– Én több vagyok, mint egy emu – jelentette ki egy napon, őszintén megdöbbentve az egész emutársadalmat. Így állapítjuk meg, hogy esik az eső, hullanak a levelek, fúj a szél. Nem várunk érte tapsot, elismerést, mert ezek csak szavak, de ez volt az a pillanat, amikor Morgen abbahagyta a futást.
– Vigyázz magadra! – figyelmeztették az idősebbek. – Az emu az emu. Aki mást gondol, az egy szemét strucc, vagy valami sokkal rosszabb.
Morgent ezzel gyakorlatilag páriának minősítették, mert onnantól nem futott vele senki. Magányosan járta az utcákat, elmélkedett a lét értelméről, a tollak jelentéséről, és arról, vajon miért van az, hogy mindenki tudja, mi nem lehet, de senki nem kérdezi, miért.
Egy éjjel különös látomása támadt. Megjelent előtte egy vén emu, akinek lába nem érintette a talajt.
– Morgen – mondta –, az emuság nem állapot, hanem döntés.
– Akkor én másként is dönthetek?
– Hát persze. Mit szeretnél?
– Repülni.
– Minek az neked?
Mielőtt Morgen válaszolhatott volna, a látomás eltűnt, de Morgen ekkor már a függőben maradt kérdéssel is a saját útját járta. Otthagyta az egész emutársaságot, és fölcsapott hajléktalannak. Ivott, drogozott, ahogy a környezetétől látta. Tetszett neki, hogy ebben a brancsban nincs szó futásról, vagy másfajta kényszerről. Még nézelődni sem kellett, legfeljebb a borospalack fenekére, bár a profik tudták, hogy behunyt szemmel is lehet vedelni.
Egy odatévedt elegáns idegen egyszer megszólította:
– Te emu vagy?
Morgen elgondolkodott.
– Ha úgy vesszük, igen – mondta végül.
– De olyan furán nézel, mintha nem az lennél.
– Gyakorlok.
– Mit?
– Magamat.
Az idegen legyintett, aztán továbbment. De amikor Morgen utána nézett, észrevette, hogy a távolodó alak lába nem érinti a földet. Megrázkódott és fölébredt.
Kitántorgott a fürdőszobába, ahol a tükörbe nézve döbbenten látta, hogy ő nem is emu. Csak egy közepesen jelentéktelen valami volt, amely egy rossz adminisztrációs döntés következtében emberré lett nyilvánítva. Tollai nem voltak, a csőre helyén egy keskeny nyílás, a szárnyai… nos, ezekről ne is beszéljünk.
De ez már mindegy volt.
Morgen abban az értelemben igenis emu volt, ahogyan ma bárki bármi lehet: nem biológiailag, nem rendszertanilag, hanem meggyőződésből. És ha elég sokáig gyakoroljuk azt, aminek hisszük magunkat, a világ előbb-utóbb hozzánk alkalmazkodik.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- Bibabac
