Az öreg, vagyis Finnegan Doyle olyan vén volt, mint a dublini országút, amelyről ugyebár tudjuk, hogy nem tegnap vájták ki csákánnyal a sziklás ír földből. Lehetett vagy negyvenöt éves, mármint Finnegan Doyle, mert a dublini országút korát nehéz meghatározni. Ráadásul kinézett vagy negyvennek – továbbra sem az országutat, hanem Finnegan Doyle-t emlegetjük –, köszönve annak a tevékeny életnek, amelyet folytatott. Pályafutását gyapjúrakodóként kezdte, de történetünk idején már övé volt Írország birkajelölő iparának monopóliuma. A Finnegan Spay a Zöld Szigeten olyan általános volt, mint a szójaszósz Thaiföldön, így aki juhokkal dolgozott, nem is gondolkodott másban.
De Finnegan Doyle pontosan tudta, hogy a fejlődés megállíthatatlan. Ma még mindenki sprayt használ, holnap meg már vonalkódot vagy chippet, ami lehetővé teszi a felhőben lévő birkaadatbázis könnyű és gyors elérését. Tehát nem azok a hibbant idióták jelentenek számára veszélyt, akik lila, sárga és rózsaszín festékkel próbálkoznak, hanem az informatikusok. Jönnek majd a kínaiak és pillanatok alatt ráégetik a vonalkódot Írország összes birkájára, ő meg kulloghat vissza gyapjúhámozó munkásnak.
Titokban azon mesterkedett, hogy ez ne következzen be. A terv, amelyet kidolgozott zseniális volt, de nem egyszerű. Legelőször is el kellett hitetnie a környezetével, hogy merev hagyománytisztelő, és esze ágában sincs megújulni. Ezért hozatta ide Új-Zélandról az ördög ükapját, és ment bele abba a nevetséges fogadásba a megjelölését illetően. Amíg a konkurencia azon rágódott, hogy vajon sikerül-e valakinek befújni spary-el ezt a szörnyeteget, viszonylag nyugodtan konspirálhatott és szervezkedhetett. Ám azzal is tisztában volt, hogy egy ilyen fogadás alatt elég vékony jég. Az ördög ükapja egy kiszámíthatatlan dög, és bár veszedelmes, egyáltalán nem érinthetetlen. Ha a konkurencia elteszi láb alól, befellegzett az üzletnek és a jövőt illető elképzeléseknek. Be kellett magát biztosítania erre az esetre is.
Közismert, hogy Írországban a juhok jelentik a mozgó, a whisky pedig az álló, vagy inkább nyugvó tökét, bár egyesek szerint inkább folyékony lenne a megfelelő kifejezés. Ami tehát a whisky körül történik, az éppen úgy a figyelem középpontjában van, ahogy a dublini tőzsde eseményei. Az öreg Doyle számára több mint kézenfekvő volt, hogy a whisky legyen a mentőöv, ha valamilyen nem várt fejlemény miatt a festéküzlet befuccsol, és ez alatt elsősorban az álnok kínaiak terjeszkedését kell érteni. Kiókumlálta hát a romániai cujka és a jóféle ír whisky házasításának vad ötletét, amiben ő sem igazán hitt, de mint pletyka kiválóan működött. A lila, zöld és rózsaszín festékkel nyomuló konkurencia el is bizonytalanodott, mert nem értette, mi ebben a logika. Egy ilyen alaknak, mint az öreg, mi szüksége erre a kísérletezgetésre? Amíg a válaszon tűnődtek, és azt latolgatták, a kétféle szeszes ital elegyítése vajon milyen eredménnyel járhat, Finnegan Doyle nyugodtan dolgozhatott egy sokkal meredekebb témán, amit egyelőre még az olvasónak sem árulunk el.
Történetünk borongós délelőttjén éppen az Irish Independentet böngészgette, különös tekintettel a hurling eredményekre. A bérelt kastély legszebb, legimpozánsabb szobájában tartózkodott, amely közvetlenül a főbejárat felett helyezkedett el, és szép kilátást biztosított a tágas mezőre, ahol vonalkóddal jelölt birkák ázkódtak. Mindez annak a kísérletnek a része volt, hogy az új technológia vajon mennyire bírja a mostoha ír időjárási viszonyokat. A jelzést most még kézzel pingálták fel az állatok oldalára, így nem volt képes beolvasni őket a szkenner. Finnegan Doyle tudta, hogy jobb megoldás kell, például olyan lézertechnika, amit egy kínai weboldalon látott, de az csak a tevék esetében járt kielégítő eredménnyel. Ezen tűnődve lapozgatta az újságot, amikor fentről, a plafon felől furcsa hangokat hallott.
– Ki az ördög mászkál ilyenkor a padláson? – kérdezte volna, ha ezt a történetet egy tehetségtelen firkász mondja el, nem pedig olyan kiválóság, aki a szakma csúcsán trónol. Az olvasó mérhetetlen szerencséjére az utóbbival hozta össze a sors, így az öregnek nem kellett mesterkélt kijelentéseket tennie, csupán fölvonta a szemöldökét, ám azt a rá jellemző, utánozhatatlan stílusban tette. Értsük ezt úgy, hogy a bal szemöldökét változatlanul hagyta, a jobbat pedig meredeken fölvonta. Mindezzel egyidejűleg lecsapta az újságot és kivette a fiókjából azt a tiszti revolvert, amellyel az apja 1917-ben az unionistákra lövöldözött. Meg sem nézte, hogy töltve van-e, úgy futott vele a padlásfeljáróhoz, mint aki patkányt üldöz.
Ám a lépcsőn eszébe jutottak a pletykák a kastélyban ólálkodó kísértetekről. Nem hitt az ilyen mesékben, de Írországban minden zugban lakik egy kobold, az erdők pedig hemzsegnek a manóktól, úgyhogy sosem lehetett tudni. Bal kezét a kilincsre helyezve egy betörőt is lepipáló precizitással nyitotta ki az ódon padlásajtót, és az előtte kibontakozó félhomályában, a rettentő káosz és fölfordulás közepén megpillantotta a brit szigetek talán legrútabb kísértetét, aki éppen kötelet gyártott az évszázadok óta ott porosodó textíliákból, de hiába volt túlvilági lény, a rászegezett pisztoly ijedelemmel töltötte el.
– Maga meg ki a rosseb? – kérdezte az öreg barátságtalanul.
– A nevem Seán Ó hEaghra. Szabadfoglalkozású művész vagyok a szórakoztató iparban – szólalt meg az idegen.
– Ahogy látom, egy csomót sem képes rendesen megkötni – jegyezte meg Finnegan Doyle. – Mit keres ebben a lehangoló zugban?
– Megbízatást teljesítek, papírom is van róla – tapogatta meg a zsebeit Seán Ó hEaghra.
– Maga a városból kért kisegítő? – hunyorgott az öreg.
– Mondhatjuk így is.
– Akkor Flaherty rendelte ide – állapította meg az öreg, és a nadrágja korcába tűzte a pisztolyt.
– Igen, az a fiú volt, aki azt a nagy kost pesztrálja – mondta Seán Ó hEaghra. – De rám csukta az ajtót, és arra gondoltam, nem szegek szabályt, ha leereszkedek az ablakon és megkeresem a toalettet. Tudja, amikor betévedtem abba az akolba, a kos kis híján felöklelt, és ez a trauma beindította a bélműködésemet.
– Maga bent járt az Ördög Ükapjánál?! – csodálkozott az öreg a lehető legőszintébben.
– Sajnos így történt.
– És túlélte?!
– Talán igen. A fiú a Danny Boy-al megfékezte a fenevadat.
– Az csak mese – rázta a fejét Finnegan Doyle. – Az Ördög Ükapjának botfüle van, nem reagál sem a Danny Boyra, sem a Molly Malone-re.
– Mégis megállt előttem.
– Ez rendkívül furcsa – tűnődött az öreg, miközben leült egy ódon matrózládára. – Mondja csak: nincsenek véletlenül montenegróiak a felmenői között?
– Nincsenek, de tavaly Montenegróban forgattuk a Képlékeny gyilkosság egyik epizódját. A hatvanhetedik részben le kellett durrantanom egy albán péket, és bár a dicsekvés távol esik tőlem, túlzás nélkül mondhatom, hogy maradandót alkottam.
– Várjon csak! Én láttam azt az epizódot! Maga volt, akit az albánok később bosszúból belefojtottak a Kotori öbölbe!
– Igen, én voltam… – mosolyodott el Seán Ó hEaghra szerényen.
– Akkor maga egy filmszínész?!
– Inkább nevezném magam sokoldalú gyilkosnak. Valami miatt benne ragadtam ebben a zsánerben.
– És hogy tévedt ide?
– Rossz helyen szálltam le a vonatról.
– Tán csak nem a kanyarban?
– Bizony ott.
– Nem követték véletlenül?
– Gyanítom, hogy így történt. Két alakot láttam utánam osonni, de azt hittem, ők is a stábhoz tartoznak és rejtett minikamerával dolgoznak.
– Szóval egy színész…
– Ha ragaszkodik hozzá.
– Hát ez remek! – lelkesült fel az öreg, és közelebb lépve a meglepett Seán Ó hEaghra vállára csapott. – Felejtse el a lomtalanítást és azt a szerepet, amit ebbe a dologba beleképzelt. Van egy speciális ajánlatom a maga számára.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
