Az én szakmám olyan, hogy soha sem lehet pihentetni. Nem tudok szabadságra menni, nem tudom levetni mint öltönyt, felakasztani egy fogasra és rácsukni a szekrényajtót. Lehetek meghívott lakodalomban, távoli rokon a temetésen, páciens az orvosi rendelőben, sőt egyszer még enyhe gyorshajtásért megállított sofőr is: valahogy előbb-utóbb kiderül, hogy mivel foglalkozom és már rögtön munka is akad, ha nem is konkrét, de tanácsadói, szakértői. És mindenképp ingyenes. Mert valamiért mindenki úgy gondolja, hogy ért valamit az én szakmámhoz, annyit legalábbis mindenképp, hogy felmérje: ezért semmi pénz nem jár.
Nem, nem az írói szakmáról van szó. Megjelentem itt-ott, egyetlen megjelent novellás kötetem is jól fogyott a rokonok közt ingyen-ajándékként, még díjakat is kilobbiztak nekem jóakaróim, de hát attól még nem tartom magam írónak. Programozó vagyok, és a körülmények miatt majd húsz évet dolgoztam rendszermérnökként. Mintapéldánya vagyok a számítógépes szakembernek, mondhatni. Hard és soft, egy személyben.
Hányszor várakoztam arra, ilyen-olyan céges bulikon, lakodalmakon, keresztelőkön, banketteken, hogy beszélgető partnerem itala kifogyjon már végre, és amíg elfordul tölteni, bebújjak az asztal alá és az abrosz leple alatt eltűnjek az ajtó felé. De az emberek sokszor az újra töltésről is lemondanak, csak feltehessék kérdéseiket, hogy például az Intel vagy a Celeron a jobb processzor, és hogy az MSUS 3200-as alaplap kompatibilis-e a DDR3 SDRAM-al, és ha ő például még beleforrasztana egy ventilátort a videókártya mellé, akkor mégis csak „nem-e menne-e” a gépen a „krekkelt” tervező program. És hogy milyen gépet vegyenek a gyereknek. Hányszor hívtak fel telefonon, hogy segítsek, mert nem megy a program, és azt mondja, hogy „diktálom: error 0xF223508”. Ilyenkor mindig higgadtságot színlelve azt kérdezem vissza: „háromezerötszázhét?”. „Igen! Vagyis nem, nyolc!”
Szóval mindig, amikor valaki megkérdezi, hogy „mivel foglalkozol?”, megtorpanok és mielőtt kinyögném, hogy mivel – mivel hát egy hülye vagyok, és előbb-utóbb úgy is kiderül –, próbálom eldönteni, hogy melyik lenne jobb, ha azt mondanám, hogy nőgyógyász vagyok, esetleg azt, hogy a „fertőző kórházban” szemétkihordó a kolera-osztályon. Csak nem fog egész este a felesége bajaival untatni? Vagy a vállamat fogva – nehogy elmeneküljek – az egészségügyben dolgozó kisegítő személyzet lelkiállapotáról kérdezgetni. De mivel gyáva vagyok – én azzal etetem magam, hogy rendes –, bevallom az igazat, és máris hallgathatom, hogy „szerinted hogyan tudnék csinálni egy olyan weboldalt, hogy egy adatbázisba bevezessem a dolgokat és onnan csak úgy kiolvassam?”… Ez most komoly? Szerintem? Te? Sehogy!!!
Életem szakmailag legsötétebb három évét egy bankban töltöttem, mint informatikus. Unalmas munka volt, de legalább reggeltől estig tartott. Kollégáim gondoskodtak arról, hogy vasárnap se pihenjek, mindig került egy otthonról hozott számítógép – akkoriban még nem volt mindenkinek laptopja, tabletje, a minél nagyobb, minél nehezebb gépek voltak divatban –, amit én kellett újratelepítsek. Mivel a banki szabályok nem engedték, hogy bent ilyen jellegű munkával foglalatoskodjam, vehettem a hónom alá a számítógépet és otthon, a saját szabadidőmet rááldozva „gyógyíthattam”, hogy a kedves kollégák, kolléginák párás szemmel rebegjenek hálás köszönetet érte.
Öt évvel ezelőtt egy szombati nap, miután lezártam a banki rendszert arra a hétre, egy különösen nagy házú, nehéz számítógépet nyomott egy kolléganő a kezembe, hogy esetleg, ha van időm… Sokszor tűnődtem el azon, vajon mit szólna a kedves, ha egy szombaton én nyomnék a kezébe egy zsák uborkát, hogy akkor ezt hétfőre, kovászosan szeretem, de felbővítheti otthoni dolgaival és lehet belőle, mondjuk egy hordó savanyú káposzta is…
A legemlékezetesebb szakmai kérdést 2011 végén, 2012 elején tették fel nekem, ezt onnan tudom, hogy, a mozikban akkor futott nagy reklámveréssel a 2012 című blockbuster, John Cusack főszereplésével, a maja féle világvégéről.
Hazaérve, a tömbház negyedben a szemetes kukák mellett találtam parkolóhelyet. Felénk a kukák munkahelyet biztosítanak jópár szerencsétlennek, egyrészt a lakók által odavitt szemétből kutatják az értékesebb dolgokat, másrészt koldulgatnak is. Általában fiatalok a kukák körül üldögélő kisebbségiek, de az is lehet, ennek az a prózai oka, hogy szakmájukban nem nagyon lehet elérni a nyugdíjas kort.
Aznap is, amikor próbáltam egyik kezemben a számítógéppel, másikban a gyerekeknek vásárolt dolgokkal bezárni az autó ajtaját, tizenéves kukázók ülték körül a helyet. Éppen az egyiken, egy sötét képű, alacsony növésű fiún nevettek, aki hevesen gesztikulált, próbált érvelni igaza mellett. A 2012 című filmről beszélt, amit nem látott, de valahonnan hallott felőle. Ő magyarázott, a többiek meg nevettek.
A remény csillant meg a szemében, amint megpillantott. Valószínűleg a kezemben tartott számítógép miatt úgy gondolhatta, hogy egy határtalan bölcsességgel megáldott embert terelt neki a sors, hogy reménytelen vitájában győzelemre tudjon törni egy nagyon okos, iskolázott ember salamoni kinyilatkozásának segítségével.
– Jaó napot! – lépett felém. – Mondja meg ezeknek: igaz-e, hogy 2012-ben világvége lesz?
Mai napig nem tudom, hogy miért ezt válaszoltam, idő sem volt gondolkodnom, így valószínűleg a tudatalattimban fortyogó elkeseredettség szólta:
– Remélem!!!
(Azóta is a reménnyel maradtam.)
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kár, hogy nem elméleti fizikus lettél kedves Mikola. Mosolyogva és derűs együttérzéssel olvastam az írásodat.