/

Ellenség verve, műfaj keverve jó

126 olvasó

Egy friss kutatás következtében egészen pontos adatok állnak rendelkezésre arról, mennyit és mit olvas a magyar ember. Az adatok természetesen döbbenetesek, bár ez inkább csak műmeglepetés, mert azt egy ideje már tudjuk, hogy a könyvekhez kapcsolódó viszonyunk nagyon megváltozott.

A legbeszédesebb adat az, hogy a számítógépet és okostelefont rendszeresen használó fiatalok közel hatvan százaléka egyáltalán nem olvas könyvet. Ők azok, akik ebben a furcsa háborúban, amikor az internetes multimédia hatalmas műszaki fölénnyel és utánpótlás-bázissal tör előre, a veszteséglistát gyarapítják. Mi, akik ezt az offenzívát könyvekben publikált irodalommal próbáljuk megállítani, egyik csatát a másik után veszítjük el. Kikapunk azzal, hogy a könyv luxuscikké vált, és hogy ebben a rohanó világban nincs idő terjedelmes művek olvasására. A háborús analógiánál maradva mintha elöltöltős flintával kéne megállítanunk a géppuskásokat.

A hatvan százalék könyvet egyáltalán nem olvasó fiatal tehát elveszett, szomorúan bár, de ott kell hagynunk őket a virtuális csatmezőn, és a maradék negyven százalékkal kell foglalkoznunk. Ha kitartunk ennél a háborús példánál, számos olyan történelemformáló eseményt találunk, amikor a kisebbség diadalt aratott a többség felett. A maroknyi görög sereg megverte a nyomasztó fölényben lévő perzsákat Maratonnál, Nagy Sándor kicsiny serege Dáriusz király armadáját Gaugamélánál, az elgyötört, kimerült angolok pedig a jobban fölfegyverzett, számbeli fölényben lévő franciákat Anzicourtnál, pedig a bukmékerek erre egyik csapatnak sem adtak esélyt. A hadra fogható állomány negyven százaléka számottevő, ütőképes erő, és jó irányítással hatékonyan bevethető, ám ehhez az is szükséges, hogy ismerjük a csapat igényeit és képességeit.

Kétségtelen, hogy a negyven százalék könyvhasználó fiatal is szorosan idomul a mobiltelefonos, világhálós trendekhez. Az sem vitás, hogy az információ ma már nem szupersztrádán közlekedik, ahogy Marshall McLuhan idejében, hanem földön, vízen, levegőben, így inkább az okozhat gondot, hogy hová és miként térjünk ki előle. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a közösségi média színre lépése óta megszűnt az információszolgáltatás és befogadás közötti határ. Azzal, hogy kiposztoljuk a családi képeinket, vagy gorombaságokat írunk egy gyűlölt politikus posztjai alá, magunk is tartalomszolgáltatókká válunk. A könyv ezt a gyorsan és könnyen megszerezhető szabadság érzést nem helyettesítheti, mert bár alkalom adtán egy jó regényről is áradozhatunk az ismerőseinknek, az iránta keletkezett érdeklődés meg sem fogja közelíteni egy közepesen vacak nyaralásos szelfi népszerűségét.

De a negyven százalék így is biztató, bár az igazi hadra fogható elit létszáma valószínűleg ennél sokkal csekélyebb. Az állomány fele gyaníthatóan csak ritkán kerül tényleges interakcióba a könyvekkel, így a tulajdonképpeni derékhad csupán húsz százalék körülire tehető, sőt, reálisan nézve még kevesebbre, mert a könyvet rendszeresen olvasók sem feltétlenül irodalmat keresnek, pedig nekünk, vén, harcedzett obsitosoknak az a célunk, hogy ezt adjunk a kezükbe.

A kutatás ezen a ponton mindig megáll és határvonalat húz, mert azon túlmenően, hogy begyűjti az adatokat, nem kínál fel megoldást a helyzet kezelésére. Pedig nem hivatalos vélekedés szerint az nagyon sokat lendítene az ügy sikerén, ha az irodalmat úgy, ahogy van, an block tiltólistára helyeznék. Régi beidegződésünk ugyanis, hogy amit nem szabad, az csábítóan izgalmassá válik. A mindezt igazoló kísérletet ez idáig még egyetlen kormány sem merte elvégezni, de gyaníthatóan többen nyúlnának könyv után, ha az embargósított tevékenység lenne.

A reálisabb megoldás mindenképpen az, hogy megvizsgáljuk, ez a tíz, vagy legjobb esetben húsz százalék mit olvas. Némi utánajárással kideríthető az, ami már most, vizsgálódás nélkül is borítékolható: a fantasy, a sci-fi, a horror vagy éppenséggel az érzelmes lányregények lobogóját lengeti vígan a szellő. A ún. magas irodalom még ebben az elitcsapatban is olyan csekély népszerűségnek örvend, hogy a statisztikai hibahatáron kívül esik.

Itt léphet elő a homályból az a másik kutatás, amely kifejezetten ennek a szűk olvasói rétegnek az igényeit figyelve kiderítette, hogy a könyvekkel szembeni elidegenedés egyik oka az a régi, merev műfaji struktúra, amelytől az irodalom nem képes megszabadulni. A múltban rengeteg idő, de legalább évtizedek álltak rendelkezésre ahhoz, hogy a romantikából realizmus, a realizmusból pedig posztmodern legyen, de ma már olyan gyorsan változik az ízlés hogy frissen létrejött műfaj legfeljebb néhány évet él meg, aztán föloldódik valami újban. A megoldás talán a kevert műfaj lehetne. Az olyan hagyományos irodalmi kifejezésformák, mint a regény, az elbeszélés, de akár a vers vagy az aforizma is, alkotóelemeire bontódva keringenek a globális információáradatban, így ha egy alkotó magas irodalmi értéket képviselő, ugyanakkor az olvasók számára is befogadható műben gondolkodik, akkor mindenünnen, minden műfajból kell merítenie. Ennek részeként a hagyományos értelemben vett regény teljes egészében meg fog szűnni, részint terjedelmi okok, részint a stílus kötöttsége keltette akadályok miatt, és olyan öszvérmegoldásoknak adja át a helyét, mint amilyen a horrorisztikus lánytörténet, vagy a szociofantasy science-fiction. A világirodalom per pillanat legsikeresebbjei is ezt az utat járják, mert a régi, hagyományos értelemben vett műfali kereteket megkerülve sajátos melangé zsánerben alkotnak igen sikeresen (pl. Murakami).

Bármi legyen az út vége, egy biztos: a könyv még nem veszett el, csak le kell mondania a tömegbázisáról. Kicsit hasonló ez a járvány idején rendezett focimeccsekhez, ahol üres lelátók előtt zajlik a küzdelem. A fű éppen olyan zöld, mint régen, és a játékosok is beleadnak apait-anyait, csak a közönség lármája jön hangszórókból. Ha ezt a trükköt az irodalom is eltanulná, megmenekülhetne.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft