/

Lopott holmi visszajár

84 olvasó

Egy ismereten elkövető harminc évvel ezelőtt aljas felindulásból ellopott a pécsi Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtárából egy regényt, és mert azóta Dosztojevszkijt idéző módon gyötörte a lelkifurdalás, néhány nappal ezelőtt írt egy bocsánatkérő levelet, és a könyvvel együtt elküldte az intézmény címére.

A könyvtár alkalmazottjai csupán azzal kommentálták ezt a nemes cselekedetet, hogy sohasem késő, pedig szerintem ez az eset nem kifejezetten a megbánásról szól. A könyv megkerülése ugyanis a spontaneitás és a transzcendens (tudatunktól függetlenül létező) erők együttes hatása. A könyvtárból sohasem úgy lopunk, ahogy a vállalattól, amikor már reggel, befelé menet elhatározzuk, hogy délután az elemózsiás táskánkban kihozzuk majd azt a tizenkét fontot nyomó, félkész pruveklit, amit hetek óta rejtegetünk az öltöző szekrényünkben. A könyvtári könyveket jó szándékkal hazavisszük aztán csak úgy, lazán megfeledkezünk róluk, és mert nem adjuk őket vissza határidőre, a nyilvántartási protokoll szerint rányomják a törzslapunkra lopás tényét igazoló bélyegzőt. Tisztán a véletlen műve, bár ez egy kissé szabályszerű is, hogy a könyvek esetében sokkal gyakoribb ez a jelenség, mint az ácsszekercék kapcsán, mert az utóbbiakat viszonylag ritkán kérjük kölcsön.

Az ember alapból hajlamos arra, hogy idegen könyveket hazacipeljen, és a bizalmába fogadjon. Életem legboldogabb periódusában az írószövetség könyvtárából én is számolatlanul hordtam haza a könyveket, de meg voltam róla győződve, hogy mindet vissza is szolgáltattam. A tévedés sokkja egy választmányi gyűlés előtt csapott le rám, amikor írásbeli értesítést kaptam, hogy addig nem szavazhatok, amíg vissza nem viszem a könyvtárba a nálam lévő kölcsönzéseket. Egy Lázár Ervin novelláskötetet kerestek rajtam, a másikra már nem emlékszem, mint ahogy sem akkor, sem most nem tudom megmondani, mikor köteleződtem el irántuk ezen a faramuci módon.

A tanulság ebből az, hogy a kölcsönvett könyvekkel nem szabad hányaveti módon bánni. Eszünkbe se jusson például szuvenírként megtartani olyan kiadványokat, amelyekben a könyvtár pecsétje a legcsábítóbb. És ha már itt, vagyis a szuveníreknél tartunk, külföldi utazásaink során az ilyesmi akár életveszélyes is lehet. Törökországban például annyira szigorúak a törvények, hogy már egy földről felvett cserépdarabot is műemléklopásnak minősítenek. Pamukkaléban erre számos tábla hívja fel a figyelmet, ami olyan, mint amikor az ember becsekkolja a neten a vásárlási feltételek elfogadását jelölő négyzetet: ott voltál, láttad a feliratot, mégis fölvetted azt a cserépdarabot. Hát most viseld a következményeket! Mivel Pamukkaléban az ember szó szerint ókori leletek zúzalékán járkál, iszonyatosan nehéz ellenállni a kísértésnek.

Akár könyvekről, akár régészeti leletekről van szó, a tulajdonjoghoz fűződő szabályokat mindig, mindenütt be kell tartani. Nemrég egy nálunk vendégeskedő brit turistát tetemes pénzbírságra ítéltek, mert ráfirkált valamit az Erzsébet híd lábára. A büntetés jogos volt. Az ember ne azért menjen külföldre, hogy elcsúfítsa a vendéglátó ország nevezetességeit, hanem hogy nézelődjön és költekezzen. Ha pedig szuvenírt akar, járja be a piacokat, bár tény, hogy eredeti antikvitást ma már szinte sehol sem lehet találni. De a hazahozott fotók és videók is lehetnek olyan érdekesek, mint mondjuk, a Taj Mahal oldalából kipiszkált kődarab, vagy egy kavics a Himalája mellől. Persze azt mondhatják erre, hogy ugyan már, mi az a kis kődarab, és mi egy kavics? Ha elvesszük és hazavisszük, attól még nem dől össze a Taj Mahal, és nem is kopik el a Himalája, de ha mindenki így tenne, szinte biztos, hogy idővel elővillannának a Taj Mahal meztelen alapjai, a Himalája pedig átalakulna víztározó gödörré.

Tény, hogy minden életképes ország ragaszkodik az értékeihez, és bár a könyv nem olyan módon gazdagít, ahogy egy antik oszlop, mégis érdemes a megőrzésre. A szóban forgó regény visszaadása pusztán ezért is túlmutat önmagán mert nemcsak szép gesztus, hanem bizonyos értelemben erkölcsi bravúr. Nemrégiben egy kanadai nő is eljutott erre a szintre: ő tizenöt év után Pompeiibe küldött vissza néhány ellopott régészeti anyagot, főként azért, mert szerinte azok el voltak átkozva.

Átok ide, vagy oda, a visszajuttatásra szánt könyvet, régészeti leletet be kell csomagolni és fel kell adni a postán, ami szerencsés esetben egy fél nap, de ha magamat veszem alapul azzal a két elkallódott kötettel, ezt vígan bevállalnám. Adja az ég, hogy valamilyen csoda folytán rájuk akadjak, mert akkor ebben a pandémiás helyzetben is azonnal bevinném őket az írószövetség könyvtárába, hogy legközelebb már szavazhassak a közgyűlésen, ha lesz hozzá kedvem.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft