/

Potya sör a géplakatosnak

41 olvasó

Rendkívüli esemény tartotta éberen a magyarokat 1980. május 26-ának estéjén: 20:20-kor az Interkozmosz program keretében a Szojuz-36 űrhajó, fedélzetén az első magyar űrhajóssal összekapcsolódott a Szaljut-6 űrállomással. Ebből semmit nem látott Olmányi János és Seszták Ferenc, aki azokban a pillanatokban, amikor a három orosz és a magyar űrhajós végre üdvözlőleg megölelhette egymást, a kőbányai sörgyár területén tartózkodott, és egyikük sem sejtette, hogy tragikus estének néznek elébe.

Olmányinak már a napja is rosszul indult. Mindketten rakodóként dolgoztak a gyárban, ami remek lehetőséget adott számukra, hogy éljenek legfontosabb szenvedélyüknek, az alkoholizmusnak. Olmányi jött rá a megfelelő módszerre, már aznap, amikor annak idején felvették. Mindig tartott magánál sörnyitót, munka közben olykor kikapott néhány palack sört a rekeszekből, és körbe kínálta. Két dologra mindig ügyeltek: a palackokat nem egy rekeszből vették ki, hanem több rekeszből egyet-egyet, az üveget pedig sohasem itták ki egészen, a kupakot visszaütötték rá, és betették a rekeszbe. A sofőröknek nem állt érdekükben ezt szóvá tenni, mindig került néhány palack a raktárból, amit ők is magukkal vihettek, a rendész pedig nem állt folyamatosan a rakodók mellett. Abból lett probléma, hogy egyre több visszajelzés érkezett a vevőktől a hibás áru miatt, így a rendészet vizsgálatot indított. Először nem gyanakodtak szabotázsra vagy lopásra, a palackozót vizsgálták át, ahol mindent rendben találtak. Csak eztán merült fel a gyanú, hogy esetleg valaki belenyúl a már lepalackozott áruba. Több hetes kutakodás után jutottak el odáig, hogy minden bizonnyal a rakodást kell figyelniük, máshol mindent rendben találtak.

Ezen a bizonyos utolsó májusi hétfőn Olmányiék a szokott útvonalon és módon érkeztek a munkahelyre. A kisboltban, ahol a 9 előtti tilalom ellenére pult alól mindig be tudták szerezni a két decis, fekete címkés cseresznyét, most is megvették az adagot, amit egy mellékutca oszlopa mögött gondosan elosztva üvegből felhajtottak. Ezzel ki lehetett bírni a első teherautó megérkezéséig. Azonban most nem úgy alakultak a dolgok, ahogy korábban. Amikor Olmányi benyúlt a rekeszbe a palackért, Seszták rászólt:

– Vigyázz, Jani!

Olmányi hátra fordult, és először nem értette, mi a baj. Faragó Tóni, az ősz targoncás, aki minden egyes raklap felrakásakor ezt mondatot mondta el: „mi van, Tajvan?”, ebben a pillanatban farolt ki a teherautó mögül kopottas sárga gépén. Olmányi csak ekkor látta meg, amit a vele szemben álló Seszták már előbb észre vett: a sánta rendészt.

– Kívánok, Tibi bá’! – vetette oda. – Égett szombaton a Dózsa! Hármat kapni a Salgótarjántól?

– Az apád tökit – futotta el a pulykaméreg az öreget. – Négyet rúgtunk.

– Még jó, hogy sikerült. Fogadok, hogy a Pécset nem verik meg, Tibi bá’!

– Na, majd csak figyeljél!

– „Hajrá, Fradi, hajrá, Fradi, hajrá, fiúk, mert fő a győzelem’ – kezdte énekelni a jól ismert indulót Olmányi, mire a rendész meggyszínűvé vörösödve rivallt rájuk:

– Na, tűnés dolgozni!

A rakodókat, és különösen Olmányit az borította ki, hogy csak átmenetileg szabadulta meg a sánta ellenőrtől. Ahányszor megérkezett egy teherautó, ő feltűnt, és figyelte a munkát. Délelőtt 10 felé az alkoholhiány már komoly feszültséget, és bosszúságot okozott Olmányiban, érezte, az a reszketés, amitől rettegett, kezdi átjárni a testét. Tudta, hogy már nem sokig bírja, kockáztatnia kell. Így hát amikor a következő teherautó beállt, körbenézett, és rácsapott egy palackra. Seszták és a többiek próbálták biccentéssel és hunyorgással jelezni neki, hogy most ne, de ő már nem tudta megállni. Épp az üveg tartalmának felénél tartott, amikor Tibi bá’ elé lépett!

– Na, gyere!

Olmányi becsületére legyen mondva, hogy nem mártott be senkit, beismerte, hogy a lopásokban ő volt a felbujtó. A rakodók figyelmeztetést kaptak, neki azonban azonnali hatállyal távoznia kellett a gyárból. Valójában nem a károkozás miatt döntöttek úgy az illetékesek, hogy kirágják, hiszen a gyár nem vesztett el ügyfelet, soha nem tudott annyi sört gyártani, amennyi elég lett volna, viszont példát kellett mutatnia: ez még egyszer nem történhet meg. Az elbocsátott rakodó szörnyű haragra gerjedt, elhatározta, hogy bosszút áll. A műszak végén ott várta Sesztákot a bejáratnál, addigra megivott újabb két deciliter cseresznyét és két sört. Részletesen előadta Sesztáknak, hogyan fognak este bemászni a kerítésen át. Mindketten ismerték azt az egy pontot, ahol valóban észrevétlenül át lehetett jutni.

– Ne csináld már, Jani – húzódozott Seszták. – Engem nem rúgtak ki, bajom lehet ebből.

– Most haver vagy, vagy nem?

Erre nem volt mit felelni. Eldöntötték, hogy addig már nem mennek haza, valahol esznek egy pörköltet, aztán visszatérnek. A Szojuz-36 már rendkívül közel járt a Szaljut-6 űrállomáshoz, amikor jóllakottan, és két újabb sörrel a hasukban elkezdtek átmászni a kerítésen. Seszták le volt maradva barátjához képest, így neki könnyebben ment, de Olmányi már ekkor érezte, hogy kevesebb ital is elég lett volna. A terv az volt, hogy odabent annyit megisznak a palackozott és zöld rekeszekben előkészített sörből, amennyit csak tudnak, utána pedig telerakják azt a két zsákot, amelyet délután szereztek, és haza viszik. Olmányi valamiért úgy érezte, ezzel revansot vehet jogtalannak érzett elbocsátásáért.

Az akció addig jól sikerült, hogy megitták, amit csak tudtak. Arra azonban csak itt, menet közben jöttek rá, hogy nem tudnak annyi sört elcipelni, amennyi a zsákokba belefér, főleg nem részegen és egy kerítésen keresztül. Tántorogva mentek vissza a téglafalhoz, és tulajdonképpen akár ki is juthattak volna, ha Seszták a kerítés tetejére érve nem ejti vissza a teli zsákot. Bizony, az éjjeliőr a terepen körbejárva éppen azon tűnődött, milyen magasztos pillanat lehetett, amikor Leonyid Popov, Valerij Rjumin, Valerij Kubászov és Farkas Bertalan végre üdvözölhették egymást, amikor meghallotta a csörömpölést. Seszták nem tanúsított ellenállást, annyira megijedt a az ellenőrzéstől, hogy visszaugrott a kerítésről, és feltartott kézzel várta, mi történik. Olmányi nem hagyta magát. Benyúlt a zsákba, és a teli sörös üvegekkel kezdte hajigálni az őrt, aki erre hanyatt-homlok menekülőre fogta, hogy a fülkéből telefonon kérjen rendőri segítséget. Olmányi közben odavetette barátjának:

– Gyere már!

– Én nem. Az őr még hagyján, de ha ez rendőrt hív…

– Akkor legalább segíts!

Olmányi háromszor próbált Seszták vállán át felkapaszkodni, és háromszor esett vissza. Negyedszerre valahogy elkapta a fölső peremet, és Seszták segítségével feltornászta magát. Épp jókor, a rendőrautó ott halad el előtte, ez volt a legjobb alkalom a túloldalon leugrani, és az Élessarok felé futni. Tántorogva, botladozva, szédülve bukdácsolt át az úttesten, majd az első sínpáron. Érezte, vizelnie kell, de egy másik kényszer még erősebb volt. A futástól és az izgalomtól felkeveredett a gyomra, előre hajolt, hogy kiokádja magát. Ekkor gázolta el a köztemető irányából érkező villamos, amelynek vezetője csengetett a vágányon görnyedő alaknak, de hiába, annak részegsége és öklendezése nem engedte, hogy meghaljon.

Az egyetlen épen megmaradt palack sört, amely futás közben esett ki a vágány mentén, a villamosról leszálló, bámészkodó utasok egyike, egy délutános műszakból hazafelé tartó géplakatos vette fel, és csúsztatta gyorsan műbőr táskájába.

Kerékgyártó György

Mivel semmi hasznosat nem tanult, elhatározta, hogy prózaíró lesz. Idővel rájött, hogy ehhez is érteni kell, de már későn. 1995 óta publikál, eddig négy kötete jelent meg, dolgozott televíziós produkciónak és kétszer nyert el NKA drámaíró ösztöndíjat is. Vasas szurkoló. A Regénytáron szívesebben közöl, mint folyóiratokban, mert itt mód van kísérletezésre, stílusjátékokra is, ráadásul közvetlen kapcsolat jöhet lére a szerző és az olvasó között. Gyakran mondja, hogy ha a Regénytár nem lenne, igazából nem is volna kedve írni.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft