Légy a kutyák királya!

2020-12-03
919 olvasó

A királyságokban talán csak az a közös, hogy mindegyiknek van uralkodója, tündöklése és bukása. Én egy ilyen uralkodó voltam már kilencévesen. A királyságom egy teljes nyári szüneten át tündökölt: öt hűséges alattvaló felett rendelkeztem, majdnem teljhatalommal. Amiről Hobó azokban az időkben, vagy talán egy-két évvel később énekelt, azt én már azon a nyáron átéltem. Ha nem is pont úgy, ahogy ezt ő értette.

Mindig is szerettem a kutyákat és ők is engem. Különösen a kóbor kutyák találtak meg sokszor különös érzékkel és kísértek haza. Ezt a gesztust azzal honoráltam, hogy beengedtem őket a kapun és közöltem velük, hogy isten hozta őket. Anyu és apu szinte soha nem voltak otthon, ha szerencsém volt, akkor hétvégenként láthattam őket néhány órára. Dédnagymamámék viszont állandóan otthon voltak, de nem sokat tudtak tenni a gyűjtőszenvedélyem ellen és talán nem is akartak. Így esett hát, hogy mire rám köszöntött a vakáció, az egyetlen kutyánk mellé hetek alatt másik négy is került. A földszintes termetűtől, a borjúnyi nagyságúig.

Magának való kisgyerek voltam, rengeteget játszottam egyedül. Elolvastam már Jack London híres könyvét, A vadon szavát, és szinte pislogás nélkül néztem végig Csupatit és kutyáját, Kántort, meg a Négy páncélos és a kutya egy-egy epizódját a tévében. És most egy saját falkám lett!

Elneveztem a négy jövevényt, és reggeltől estig csak játszottunk. Időnként megrohamoztuk a sufnit, ahová hogy-hogy nem, német katonák vették be magukat. Én rohantam elöl, kezemben egy bottal, ami valójában egy golyószóró volt, és mögöttem a rettenthetetlen csapat! Amikor a sufni előtt pár méterrel hasra vágtam magam, hogy nehogy egy náci golyó eltaláljon, a kutyák is megálltak és csak hangos csaholással ugatták az üres fáskamrát. Volt, amikor fociztunk, olyankor én voltam egyedül és megpróbáltam kicselezni őket. Ha sikerült, és felvarrtam a labdát a felsőbe – ami tulajdonképpen a fakerítés két oszlopa között helyezkedett el – akkor velem együtt örültek. Vagy ha én Tarzan voltam, és eszeveszetten birkóztam velük, mert ugye ők éppen oroszlánok voltak, a gazzal és akácbokrokkal sűrűn benőtt kertünk pedig az őserdő, mindig ügyeltek arra, hogy én nyerjek. Ilyenkor azért becsúszott egy-két kisebb sebesülés és horzsolás az oroszlánkarmoktól és fogaktól, de azt gyorsan kutyanyállal és kútvízzel lekezeltük. Boldog voltam velük, hiszen ők is látták a német katonákat a sufniban. Tudták azt is, hogy én vagyok a dzsungel királya, és nyilvánvalónak vették, hogy aki foci közben oda-vissza felbőrözi őket, az nem más, mint maga Törőcsik.

Sajnos azonban egyszer minden királyságnak leáldozik. Nem volt a háznál annyi kajamaradék, hogy öt kutya jóllakjon, kutyatápról meg még nem is hallottunk ez idő tájt. De egyébként sem lett volna ilyesmire pénz. Így hát egy nyár végi napon megjelent a gyepmester és magával vitte a négy jövevényt. Szomorú nap volt ez! Sokáig maradt lelkiismeret-furdalásom, mintha becsaptam volna őket. Csak reménykedtem abban, hogy a kutyák nem haragszanak rám. Azóta tudom: amikor a Teremtő úgy intézte, hogy az első farkas odamerészkedjen őseink tűzhelyének közelébe, csak mutatni akart nekünk valamit. Valami olyasmit, amit azóta tétován igyekeztünk is megnevezni: szeretetnek, barátságnak, hűségnek, önzetlenségnek.

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

3 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL