/

Bújócska Istennel

180 olvasó

Egy öreg vályogházban töltöttem a gyermekkoromat. Anyut és aput szinte alig láttam. Amikor óvodából, majd később kisiskolásként a napköziből hazaértem, hárman vártak otthon. A Nagymama, aki apám anyukája volt, és amikor én megszülettem, ő már egy fotelben töltötte agyvérzése utáni életét. A Dédi volt a Nagymama anyukája, akinek öregkorára az jutott, hogy lebénult lányát ápolja, annak haláláig. És a legfontosabb: a Keri, aki a Dédi nővére volt, apu keresztanyja és apám egykori nevelőszülője évekig.

Kerinek nem volt gyermeke, és talán ezért szerette körülbelül háromszor annyira apámat, mint egy anya a saját fiát. Apu közben felnőtt, de én megörököltem ezt a szeretetet, ami nem azt jelentette, hogy akkor már neki nem jutott. Keri a születésem után a semmiből előkapott még egy ugyanakkora szeretetcsomagot és azt átnyújtotta nekem. Az ő szobája a leghátsó volt, régi, kopott bútorokkal és egy fűrészporos dobkályhával. Nála aludtam mindig, és nála találkoztam először Istennel.

Minden lefekvés előtt hosszú hálóingében az ágyára térdelt és a fölötte lévő Jézust ábrázoló olajfestmény alatt imádkozott. Imái nem valami mantrák voltak, hanem egyfajta rögtönzések, melyeket a mindennapi élet történései alakítottak. Oltalmat kért ránk és mindenkire, akit szeretett, és útmutatást a jövőre nézve. Hallgattam őt minden este, és amikor kimondta az én nevemet, akkor éreztem úgy, hogy most már nyugodtan elalhatok. Keri nem volt hívő. Keri tudta, hogy kihez beszél. És azt hiszem, Isten hallotta is őt! Jelenléte bizonyossá vált. A dobkályhában égő akác fűrészpor illata, a régi, ósdi szúette bútorok percegő hangja, és a vastag, foltos, tollal töltött dunyha tapintása és melege. Ez tette őt valóságossá.

Egy temetőben álltam, egy esős napon, tízévesen. A pap Nagymamát búcsúztatta. Apám hangját hallottam még, aki a pappal párhuzamosan mondta a magáét. Mikor aput kiskölyökként Istenről kérdeztem, azt felelte, hogy ő nem hisz benne. Sok-sok dologgal együtt, amit azt hiszem, nem kellett volna szégyellnie, ezt is röstellte bevallani. Mert nem mondott igazat. A temetőben láttam, ahogy a tekintetét az égre emelve, borzasztó szitkokkal árasztotta el a Teremtőt. Így csak az tud káromolni, aki hisz benne. Méghozzá nagyon mélyen. A pap néha megakadt a beszédben mindezt hallva, a gyászolók meg halkan, suttogva szörnyülködtek, és az Isten talán akkor először elsiratta apámat. Ott volt és hallott mindent. A Nagymama koporsójára hulló minden egyes esőcsepp egy-egy általa hullatott könnycsepp volt.

Egy birkózóedzésen állok a szőnyegen. Tizennyolc éves vagyok és velem szemben egy legendás bajnok. Küzdünk. Feldönt, lecsavar és belever a szőnyegbe. Tízszer, ötvenszer, százszor egymás után. Már nem számít. Felkelek, és újra és újra és újra. Nem érzek semmit, valami más szintre lépünk. Ott is ő a bajnok és én csak egy senki, de valami megváltozik. Nincs közben szöveg, semmi zrikálás, csak maga az összekapaszkodás, esés és kelés. Mikor vége van, egy izzadságtócsa közepén térdelek, a bajnok egy alig észrevehető félmosollyal és egy alig észrevehető bólintással elém lép és összeütjük a tenyerünket. Akkor már egy ideje tudtam, hogy belőlem soha nem lesz hozzá fogható sportoló. Az a félmosoly és az a pacsi lett az én olimpiai érmem. Isten ott volt azon az edzésen, és egy bajnok képében rám mosolygott.

Lassan ötvenéves leszek. Egy tisztáson fekszem valakivel, a fák lombja között az eget bámulom. Istenről és spiritualitásról faggattam ezt a nőt éveken át szavakkal, tettekkel, örömökkel és fájdalmakkal. Mellettem egy kiskutya noszogat, hogy százegyedszer is dobjam már el neki a labdát. Csönd van, hallgatunk, és meghallom, amint valaki azt mondja: Ne gondolkozz semmin! Melletted fekszik az, akit szeretsz, és itt ugrál körülötted a világ egyik legboldogabb teremtménye. Mit akarsz még? Őszintén azt feleltem magamban, hogy semmit. Ezt csak azért tudtam kimondani, mert Isten akkor éppen ott volt.

Most már csak néha-néha megkopogtatja a vállamat, de mire megfordulok, már senki nincs mögöttem. Csak a hangját hallom talán, azt is elég messziről. Mintha valami olyasmit mondana, hogy itt vagyok. És én ilyenkor reménykedve keresni kezdem őt. Az asztalon égő mécses lángjában, a zenében, amit hallgatok, vagy csak egyszerűen bámulok kifelé az ablakon.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft