/

Az Oscar-közöny

67 olvasó

Nehéz cizelláltan megfogalmaznom, milyen mértékben hagy hidegen az Oscar-díj körüli hercehurca. Nem csak az idén, a járvány miatt vagyok iránta teljesen közömbös, hanem úgy általában, hosszú évekre visszavezethetően, gyakorlatilag attól a pillanattól, amikor Andrzej Wajda remekműve, a Katyn nem bizonyult méltónak erre az elismerésre. Az akkori győztest, a Pénzhamisítókat nem bírtam végignézni, mert bár kemény volt és kegyetlen, a téma sokszázadik feldolgozása ellentétes hatást váltott ki belőlem: szégyenszemre érdektelenné váltam a haláltáborok borzalmai iránt. Ugyanez a politikában is működik: ha egy közszereplőről folyamatosan azt halljuk, hogy balek, és hogy alkalmatlan a politikusi pályára, egy idő után immunissá válunk az intelmek iránt. Elzúgnak a fülünk mellett, mint valami háttérzaj, és ha eljön a választás napja, gond nélkül rászavazunk ezekre a negatív értelemben, de mégiscsak sztárolt ostoba, tehetségtelen alakokra.

Az Oscarral azért ettől bonyolultabb a helyzet. Azt ugyebár tudjuk, kik adják ezt a díjat, és milyen szempontok szerint hozzák meg a döntéseiket, de mivel a Hollywood szinte teljes egészében lenyúlta a filmipart, a figyelem akkor is rávetül az aranyozott szobrocskák körüli hajcihőre, ha ez egyébként nem áll szándékában. Még emlékszem azokra az időkre, amikor a hidegháborús megosztottság miatt a vasfüggönyön túlról csak csepegtetve érkeztek hozzánk a filmek, és határozottan állítom, hogy nézőként az Oscar akkoriban nem volt annyira fontos, mint manapság. Ráadásul itt, a szigorúan ellenőrzött világban csak jókora fáziskéséssel lehetett részünk abban az ünneplésben, amit a díjazott alkotásokat körbevette, úgyhogy, mire a moziban találkozhattunk velük, ez már nem is foglalkoztatott bennünket.

Másfelől az is nyilvánvaló, hogy a díjak, kitüntetések fénye egy idő után óhatatlanul megkopik. Így járt az irodalmi Nobel-díj is – ma már szinte lasszóval vadásszák össze a közepesnél is gyengébb, írónak, költőnek alig nevezhető alkotókat, akiknek a nyakába akaszthatják ezt a képzeletbeli bilétát –, az Oscar pedig egyre inkább ebbe az irányba fordul. A magyarázata erre talán az, hogy a filmgyártás is leszálló ágban van (csakúgy, mint az irodalom). Az emberek ma már nem özönlenek olyan tömegesen moziba, mint húsz, harminc évvel ezelőtt, beérik a mozifilmszerű sorozatokkal, az pedig más műfaj. Gyakorlatilag nem éri meg többrétegű, elmélyült, az eredetiségbe szinte belefeszülő nagy mozifilmeket gyártani, hiszen a végtelenbe vesző sorozatok több pénzt hoznak. A hollywoodi filmek alapját emiatt szinte kizárólag a látvány képezi, ha pedig valaki mégis kivételt tesz, az már félig, vagy teljes egészében propaganda.

Számomra ez a magyarázata annak, hogy végtelen közönyt érzek az Oscar-díj iránt. Belefáradtam a rengeteg CGI-be, a tökéletességbe, az illúziókeltés és kábítás magasiskolájába. Egyszerű, csupán a színészi játékkal lenyűgöző alkotások pedig ma már nincsenek. A játék a látvány, a tökéletes világítás, a virtuális valóságot új dimenzióba helyező trükközés szintjén jut el hozzánk, aminek következtében a középszintet is hajlamosak vagyunk mesterinek gondolni. Nemrég a tévében láthattam Steve McQueen híres filmjét az 1968-as San Franciscó-i zsarut, amelyben végigpereg a mindmáig leghíresebb, kultikus autósüldözés. A mai kívánalmak és elvárások szerint ez már szinte nem is nevezhető akciónak, mégis borzongató, mert tudjuk, hogy a kocsit maga Steve McQueen vezette, és minden, amit a felvevőgép rögzített, a valóságban is megtörtént. Ugyanígy vagyok a nagy tömegeket megmozgató történelmi vagy háborús filmekkel: a régiekben még minden figura élő ember volt, most viszont csak egy halom egyesekből és nullákból képződött pixel. A technika, a tökéletesség mindent felülír, pedig ez kivérezteti Hollywoodot. Sokszor az esetlenség, és ezzel együtt a szabadság többet érne.

Az idei Oscar-gála állítólag a legunalmasabb legérdektelenebb volt a rendezvény történetében, amin egy cseppet sem csodálkozom. Különös véletlen viszont, hogy a ceremónia egybeesett a csernobili atomkatasztrófa évfordulójával. A szomorú az, hogy a jelek szerint ma már ez sem érdekel senkit.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft