Viva la Monarchie!

2021-04-28
705 olvasó

2013 őszétől kezdve (két kisebb megszakítással), másfél évig volt szerencsém nekem is külföldön, egész pontosan Bécsben dolgozni. A legtöbb időt egy építkezésen töltöttem, az ott szolgálatot teljesítő biztonsági cég alkalmazottjaként. Egy német szállodalánc építette legújabb egységét, a Práter vidámpark szomszédságában, és én reggel hattól este nyolc óráig róttam a köröket az épülő szálloda emeletein és udvarán.

Főként ketten őrködtünk egy kollégámmal, aki már gyermekkora óta Bécsben élt, és a helyi délszláv közösség tagja volt. Zűrös előélete ellenére nagyon jól megvoltunk. Vedran Sekulic volt a neve, de én csak Vedrannak, vagy ha vicces kedvemben voltam, Vedran Security-nek szólítottam. Ő segített nekem csiszolni a német nyelvtudásomat, én cserébe megtanítottam neki egy-két magyar tőmondatot és kifejezést, amit még akkor sem találna meg a nyelvkönyvekben, ha fejébe venné, hogy megtanulja a mi édes anyanyelvünket.

Egy alkalommal megkérdezte, hogy mit jelent az, hogy légyszi. Sokszor hallotta tőlem, amint félhangosan magamban durcáskodtam valami miatt. Például huszonötödször kellett kinyitni a kaput egy teherautónak, vagy hasonló esetekben. Ilyenkor hallhatta, hogy valami olyasmit mondok félig magamban, félig hangosan, hogy: légyszi, ne már, b…meg! Az utolsó szót természetesen már ismerte. De Vedran élénk érdeklődést mutatott a nyelvünk iránt, és megkérdezte, hogy mi az, amit mindig hall ilyenkor: légyszi. Mindig részletesen elmagyaráztatott velem mindent, hogy mi mit jelent és miből áll össze, ha egy összetett szóról volt szó. El is magyaráztam neki, hogy valami olyasmi, mint a „bitte”, vagy inkább, mint a kétszavas „sei herzlich” kifejezés, csak a nyelvünkben ezt mi összevontuk egy amolyan ártatlan kis szleng formájában. Kicsit úgy éreztem magam néha, mint Henry Higgins professzor a My fair lady-ből, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy én Vedran iránt nem tudtam volna gyengéd érzelmeket táplálni. Így teltek-múltak a napjaink, hülyéskedéssel, sztorizgatással, nyelvészkedéssel és rengeteg melóval.

A szálloda egy lebontásra került óvoda helyére épült, ezért muszáj volt a tulajdonosoknak az egyik szárny földszintjén egy új óvodát kialakítaniuk az eredetivel azonos négyzetméter nagyságban. Mikor úgy nagyjából kész volt, és már csak a festés, burkolás és különféle utómunkálatok voltak hátra, egy fiatal óvónő naponta bejárt, hordta be a képeket, dekorációkat meg a játékokat. Valamiért szimpatizált velem, sokszor kaptam sütit, kávét vagy üdítőt tőle. Bizalmaskodása odáig fajult, hogy néha, mikor az épülő óvoda közelében ácsorogtam és megjött, befogta hátulról a szememet, hogy találjam ki, kicsoda is ő. Talán ez az óvónői játékosság jele volt, talán valami másra számított – ezt már soha nem fogom megtudni. Aztán egyszer elmagyaráztam neki, hogy aranyos meg vicces is, de könnyen ki tudom találni, hogy ki tréfált meg már megint. Ugyanis a török asztalosok, a lengyel villanyszerelők és a magyar kőművesek is csak egészen ritkán szoktak a magamfajta férfiakkal ily módon évődni.

Az egyik legnagyobb forma azért mégiscsak Herr Wurtz volt. Szakmája szerint hidegburkoló, azon kevés osztrákok egyike, akik az építkezésen dolgoztak. Egy hatvanas évei elején járó életunt, arrogáns, nagypofájú szakmunkás, aki hát…, hogy is kell ezt szépen mondani, nem volt bevándorláspárti. Általában olyan pólót viselt, aminek a megfelelője minálunk a Nagy-Magyarország címerrel ellátott lett volna. Erre viszont az egész Monarchia volt felrajzolva. Mikor szóba állt velem, mindig vitába keveredtünk. Szerinte az egész egykori Monarchia területén csak azért van civilizáció, mert a Habsburgok anno megáldották az ott élő népeket, köztük minket is, magyarokat. Mindezt olyan meggyőződéssel tudta előadni, hogy kinyílt a bicska a zsebemben. Gyakran közöltem vele, hogy majd szóljon, ha lesz saját nyelvük, és nem ezt a szörnyű dialektussal megbecstelenített németet beszélik, amit maguk a németek is nehezen értenek meg. De ha esetleg tud nekem mondani egy osztrák olimpiai bajnokot a nyári játékokról, fel tud sorolni öt osztrák nemzeti ételt, akkor is meghallgatom. Vagy csak ha itt, a Práter előtti forgatagban tud nekem egy nőt mutatni, aki szép és nem csokibőre vagy vágott szeme van, és a neve is osztrák felmenőkre utal. Ilyenkor Herr Wurtz a felháborodásomat látva mindig vigyorogni kezdett, és csak úgy minden átmenet nélkül elköszönt, jelezve, hogy most dolgoznia kell. Viva monarchie! – mondta elégedett vigyorgással és fugázott tovább.

Ott volt még Robi! Egy magyar segédmunkás, aki egy határ menti faluból autózott fel Bécsbe minden nap. Bár még csak a húszas évei elején járt, igyekezett kímélni magát a nehéz fizikai munkától. Volt olyan nap, hogy egy árva talicskát tologatott órákon át akkora átéléssel és olyan céltudatos arccal, hogy senkinek nem tűnt fel: tulajdonképpen csak pihenteti magát. Nekem sem. Elárulta, hogy itt Ausztriában, ha azt látják, hogy állsz és nincs dolgod, rögtön kerítenek neked, de rosszabb esetben le is dorongolnak. Ennek márpedig ő nem szívesen tenné ki magát. Elmondta még azt is, hogy a kollégámat, Vedrant ki nem állhatják, mert mindig rájuk szól vagy ezért, vagy azért, és csúnyán beszél velük. Ezen kissé csodálkoztam, és megkérdeztem, hogy konkrétan mit mond nekik, amitől így felháborodnak.

Vedrannal aztán a meló vége előtt megbeszéltük az esetet. Mondtam neki, hogy megrökönyödve hallottam, hogy milyen bunkó módon beszél a magyarokkal, pedig én úgy tudtam, hogy kedvel minket. Ő is csodálkozott, mert szerinte ő nem volt bunkó sőt, még ha rájuk is szól valamiért, a tőlem tanult légyszit, mint afféle kedveskedést is hozzá szokta tenni.

Csak egy egészen apró gond volt ezzel. Vedran fejében egy hasonlóan elmagyarázott kifejezés is megvolt, amit pedagógiai szándékoktól vezérelve részletesen elmagyaráztam neki, és ő a hasonló magyarázat mentén gyakran keverte ezt a kettőt. A szóban forgó kifejezés pedig egy főnévből – ami önmagában is vulgáris megnevezése a férfi nemi szervnek – és egy -ó képzős folyamatos melléknévi igenévből kialakult szóösszetétel a kevésbé ártatlan szlengek közül. Középtájt egy hangsúlyos dupla sz-szel.

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL