A macska és környéke

157 olvasó

Nem ritkán fordul elő az, hogy jobb sorsra érdemes emberek váratlanul úgy döntenek, könnyen és gyorsan fognak meggazdagodni. Az ilyen szerencsevadászok száma jelentős, de többnyire a verejtékező munkát megkerülve, valamilyen svindlivel kívánják elérni a céljukat.

Széles e hazában csupán egyetlen olyan eset ismeretes, amikor ez a szándék majdnem célra vezetett, éspedig Seppi Mörgens által, aki ebben az életszakaszában hagyott fel végleg a rákhalászattal, és helyzete át működési területét a szárazföldre. Szomorkás idők voltak ezek: a kikötőben horgonyzó hajók számolatlanul vették fedélzetükre a munkanélküli matrózokat, hogy a szebb jövő reményében más tengerpartokra utaztassák őket. A szkúnerek úgy nyelték el a kiszálkásodott arcú, borotválatlan alakokat, ahogy az idomított rozmár kapja be a vödörnyi heringet, ám a sietség mit sem ért, mert pár száz mérfölddel arrébb még szánni valóbb állapotban léptek partra egy hasonlóan lepusztult kikötőben. Mondhatjuk úgy, is, hogy a tenger csavargói voltak ők, és körbe-körbe jártak, kikötőről, kikötőre. Seppi Mörgens viszont másféle sorsot képzelt el magának, és bár ez a valaha szebb napokat is látott város nem kínált számára semmi örömöt, mégis levetette a halászgúnyát, majd a Könyvtár felé vette az irányt.

A Könyvtár italmérés volt a kikötő bejáratánál, és azokból az időkből datálta önmaga történetét, amikor az olvasásnak még volt renoméja a világban. Így, ha egy férj azt mondta a feleségének: megyek anyukám, szétnézek egy kicsit a Könyvtárban, az asszony nem tiltakozhatott, mert az a kultúra elleni lázadás lett volna. E helyett leporolta a férje gallérjáról a korpát, hogy ha már oda megy, a sok olvasni való közé, ne keltsen olyan benyomást, mintha jegesmedvék kergették volna. Seppi Mörgens nem volt nős, mégis szeretett a Könyvtárban időzni, mert ott mindig érdekes volt a beszédtéma. Ezekben a nehéz időkben, amikor könnyebb volt átugrani a templomtornyot, mint szolidan jövedelmező munkát találni, mi más lehetett a sláger, mint a pénzszerzés könnyeden elegáns módja.

Azon a napon, amikor Seppi Mörgens nevezetes kalandja megesett, az öreg Sven Svensson és Jonas Magnusson, a kocsmáros segédje éppen azon vitatkoztak, hogy el lehet-e adni a tengert a japán turistáknak, vagy elég az is, ha bérleményként kikanyarítanak számukra egy kisebb darabot. Az öreg Sven Svensson huszonvalahány évvel ezelőtt tengeri kutyákat adott örökbe gazdag amerikaiaknak, de egy hepciáskodó kuncsaft kifogásolta, hogy az ebek szakasztott úgy néznek ki, mint a közönséges, tenger nélküli rokonaik, és ez megpecsételte az üzlet sorsát. Az öreg Sven Svenssonnak még a vádlottak padján is ücsörögnie kellett, ám egy jó szándékú ügyvéd talált valami ókori, viking korabeli paragrafust, amely szerint minden tengeren utaztatott állat jogosult a tengeri melléknév viselésére, így, ha az öreg Sven Svensson tengeren utaztatta a kutyáit, azok teljes mértékben megfeleltek a velük szemben támasztott elvárásoknak. Baj csupán abban gyökerezett, hogy az öreg Sven Svensson egyetlen egyszer sem szállította le az ebeket a megrendelőinek, aminek végkifejleteként ült vagy három évet, de ez régi történet, Jonas Magnusson, aki legalább harminc évvel volt nála fiatalabb, nem tudhatott róla semmit.

Seppi Mörgens odaült a vitatkozók mellé, és rendelt magának egy dupla szépirodalmat. Ezzel a névvel illették a Könyvtárban azt a keveréket, amelyet Olaf Oolafsson, a kocsmáros, titkos recept szerint állított elő. Egyesek szerint a fáradt olajtól a denaturált szeszig volt benne minden, ami folyékony és legalább hetven százalékos, de a többség azt állította, nem is volt receptje, mert Olaf Oolafsson a vendégek poharában maradt anyagot gyűjtötte be zárás után, majd beletöltve a Szépirodalom címkéjű palackba, másnap kedvező áron kínálta a kispénzűeknek.

Jonas Magnusson végül rálegyintett az öreg Sven Svensson helyrajzi számmal ellátott tengertelek ötletére, és bement a pult mögé mosogatni. Seppi Mörgens ekkor egy félfordulatot téve azt mondta, ez mind csupán fantázia, de a valóság az, hogy még mind a mai napig írásból lehet a leggyorsabban és leglátványosabban meggazdagodni.

A Könyvtár ez idáig láthatatlan vendégserege – csupa magába roskadt, szélcserzett arcú, könyvtárlátogató –, úgy fordult Seppi Mörgens felé, ahogy a muréna bújuk ki az odujából, ha elúszik előtte egy színpompás trópusi hal.

Botorság lenne azt feltételezni, hogy akár az öreg Sven Svensson, akár az akkor már mosogató Jonas Magnusson ezt provokációként értelmezte volna. Ha lehet azt mondani, márpedig lehet, akkor kijelenthetjük: el is felejtették azt az iménti vitatkozást, és mint aki fényt lát imbolyogni a móló végén, önmaguk elé révedve, szinte együtt jelentették ki, hogy ebben kétségtelenül van valami. Az öreg Sven Svensson a börtönévei során sokat olvasott, ám ezt most nem tartotta szükségesnek megemlíteni, azt viszont megjegyezte, hogy nagyon sok ember tartózkodik jelenleg börtönben, és ott ugyebár divat az olvasás. Ha tehát valaki jó börtönös könyvet írna, azt az ország minden sittese megrendelné on-line letölthető vagy akár kézbe vehető formában, és mert az állam támogatja a kultúrát, az áru kifizetése a büdzséből szépen lezajlana.

Olaf Oolafsson elérkezettnek látta az időt, hogy közbeavatkozzon: azt mondta, amikor még a tengereket járta, sokat olvasott. Egyik kezével hálót foltozott, a másikkal olvasott, vagy mert ezt ő is túlzásnak találta, helyesbített: miközben hálót foltozott, a hajósinas fennhangon olvasott valami könyvet. Azt vette észre, hogy ettől jobban megy a munka, sőt, a halak is mintha jobban kaptak volna. Néha a fedélzetre is felugráltak, úgyhogy a hajósinast ezután rákötözték az ormányárbócra, és könyvvel a kezében olvastatták. Soha olyan jó fogásuk nem volt, mint ezzel a technikával. De aztán jöttek a kvóták, zárta le a visszaemlékezését, és a törlőrongyot mérgesen odacsapta a pulthoz, hogy csak úgy fröcsögött belőle a holnapi porciózásra szánt szépirodalom.

Seppi Mörgens ekkor magához ragadta a szót, és kifejtette, hogy a bevételt termelő könyvnek nem feltétlenül a halakról meg a tengerről kell szólnia, elég, ha van benne valamilyen állat, például – és körülnézve fölfedezte, hogy Sygmund, a Könyvtár szépen kifejlett kan macskája ott hever a sok hajódeszkát taposott matrózlábak mellett – egy simogatásra termett macska!

Sygmund valaha első osztályú viharmacska volt, és mint a viharmadarak esküdt ellensége, délcegen nyomta hozzá bolyhos farkát a nyílt tengert célba vevő szkúnerek árbocának, ám ezek az idők a kvóták bevezetésével véget értek, Sygmundból pedig parti macska lett, és végül a Könyvtárban kötött ki. Az övéhez valamelyest hasonló sorsú matrózok, akik jelenleg vendégként tartózkodtak a Könyvtárban, kissé meglepve szegezték rá sok horizontot látott tekintetüket. A rosszallástól az irigységig minden benne ficeregett ezekben a pillantásokban, és mi inkább az utóbbival foglalkozunk, mert Seppi Mörgens fogadást ajánlott: megírja Sygmund életének krónikáját, és a művet jó pénzért eladja a helyi lapnak, amely – minő lelemény! – Harsona néven kellette magát.

A fogadás tétje nem volt csekély: ha Seppi Mörgens csődöt mond, és a kézirat nem jelenik meg, egy álló hónapig köteles lesz a Könyvtár törzslátogatói számára biztosítani a napi adag szépirodalmat. De, ha nyer – és miért ne nyerne? – ugyanez fordítva valósul meg, tetézve azzal az örömmel, ami az országos hírnév, a szerzői jogok és a netfilxes sorozat által termelt bevétel képében zúdul rá hősünkre.

Seppi Mörgens tökéletesen biztos volt a sikerében, csakúgy, mint az ellenlábasai a kudarcában. Az öreg Sven Svensson – egyedüli olvasott emberként – tisztában volt vele, hogy beszélni könnyebb, mint írni, mert mi tagadás, azokban a börtönévekben ő is megpróbálkozott a memoárírással, de aztán a paksamétát eladta cigarettapapírnak, hogy legalább az anyagi befektetés költségeit megtéríthesse. Seppi Mörgens erről a kísérletről mit sem tudva a fogadás megkötése után szépen hazament, és mert ezt megelőzően dartsban nyert néhány szépirodalmat, lobogott benne a munkakedv. Rögtön hozzá is fogott a mű megírásához.

A rá jellemző elszántság vitte előre, és láss csodát: hajnalra készen is lett a nagy mű. A Könyvtár kilenc órai nyitásakor már ott toporgott a bejárat előtt. Kissé meglepődött, amikor úgy dél körül, az öreg Sven Svensson kíséretében megjelent a színen Alois Jütund, a Harsona mindenes szerkesztője. Nyilván az öreg Sven Svensson csábította ide, és nyilván ebben a műveletben több cinkosa is volt, mint ellenlábasa. Seppi Mörgens mégis magabiztosan dobta rá a kéziratát az asztalra, majd elment dartsozni, hogy a redaktor úr nyugodtan olvashasson. Biztos volt benne, hogy Alois Jütund egyszer csak lefordul a székről, és elalél a gyönyörűségről.

A játék olyan jól ment, hogy kétszer is dobott kilencnyilas kiszállót, mire Alois Jütund megköszörülte a torkát. Jó a szöveg, csak van vele egy kis gond, mondta azzal a hangsúllyal, ahogy a vérbíró szólítja meg a haltolvajt statárium idején. Seppi Mörgens szólni sem tudott a meglepetéstől, de Alois Jütund már sorolta is a kifogásait. A történet elvileg közölhető, de a stílus, hát, hogy is mondjam csak… Az öreg Sven Svensson kaján ábrázattal bólogatott, mint aki pontosan érti, miről van szó, pedig egy huncut mondatot sem olvasott Seppi Mörgens műalkotásából.

Kicsit sok benne a macska, mondta Alois Jütund. Csak egy van benne!, vágott vissza Seppi Mörgens szinte visszakézből, ám a szerkesztő erre azt mondta, valóban, de az az egy minden mondatban előfordul. Rengeteg a szóismétlés barátom, a macska így, a macska úgy, a macska amúgy. Ezt nem lehet így hagyni.

Ha csak ez a baj, könnyen segíthetünk rajta, kapta föl a paksamétát Seppi Mörgens, és bevonult vele a szeparéba. Olaf Oolafssontól elkérte az adósságok jegyezgetésére szolgáló tintaceruzát, majd a szövegen végig cikázva minden második macskát kihúzta. Az eltávolított részek fölébe olyan gyönyörűségeket írt, hogy nyervogó szőrgombóc, csipás szemű állat, bozontos szőrű lény, doromboló képződmény, meg hasonlókat.

A történet ezen pontján fontos megjegyezni, hogy Alois Jütundot mint az abszolút humortalan embert ismerték a helybeliek. Előbb mosolyodott volna el a kikötőben tárolt óriási horgony, mint ő, nem beszélve a nevetéséről, mert az egybehangzó vélemények szerint soha nem is létezett. Ám amikor Seppi letette elé az átdolgozott írását, a redaktor lapos, tonhalkonzervszerű ábrázatára egyre több fény vetült, majd minden átmenet nélkül a fókák ugatására emlékeztető vinnyogásba kezdett. Mire az odaszálingózott vendégek észbe kaptak, Alois Jütund, már a földön fetrengett, és a térdét csapkodta. Hát ez óriási, mondta, amikor levegőhöz jutott. Ezer éve foglalkozom szövegekkel, de ehhez foghatót még nem tárt elém a sors. Ezek szerint megveszi? kapott a szón Seppi Mörgens. Azt azért nem, mondta a röhögésbe csaknem belepusztuló szerkesztő. A Harsona a tisztes háziasszonyok és a joviális úriemberek hetilapja, nem művészeti folyóirat. Miért, maga szerint ez művészet?, szólt közbe az öreg Sven Svensson. Talán igen, mondta Alois Jütund, de ezt nem az én tisztem eldönteni. Ha szocioriport lenne a halpiacról, simán megvenném.

Így történt, hogy Seppi Mörgens egy álló hónapig traktálta azt a sok éhenkórászt a Könyvtárban szépirodalommal, és közben szegényebb lett, mint valaha. De ez az epizód változást hozott Sygmund életében, mert attól fogva nem az asztal alatt, hanem a pult mellett, egy pamlagon jutott számára hely. Elvégre nem mindenkivel esik meg az, hogy valaki megírja egy hozzá hasonlóan lusta, ásítozó, hullószőrű, eszement módon büdös, szemétben turkáló, csipás szemű, idegesítően doromboló, de inkább csak szundikáló potrohos szőrgombóc szóismétlésekben gazdag élettörténetét.

 

[Svétics Hubenár fordítása]

Samuel Óharalson

1980, Helsingőr – a jelenkori dán abszurd próza egyik üdvöskéje. Írásait többnyire álnéven publikálja, mert azok provokatív jellege nem fér össze a hivatalos irodalom kívánalmaival. Rövid, szürreális írásaiban mindent és mindenkit kifiguráz, de legfőképpen az olvasót, aki – mint vallja – tehetetlen az irodalom packázásaival szemben.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft