A tévében éjjel fél tizenkettőkor kezdődött egy film, amivel bár volt némi déja vu érzésem, nem mertem volna nagy tételben lefogadni, hogy már láttam.
A címe valami ilyesmi volt: Halálos múlt, Végzetes árnyék, A tanú nem felejt, esetleg Esőben ölni könnyebb. Nem jegyeztem meg, mert a filmcímek mostanában nem azért vannak, hogy bármit eláruljanak a produkcióról.
Az első jelenetek egyike esőáztatta amerikai nagyvárost mutatott, kék-piros rendőrfényekkel, sárga szalaggal, idegesítő zenével, és egy borostás nyomozóval, aki úgy nézett a hullára, mintha a dinnyecsősz a rábízott termésre. Ez nekem ismerős volt.
A nyomozó magányos volt, enyhén alkoholista, de csak annyira, hogy a jelleme mélyüljön, a jogosítványa pedig ne sérüljön. A lakása kész kupleráj, üres pizzásdobozzal, fél üveg whiskyvel és egy régi fényképpel. A fényképen bizonyára a felesége volt, aki vagy meghalt, vagy elhagyta, vagy mindkettőt megtette, ha a forgatókönyvíró nem volt jó formában.
Hamarosan kiderült, hogy a társa egy csinos, fiatal nő, akiről képtelen voltam megérteni, miért lett rendőr ezekkel a csodás testi adottságokkal. Vígan lehetett volna manöken, vagy hollywoodi filmszínésznő, de ő zsaru lett. A nyomozó viszont komiszkodott vele, mert a nőt nevelési célzattal rendelték mellé, miután többször is áthágta a szabályokat.
A gyilkosság helyszínén a tettes üzenetet hagyott. Nem olyat, hogy „bocsánat a rendetlenségért”, hanem egy sakkfigurát. Vagy kártyalapot. Vagy ezüst nyakláncot. A lényeg, hogy valami apró, jelképes tárgy legyen, amelytől minden rendőr hirtelen művészettörténésszé változik.
A főhős ebből megértette, hogy ez egy személyes ügy. Itt már erősen dörömbölt bennem a gyanú, hogy én ezt láttam. De mikor? És melyiket? A sakkfigurásat? Vagy a kártyalaposat? Esetleg a nyakláncos változatot? Csak úgy járhattam a rejtély végére, ha folytatom a film bámulását.
Közben megérkezett a hacker. Kapucnis, sápadt, pincelakó fiatalember, aki úgy kezelte a számítógépet, mintha zongoraversenyen lenne. Magyarán: nem használt egeret. Ez ebben a szakmában úgy tűnik, általános, hogy csak mi, amatőrök sikáljuk az abroszt az egérrel. A fiú öt másodperc alatt feltört egy titkos kormányzati adatbázist, miközben energiaitalt ivott.
Ezután jött az üldözés, hogy a néző ne kapcsoljon el máshová. A nyomozó egy leharcolt autóval üldözött egy profi bérgyilkost, aki motoron menekült, és közben legalább három olyan utcán mentek át, amelyen legfeljebb gyalog, járókerettel lehetséges. Dőlt a gyümölcsös stand, egy építkezés állványzata, egy komplett kávéházi terasz, és vagy harminc kocsi futott egymásba nem egészen egy perc alatt.
Ekkor hangosan kimondtam: ezt én már láttam. Aztán hozzátettem: vagy nem ezt, de valami hasonlót. A macskám a lábamnál megértően bólintott.
Éjfél után húsz perccel már úgy néztem a filmet, mint a régész a cserépdarabokat, mert megjelent egy mellékszereplő, akit több másik filmben határozottan láttam. Most egy gyanús ügyvédet alakított, és volt egy erős tippem, hogy ő lesz a gyilkos, bár ez a megoldás túlságosan átlátszó lett volna egy ilyen szövevényes ügyhöz.
A női társ persze lassan megkedvelte a nyomozót. Eleinte szúrósan nézett rá, aztán már csak szakmailag vetette meg, végül megértette, hogy partnere azért ilyen elvadult, mert fáj neki a múlt. Hollywoodban a múlt mindig nagyon fáj. Ha nem fájna, nem lenne mit kinyomozni.
Az utolsó negyedórára aki számított a filmben egy elhagyott raktárban kötött ki, amely úgy nézett ki, mintha a város összes bűnözője közösen bérelné ki monstre leszámolásokra. Láncok lógtak, víz csöpögött, villanykörte pislákolt, újságkivágások borították a falat. A gyilkos ugyanis éveken át titokban dolgozott a tervén, de közben mindent kiragasztott, hogy a rendőrségnek ne legyenek kétségei.
A női társ természetesen csapdába esett, de a partnerét addigra már felfüggesztették, leadta a jelvényét, és a pisztolyát. Ám a kapitány jófejségből adott neki öt percet, hogy megoldja az ügyet. A filmekben ez pontosan annyit jelent, amennyi alatt a főhős odaér a helyszínre, reménytelen helyzetből a főgonosz fölé kerekedik, meghallgatja a cselekmény didaktikus összegzését, beleértve a rejtély megoldását is, és végül rehabilitálják.
És jött a zárójelenet. Meglepetésemre nem a raktárban, hanem egy templomban. Talán mert a forgatókönyvíró az utolsó pillanatban rájött, hogy a bűn és bűnhődés jobban mutat ólomüveg előtt.
A gyilkosról pedig kiderült, hogy a nyomozó egy régi barátja, akiről azt hittük, meghalt. Természetesen ez csak csel volt, mert Hollywoodban a főgonosz sohasem hal meg végleg, hiába láttuk lezuhanni, fölrobbanni és kiállítani a halotti anyakönyvi kivonatát három példányban, valahogy mindig előkecmereg a múltból és lecsap.
Amikor a régi barát fegyvert fogott a protagonistára, és azt mondta: „te mindent elvettél tőlem”, belém csapott a felismerés, hogy ezt a szennyet én már tényleg láttam. Nem is egyszer. Ezerszer. Lehet, nem ez a film volt, hanem az összes, egyenként és külön-külön. Más címmel, más nyomozóval, más halott feleséggel, más sakkfigurával, más kapucnis hackerrel, más sunyi ügyvéddel. Ezek a filmek mindig ugyanannak a hollywoodi pörköltnek az újramelegített adagjai. Néha több bennük a bors, néha kevesebb a hús, de az ember mindig ugyanattól a kotyvaléktól böfög.
A gyilkos végül nem a nyomozó lövésétől halt meg, hanem leesett valahonnan. Ez azért fontos, mert így a főhős továbbra is jó ember maradhatott, és tovább rendetlenkedhetett.
Ránéztem az órára. Éjjel egy volt. A film véget ért, én pedig nem lettem okosabb, csak öregebb másfél órával és gazdagabb egy bizonyossággal: ezt a filmet még rengetegszer meg fogom nézni.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
