A megtámadott

2026-05-17
139 olvasó

Valamilyen fogadáson történt, tán egy könyvbemutató után, hogy a szerkesztőm, aki egyébként régi barátom, bemutatott nekem egy sovány, jelentéktelen figurát. A nevére nem emlékszem, mert ha nem ismert emberről van szó, a név ugye, elszáll, mint vonatfütty a ködben, de az határozottan megmaradt bennem, hogy a szerkesztőm ezt az alakot úgy prezentálta, hogy ő az, akit megtámadtak.

Ez mellbeütött: ha valakit megtámadnak, az a mai világban komoly bónusz. Mi, akiket az égvilágon nem támadtak meg, csak tengünk és lengünk, miközben megtámadottakkal hevesen foglalkozik a média. Mielőtt a szerkesztőm odatolta elém ezt az ürgét, egy csinos költőhölgynek próbáltam csapni a szelet, de ezt a törekvést az új fejlemény miatt zárójelbe tettem. A megtámadott lett a sztár a teremben, pedig egy friss Nobel-díjas író képe is a falon lógott.

Érdekes módon, a megtámadott ipse szerényen viselte önmaga súlyos megtámadottságát, ami különösen rokonszenvessé tette őt. Később azt is megtudtam, hogy amíg meg nem támadták, volt ugyan némi szereplése a vidéki rendezvényeken és egy rosszul sikerült esszéje valami folyóiratban, de attól a pillanattól kezdve, hogy megtámadták, más fénytörésbe került az egész munkássága. Mintha az addigi életműve csupán előjáték lett volna ahhoz a pillanathoz, amikor valaki, valamiért, valahogyan nekirontott.

A telefonomat elővéve azt is kinyomoztam, hogy az affér híre kezdetben csak a szakmai körökben terjedt. A megtámadottat meghívták néhány kerekasztal-beszélgetésre, ahol a műsorvezető olyan arccal faggatta a semmiről, mintha valami rejtett üzenet megfejtéséről lenne szó.

Innentől már nem volt számára megállás. Ahol pályázott ott nyert, és akkor is kapott ösztöndíjat, alkotói támogatást, rezidenciaprogramot egy tóparti házban, ha nem kért. Egyik szar könyvet a másik után dobta piacra, és mindet szétkapkodták. Egy kritikusa azt írta róla, hogy a műveiben nyoma sincs az olcsó önsajnálatnak, ami azért volt szerencsés megállapítás, mert másnak sem igen volt nyoma bennük, de ebben az új megvilágításban a hiány bátor esztétikai döntéssé lépett elő. Sorozatban kapta a díjakat, végül pedig ráaggatták azt az elismerést, amelyet kifejezetten azoknak alapítottak, akik ellenállásukkal példát mutatnak azoknak, akiknek eszük ágában sincs ellenállni.

A társaságokban ekkor már nem egyszerűen ajnározták, hanem szobortalapra helyezték. Ha megjelent valahol, a jelenlévők automatikusan köré rendeződtek, a költőhölgyek figyelme ráhajlott, a szerkesztők halkabban köhögtek, a fiatal írók pedig úgy néztek rá, mint aki megtalálta azt a titkos átjárót, amelyen keresztül a középszerűségből közvetlenül az erkölcsi magaslatokra lehet jutni. Én magam is éreztem némi irigységet, nem tagadom, mert az ember hiába igyekszik éveken át szavakkal, mondatokkal, szerkezetekkel bíbelődni, egyszer csak jön valaki, akit megtámadtak, és egy csapásra megkapja mindazt a figyelmet, amit más csak akkor remélhet, ha legalább háromszor meghal, abból egyszer lehetőleg külföldön.

A folyamat végül önálló életre kelt, mert a megtámadottból nemcsak ember lett, hanem jelenség, aztán ügy, majd irányzat, végül olyan erkölcsi égtáj, amelyhez képest másokat be lehetett tájolni. Akik ismerték, hivatkoztak rá, akik meg nem, áhitattal emlegették, mert a személyes távolság mindig nagyobb szabadságot ad a lelkesedésnek. Díjakhoz, estekhez, alapítványokhoz és mesterkurzusokhoz kapcsolták a nevét, egyszer pedig, ha jól emlékszem, egy kávéházban valaki azt is fölvetette, hogy a róla elnevezett irodalmi központ homlokzatára ne a portréja kerüljön, hanem egy üres szék, mert az fejezi ki igazán a távollétben is jelen lévő bátorságot.

Aztán egy díjátadón, amikor már a laudáció olyan magasra emelte őt, hogy onnan legföljebb meteorológiai ballon segítségével lehetett volna visszahozni, valaki, talán egy rosszul öltözött vidéki újságíró, talán egy unatkozó gyakornok, talán csak egy tévedésből odakeveredett idegen feltette azt a kérdést, amelyet addig senki nem tartott fontosnak: tulajdonképpen mi volt a megtámadás oka?

És akkor a teremben hirtelen csönd lett, pedig a pincér elejtett egy tálcát, de a pezsgőspoharak ahelyett, hogy összetörtek volna, a levegőben maradnak, mert még a gravitáció is azt leste, mit fog mondani erre az, akit megtámadtak. De ő hallgatott, és a jelenlévők ezt komor hangulatban tudomásul vették. Csak később derült ki, hogy valahol, talán egy futballmeccs szurkolói hevületében valaki lekevert neki egy pofont.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:

  • szakacsmary
  • easy
Tóth Cakan

Tóth Cakan

(1991., Budapest) Többféle prózai műfajban, de kizárólag internetes portálokon publikál, különféle álneveken. Anyakönyvezett nevét először honlapunkon használta, elsősorban az Irodalmi Élet főszerkesztője, Benői Sztipán biztatására. Meggyőződéssel vallja, hogy a nyomtatott irodalom ideje leáldozóban van, mert könyvet már alig olvas valaki. Ezért a netes irodalomnak rövidnek, humorosnak és lényegretörőnek kell lennie.

Vélemény, hozzászólás?

Kérdezd a Regénytárról
Cipurkát!
Cipurka
Kérdezd meg Cipurkát
Szia! Én Cipurka vagyok 🐿️
Kérdezz bátran a Regénytárról!