Ha nyár van, akkor nyár van

97 olvasó

– Kiolvadt a föld fagya – lépett be homlokát törölgetve Balázs bácsi, s a kinti gatyarohasztó hőség után szinte hűvösnek érezte a kocsma savanykás borillatú levegőjét. Nem volt éppen a legviccesebb belépő, de a bent gornyadozók hangos nevetéssel jutalmazták a volt harangozó mondását.

A tv-ben valami reklám ment, persze lehalkítva, mert a meccseket ugyan feszült figyelemmel és amikor kellett, hangos beszólásokkal nézték, s bizony olyankor adtak a hangerőnek, de ugye mindennek megvan az ideje. A beszélgetésnek is. – Mert mi lenne a világból – emelintette fel két ujját Nyanyó, a szelíd lelkű erős ember –, ha mindig csak néznénk, mint tolvaj szarka a söröskupakra. Beszélgetni kell, mert arról ismerszik meg, kiben mi lakozik. Janó rábólintott, és töltött még egy kis sört a habra, úgy adta oda a pulthoz érő Balázs bácsinak, aki ahogy nyelte, a gigája alig mozdult, s rögtön kért egy másikat is, csak kevesebb habbal. A tévében parányi bikinis lányok huncutkodtak a valószerűtlenül kék habokon ringó hajón, aztán fagyit nyalogatottak, párás pohárban koktélokat hordtak körbe a snájdig pincérek.  – Mindenki nyaral – ingatta fejét irigykedve Janó, aztán körbe nézve rögtön módosított is. – Majdnem mindenki. Mert ugye nyár van, ilyenkor ez jut eszébe az embernek. – Az hát, a nyaralás! – szólt közbe Pali bácsi az első asztaltól, s a finom félédes borocskát későbbre hagyva odébb tolta. – A lányomék meg az unokák elmentek szabadságra, a kis dédi meg – úgy mondták – visított az örömtől, hogy utazni fog. Olyan helyre utaztak, hogy tán a térképen se találnám meg, és még dicsekedtek is, hogy ott még melegebb van, mint itthon. Én ugyan nem szólok bele a dolgukba, de a kórság menne oda, mikor itt is pusztulófélben vannak a városi emberek. Láttam ám a híradóban, meg mondja a rádió, hogy a hőség miatt riadó van. El is magyarázták szépen, hogy ne menjen ki senki a napra, csak ha nagyon muszáj, de rögvest igyekezzék is vissza a hűvösre. Meg igyon jó sok ásványvizet, meg zuhanyozzék többször egy nap. Az öreg elnevette magát, arcán ezernyi ráncba szaladt 88 esztendő.

– Na, nekem a nyárról az aratás jut eszembe – folytatta. Legényke koromban azt hittem, a tiszteletemre fenik a kaszát a férfiak, mert mindig Péter Pálkor kezdték vágni a búzát, úgy tartották, akkor szakad meg a töve. Olyan hőség volt már akkor, hogy összegyűlt a gatyakorcban a veríték, estére a só is kimarta a bőrt. Amikor legény lettem, beálltam a sorba, két kaccsos kaszával végeztem a munkát, 6 fős aratóbokorban jártuk a környéket. Fehér ingben arattunk, nyakig begombolkozva, mert szúrt, csípett a por meg a pelyva, estére már mindenki vakarózott, mint a csugari kutya. Most nem győzik mondani, milyen veszélyes a napsütés, kenegesse magát naptejjel, aki jót akar. No, szegény marokszedő asszonyok, nem kentek azok magukra semmit, legfeljebb a kendőt húzták a homlokukra. Hogy megörültünk, mikor odaért hozzánk is a kis vízhordó lányka, aztán kantafedélből ihattunk egy kis langyát. Az öreg rálegyintett az emlékre, a pohárnyi víz után küldte a féldecinyi fehér bort, és lassan cihelődni kezdett. Az ajtóból még visszafordult, és csak úgy maga elé mondta, hogy néki jutott a legszebb kévekötő lány, aki esténként úgy danolászott, mint a pacsirta, nem látszott azon fáradtság egy csepp se.

A tévében a hölgyikék pöttyös bikiniben naptejet kentek magukra, a hajó szelte a vizet, de az öreg ezt már nem látta.

Lassan baktatott a poros, forró úton hazafelé, halkan dúdolgatva azt a régi nótát, a marokszedőkről.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft