Az arany ára

2016-08-11
504 olvasó

Valamikor, és nem csak az ókorban, az olimpiai bajnokoknak babérkoszorú járt, majd aranyérem. És természetesen a dicsőség, az emberek ámulata és tisztelete. Mindez az olimpiák amatőr jellegét volt hivatva bizonyítani. A sport szeretete, a tisztességes verseny volt az elsődleges cél.

Idővel azonban minden megváltozott. Néhány sportágban már profik is szerepelhettek, akik talán nem teljesen alaptalanul, némi anyagi ellenszolgáltatást is elvártak a dicsőség mellé. A sport, így az olimpiai sportágak is üzletté váltak. Hol van már az az idő, amikor valaki sajátmaga, esetleg baráti támogatással fedezte az olimpiai részvétel költségeit. Ha alkalmazott volt, engedélyt kellett kérni a főnökétől a távozásra, majd az ötkarikás játékok végeztével ismét munkába állt. Azok a régiek igazi amatőrök voltak.

Ugyanakkor el kell ismerni, a mai sportolók elé egyre nagyobb követelményeket állítanak, s az eredményes szereplés érdekében ma már nagyon gyakran szükségessé vált a megeröltető edzés. Sok esetben napi nyolc-tíz óra. Ilyen fizikai, valamint szellemi igénybevétel mellett senkitől sem várható el, hogy akár csak részidőben is egy üzlet pultja vagy egy esztergapad mögött töltsön el még napi négy órát. Ámde ezeknek az embereknek is élni kell valamiből.

Erről még az amatőr sportot álnokul előtérbe helyező kommunizmusban is gondoskodtak, hiszen minden egyes megszerzett érem a szocializmus dicsőségét hirdette. Ezért aztán volt munkahely, ahova csak a fizetésért kellett bejárni, volt kalóriapénz és szemet hunytak még a nagy arányú csempészés fölött, hogy a sportolók, kihasználva a hiánygazdálkodást, extra jövedelemhez jussanak.

A kommunizmus – hál’istennek nálunk legalábbis – már a múlté, s a támogatók szerepét átvették a sportszergyárak. Elvégre nekik hatalmas és komoly bevételt eredményező reklám egy-egy világsikert elérő sportoló felkarolása. A sportban szerzett dicsőség az államok számára sem megvetendő reklám, s ezért már régóta a kormányok is jutalmazzák az érmeket szerzőket. Nem is jelentéktelen összegekkel.

Szingapúr például 753,000 dollár jutalmat ígért aranyérmet begyűjtő sportolójának. Nagyszerű anyagi ösztönzés, bár nem valószínű, hogy nagy kockázatot vállaltak. Ha mégis a dobogó csúcsára áll egy szingapúri versenyző, hát buktak egy kicsit. Szingapúr gazdag városállam, kiheverik. Az Amerikai Egyesült Államok csak 25,000 dollárral honorálja aranyérmeseit. Amennyi aranyat az amerikaiak begyűjtenek, ez a költség még így is jobban megterheli majd az amerikai államkasszát, mint a Szingapúrét a felajánlott, s valószínűleg kifizetésre sohasem kerülő horribilis összeg.

A magyar állam harmincöt millió forintot ad egy-egy aranyéremért. Biztos vannak, akik ezt sokallják, de nincs igazuk. Hosszú Katinka az eddig elért három aranyával (és lehet még egy negyedik is, adja isten) 105 millió forintot fog bezsebelni. Hozzáteszem: megérdemli. Én biztos nem irigylem tőle. Alaposan megdolgozott érte.

Dzsudzsák Balázs havonta kap 87,000 millió forintot az al-Vahda nevű arab futballklubtól. Ezt már jóval többen irigylik tőle, sokan szidalmazzák is ezért, mondván, számára egyetlen hajtóerő a pénz. S ha így van, nekem ezzel sincs bajom. Elvégre nem rajta múlott, hogy a magyar futballcsapat nem jutott ki az olimpiára.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Bányai Tamás

Budapesten született 1946-ban. Eredeti szakmája betűöntő. Negyven évig élt Amerikában, ahol több mindent kipróbált több-kevesebb sikerrel. Három novelláskötete, két regénye jelent meg. Az ezredforduló után visszaköltözött Budapestre, ahol 2017. április 3-án tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL