Az őszapók

2017-01-17
910 olvasó

Már több mint egy hete megjött a levél. Légiposta, rajta a jól ismert szálkás betűk. Amikor végleg hazajött, megírta a címet, azóta is tartják hébe-hóba a kapcsolatot. Nem lehet elfelejteni azt a harminc évet, amit együtt töltöttek, négyen magyarok. Az elején tele voltak lelkesedéssel. Mindnyájan gazdagságról álmodtak, mert mi másról? Kanada befogadta őket. Kint voltak az Isten háta mögött, fát vágtak, törték az utat, egyre beljebb haladtak.

Gyakran cserélődtek az emberek, volt, aki ott halt meg, eltemették, levetett kalappal álltak néhány percig, aztán mentek dolgukra. Aki nem bírta, feladta, keresett más országot, más munkát. Ők négyen összetartottak, a közös nyelv sokat jelentett. Nem volt honvágyuk, vagy csak nem szóltak róla, de amikor a majd két méter magas Dezső felmutatott az égre, és azt mondta, hogy olyan a színe, mint Bajánál a Dunának, értették. A csapat többi tagja német volt, spanyol, olasz, valami fura keveréknyelven értették meg egymást. Ferike köpcös volt, korán kopaszodó, karikalábai régi lovas ősökre utaltak. Egy sípszerű hangszeren esténként eljátszott néhány szomorú népdalt, ilyenkor könnyezett, az elején a mexikóiak hangosan röhögtek, térdüket csapkodták. Farmai András, kimondatlanul is a csapat vezére nyugodt, megfontolt ember volt, akkora öklökkel, mint a gőzkalapács. Egyedül leemelte Miguelről a ráesett szálfát, attól kezdve imába foglalták a nevét, s esténként áhítatos csendben hallgatták a panaszos tilinkózást. Ő volt a negyedik, a maga 17 évével a legfiatalabb. Ha nem segítenek neki, tán ott pusztul, vagy elmenekül. Így kibírta, előbb egy évet, aztán kettőt, s már el is telt annyi év, hogy befejezhette. Nem jött haza, mert tudta, nem várja őt itt már senki. Becsavarogta egész Amerikát, hol itt töltött fél évet, hol ott. Bal kezén néha sajgott a hiányzó két ujj, fantomfájdalom, azt mondta az a helyes kis kaliforniai nővér.

Ott letáborozott vagy két évre, de nem tudott megmaradni. Végül haza jött, ebbe a kis faluba, ahonnan elindult. A ház már romokban volt, de anyja sírját nem hagyták pusztulni a szomszédok, ki is kísérték a megsüppedt hanthoz. Elsőnek azt hozatta rendbe. A házat utána. Szép kőházat építtetett, nem hivalkodót, olyan embereset. Amerikásnak hívták, előbb csak a háta mögött, aztán már úgy is szólították. Nem bánta, mint ahogy Fuvaros se, Panyóka néni se, meg a többiek, akiket becenevéről ismert mindenki.

Mielőtt elhagyta volna a kontinenst, pár hónapig egy városban éltek ők négyen, a négy magyar favágó,Tennessee államban. „Találkozóhely” – ezt jelenti, így írta mindhármuknak Dezső, s hívta őket, menjenek hozzá, Nashvellebe. Üzletember lett belőle, gazdag, bútorgyára szép hasznot hozott.  Neki meg ugyan mindegy volt. Ferike mondta egyszer, ahogy végignézett rajtuk, cserzett arcukon, meg őszülő hajukon, hogy olyanok itt kucorogva a kávéház teraszán, mint az őszapók. Attól kezdve így hívták magukat, mint egy csoport vagy banda. Aztán egyszer, ahogy horgásztak a Cumberland folyóban, megszólalt Dezső, hogy azért ez mégse olyan, mint a Duna. Ő meg mintha végszavazna, rátromfolt, hogy vonzza a haza, mint a mágnes. Mennie kell. Dezső vonogatta a vállát, hajlott volt a háta, ahogy teltek az évek, kezdett összemenni. Kínai felesége olyan volt mellette, mint egy kis játék baba, angolul is olyan kis cserregő-csettintgetős hangokat adott ki. Szerette a férjét meg a fura barátait, és rosszat sejtve nézte elkomoruló arcukat. Ferike szólalt meg először, szürkévé fakult szemében könnyek gyűltek, mindig ő volt köztük a legromantikusabb.

– Eredj, ha úgy gondolod, de ne felejts el minket.

– Mintha el lehetne valaha is! – ezt válaszolta, s a többiek rábólintottak, sose voltak valami bőbeszédűek.

Most meg itt van ez a levél. Azt írják, meglátogatják, még éreznek magukban annyi erőt, hogy megtegyék ezt az irdatlan utat. Meg ugye repülőgép is van a világon, majd Bécsben autót bérelnek. Jobb lesz úgy, autóval átlépni a határt, annyi évtized után. Még megnéznek egy-két dolgot, szóval pár napba betelik, mire ebbe a kis eldugott településre megérkeznek – gondolta. Különben is, márciusra tervezik, addig még sok mindent el lehet intézni.

Nézte a fehérlő dombokat. Holnapra itt a völgyben is leesik a hó. Ahogy kilépett az udvarra, picike madár röppent el a dérlepte gallyról.

Talán egy őszapó.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

7 Comments

  1. Annyira de annyira csodás… megint csak ezt tudom mondani…csodás..:)

  2. Szenzációsan rövid, tömör írás: egy kis Magyarország és egy kis morzsa a világról – világegyetemből. A küzdelmes, szívszorító és a felemelő gondolatok ismét benne vannak e csodálatosan bekeretezett alkotásban. A befejező gondolat pedig olyan, mint az éppen az utolsó pillanatban kieresztett forró gőz ereje, amelyre csak rácsodálkozni tudunk. A nemrégen még folyékony halmazállapotú víz, gőzként hogy tovaszáll a végtelenbe..! Ezt a történetet is jó párszor el fogom még olvasni… Klasszikussá válik ez az írás is… meglássátok! Szívből gratulálok és köszönöm!

  3. „…. a közös nyelv sokat jelent….”, meg a közös múlt is -még akkor is, ha nem töltöttünk több évtizedet együtt. Gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL