Az időgép hibája

27 olvasó

Soha életében nem volt ennyire izgatott. Közel hetven éves korára is úgy érezte magát, mint a gyerek, aki alig várja, hogy kibonthassa karácsonyi ajándékát. Végre elkészült. Hosszú évek kitartó munkájára tett pontot. Főleg az utolsó néhány hét volt idegfeszítő. Amikor már nagyon közel járt a célhoz, és minél jobban közeledett a befejezés pillanata, annál jobban félt, hogy mégsem fog sikerülni. Valami gikszer az utolsó simításoknál, valami előre nem látott hiba, egy apró tévedés a számításokban, és kezdheti előlről. Csakhogy arra már nincs ideje.
E percben azonban úgy vélte, minden a tervek szerint sikerült. A számítások jók voltak, a konstrukció tökéletes. A masina ott áll útra készen a garázsban, ahonnan már évek óta ki volt tiltva az autó, aminek éppen elég helye volt a ház előtt; ahonnan ki volt tiltva minden és mindenki más is. Ide nem tehette be lábát sem családtag, sem barát vagy ismerős. Éjszakára is gondosan bezárta mindkét bejáratot – a garázs redőnykapuját meg a házba vezető ajtót –, nehogy bárki is – míg ő nyugtalan álmaival viaskodik az ágyban – beléphessen ide, ahol élete titkát őrzi hét lakat alatt.
Most végre felhúzhatja a garázsajtót. Nem azért, hogy a külvilág akár egyetlen pillantást is vessen a csillogó masinára, amely talán egy snowmobile–ra hasonlított leginkább, bár annál milliószerte gyorsabb, noha ez is végtelen fehérségben fog siklani, szállni vagy robogni, vagy talán valami egészen mást, amire még nincs is megfelelő szó. Ugyan ki tudná megmondani hogyan közlekedik egy időgép? Repül? Száguld vagy siklik?
Merthogy időgép volt ez a féltve őrzött ezüstösen csillogó jármű (ez sem fedi a valóságot!), ami a garázs közepén állt kipróbálásra várva.
Lajtos Árpád körbejárta a gépet, majd odalépett mellé, reszkető kézzel megsimogatta, mint szeretett kutyáját a gazda, hogy engedelmes legyen. Az engedelmesség, a hibátlan működés elengdhetetlenül fontos volt. Mint a precíziós műszereknél.
Aztán ellépett a géptől, mint aki tisztes távolról akarja szemügyre venni saját alkotását, de szemügyrevétel helyett megfordult, odament a garázs sarkában álló polcos szekrényhez. Az egyik polcról leemelt egy bontatlan üveg konyakot, kinyitotta és töltött egy talpas pohárba. Ritkán szokott szeszes italt inni, most sem a jól végzett munka örömére ivott (az majd csak később fog kiderülni, hogy tényleg jól végzett munka volt-e), hanem azért, hogy erőt, bátorságot merítsen. Mint a támadásra készülő és kockázatos ismeretlentől rettegő katonák.
Felhajtotta az italt, pillantása eközben a polc sarkában meghúzódó dobozra tévedt, amelyben régi iratait, fényképeit őrizte. Legfelül Badics Gyula ötven éve készült fényképe. A legjobb baráté, akinek barátsága öt évig, ha tartott. Ez a fénykép ösztökélte a következetes, ám oly gyakran hiábavalónak, reménytelennek látszó munkára. Évtizedes kísérletezésre, módosításokra. Az időnkénti csüggedést felváltó határtalalan lelkesedésre.
A munka befejeződött. S immár kétségei sem voltak az elért eredmény felől. Az időgép működik. Működnie kell! Ámde a java még csak ezután jön. Az igazi sikert hozó eredményt csak ezután érheti el. Vagy kudarcot vall.
És ettől nagyon tartott.
Ez a gép elviszi őt az időben, előre vagy hátra, efelől már nem voltak kétségei. Csakhogy őt, másokkal ellentétben, nem a kíváncsiság űzte–hajtotta. A múltat ismerte, a jövő nem érdekelte. Miért is érdekelne egy közel hetven éves embert, hogy milyen lesz a jövő, aminek ő már amúgy sem lesz tevékeny részese?
Hanem a múlt! Amelyikben elrendezni való dolga van.
Kezébe vette a megfakult fényképet, hosszasan eltűnődött felette. A régi jóbarát mosolygott a képen, mint azok az emberek általában, akik bizakodnak a jövőben, amitől – érzésük, számításuk szerint – semmi félnivalójuk nincs, akik vakon hisznek abban, hogy sorsukat ők maguk irányítják.
Fanyar mosolyra húzta száját. Igen, gondolta, bízunk önmagunkban, bízunk a szerencsénkben és bízunk másokban is. A szerencse gyakran cserbenhagyja az embert, olykor hosszú időre, néha mindörökre, de még akkor is bízunk magunkban, váltig hisszük – ha már a szerencse kereke forog –, hogy forgásába a mi kezünk is beleavatkozhat. Csalódás akkor éri az embert, amikor mások hagyják őt cserben. Éppen azok, akikre titokban vagy nyíltan a legjobban számít. A balszerencse kiheverhető, a csalódás soha.
Visszahelyezte a fényképet a dobozba, s bármennyire igyekezett is elfordítani tekintetét, pillantása mégis odatévedt a megsárgult újságkivágásra. Kívülről és szószerint ismerte már a rövid cikket. Az évek során többszázszor is elolvasta, mindannyiszor hitetlenkedve, és minden egyes olvasásnál növekvő bűntudattal. Félhangosan ismételgette magának az utolsó sort: Az ítéletet végrehajtották.
Ezt, a cikknek ezt az utolsó mondatát kell megváltoztatni. Ez a feladata, ez a tartozás, amit le kell rendezni.
Megfordult. Tett egy lépést a garázs közepén álló gép felé. Ezen már semmit sem kell változtatni. Kész. És úgy fog működni, ahogy eltervezte. De hogyan zajlanak majd a történések az út végén?
Erre a múlt, és a múlthoz viszonyított jövő ismeretében sincs használható forgatókönyve. Holott ezt is eltervezte már, szinte mérnöki pontossággal, ami a valóságban megtörtént események alapján közel sem bizonyult keresztülvihetetlennek. Elég azonban egyetlen parányi tévedés, egyetlen apró hiba, és minden úgy folytatódik tovább, ahogy valójában folytatódott.
Ezt kell elkerülni.
Az időgép csak – igaz, nélkülözhetetlen – eszköz a kitűzött cél eléréséhez. Elszállítja őt az időnek általa kijelölt pontjára, de ott már a gép maga nem segít. Saját lélekjelenlétére, döntéskészségére lesz utalva. Tudja, hajszál pontosan tudja mit és hogyan kell majd cselekednie, csak egyetlen fontos tényezőt nem ismert, nem ismerhetett. Úgy fog e tényleg cselekedni, ahogy azt az elmúlt ötven év tapasztalatainak birtokában elképzelte, vagy ugyanúgy, ahogy cselekedett valójában?
Mert, ha ugyanzt teszi, amit annak idején, akkor az egésznek semmi értelme sincs. Eladhatja ugyan az időgépet – jelentkező, vevő százszámra akadna rá, efelől semmi kétsége sem volt, csakhogy ő ezt kizárólag saját céljaira készítette, s nem arra, hogy ifjú titánok kalandozzanak a végtelen időben kíváncsiságuk kielégítésére.
Neki erre a gépre csak egyetlen egyszer van szüksége, s utána, ha tervét végrehajtotta, akár szét is szedheti, meg is semmisítheti.
Mielőtt beszállt volna az időgépbe, gondolatban még egyszer végigpergette a megtörtént eseményeket.

Szombat délben hazaszaladt néhány órára megnyugtatni anyját, hogy él, jól van, s elmondani, most már végképp felesleges az aggodalom, megalakult a Nemzetőrség – amelynek ő is tagja lett –, a rend kezd helyreállni, hétfőn a legtöbb üzemben újra elkezdődik a munka, és az iskolákban is folytatódik az oktatás. Megígérte anyjának, hogy másnap ismét hazaszalad, hosszabb időre, lévén vasárnap, s lévén, hogy a harcok gyakorlatilag megszűntek.
Kristálytisztán emlékezett, hogy átvágva a Városmajoron a fákról lehullott vadgesztenyéket rugdalta, s közben arra gondolt, ha minden igaz, egy hét múlva talán már meccsre is mehetnek. Badiccsal együtt már nagyon várták, hogy a Kinizsi, azaz most már újra Fradi, ismét a régi zöld mezben lépjen pályára.
A Fasorból a Retek utcába fordult. A nyolcas számú ház földszinti ablakán bekopogtatott. Badics dugta ki a fejét.
– Máris jövök – mondta, s alig néhány perc múlva már ott állt mellette a járdán.
Együtt mentek a Széna térre, ahol Szabó bácsi igazította el a fiúkat.
– Most már csak az őrszolgálatot kell ellátni – mondta az öreg, és a mellette álló honvéd százados helyeslően bólogatott. – Nem hiszem, hogy bárki is fosztogatna, de nem árt ébernek maradni.
Az öreg megpödörte kackiás bajuszát, aztán nagyot nevetve még hozzátette:
– Holnapután már csak arra kell vigyázni, nehogy veszekedés legyen a pékség előtt. Mindenkinek jut majd kenyér.
Szabó bácsi a hajnali őrjáratot osztotta kettejükre. Négy óra tájban kellett volna útra kelni a Lövőház utcában, fel a Marcibányi térig. Ez volt az ő területük, mindketten a Marcibányi téri iskolába jártak annak idején, úgy ismerték a környéket, mint a tenyerüket.
Az őrjáratból azonban nem lett semmi.
Ők ketten, három másik sráccal meg egy idősebb asztalossal a Fény utcai piac egyik zöldséges bódéjába fészkelték be magukat. Amikor csak tehették ide tértek aludni a ládák, ponyvák közé. Ő ugyan kétszer is tett javaslatot Badicsnak, menjenek fel hozzájuk a Retek utca nyolcba, amikor pihenni, aludni lehet, ha már Badics itt lakik egy köpésre, de a barátja mindkét esetben lehurrogta, mondván, rossz vért szülne, ha ők paplanos ágyban aludnának csak azért, mert ő itt lakik, míg a többieknek ez a lehetőség nem adatik meg.
– Te sem mégy fel a majorig, hogy otthon hajtsd álomra a fejed.
Badicsnak igaza volt, így hát maradt a zöldséges bódé.
Az asztalost kérték meg, ébressze őket az őrjárat előtt, de a kérés teljesen feleslegesnek bizonyult, mert aknabecsapódásokra, robbanásokra ébredtek, az asztalos közreműködése nélkül. És rohantak a macskakövekkel megerősített, feldöntött villamos alkotta barikádra. Közben egymástól kérdezték: mi történt? A válaszra nem kellett sokáig várni.
– Orosz tankok jönnek – zihálta egy fickó, lóhalálában futva a Moszkva tér felől.
Tisztán lehetett hallani a tankok földrengető dübörgését. Sötét volt még, az ég alja sem kezdett derengeni, aknavetők torkolattüzei szolgáltatták a világítást.
A Margit híd felől is orosz tank közeledett. A Kis Rókus utcánál megállt, kisvártatva két másik tank sorakozott fel mellé. Szinte egyszerre dördült el mind a három páncélos ágyúja.
Egy gyerek izgatottan rohant ki a sarki épületből.
– Az Üllői útról telefonáltak – mondta levegő után kapkodva, s látható riadalommal az arcán. – Özönlenek a ruszkik!
Egy másik a Moszkva tér felől szaladt oda hozzájuk, s már messziről kiabálta:
– A Délinél áttörték a barikádot! Ágyú és aknatűz alatt tartják a Postapalotát!
– Körbe vagyunk véve!
A százados most is ott állt Szabó bácsi mellett.
– Oszoljanak szét, amíg lehet – mondta. Lassan, megfontoltan ejtette ki a szavakat, mintha csak értetlen diákokhoz beszélne. – Ekkora túlerővel szemben tehetetlenek vagyunk. Minden ellenállás csak felesleges vérontást eredményez.
Szabó bácsi köpött egyet. Megvető pillantást vetett a századosra.
– Harcolunk! – mondta. Felemelte és megcsókolta a dobtáras géppisztolyát. – Istenre esküszöm, hogy egy tapodtat se mozdulunk. Nem adjuk vissza a ruszkiknak, amit egyszer már kiharcoltunk. Ha megdöglünk se futunk el gyáva nyúl módjára.
A százados kérlelni kezdte.
– Hallgasson rám! Ez nem gyávaság. De mivel akar harcolni tankok ellen?
– Kézigránáttal, Molotov koktéllal, gépfegyverrel, a puszta kezemmel, ha kell.
A százados felsóhajtott, fejét ingatta, a fiúk viszont lelkesedtek.
– Harcolunk! – kiáltották egyöntetűen.
Badics is lelkesedett.

Lajtos Árpád az időgépe előtt még most is hitetlenkedve csóválta fejét. Talán ő volt az egyetlen, aki a századosnak adott igazat. Ha akkor a tisztre hallgatnak, minden másként alakul. Akkor még erre az időgépre sem lenne most szükség. De a százados szavait senki sem szívlelte meg. És ő is ment a többiekkel.

A harc nem tartott sokáig. Az oroszok nyilvánvalóan rommá akarták lőni az egész környéket, mielőtt rájuk szabadítják a gyalogságot is. A barikád tarthatatlanná vált, a sarki ház tüzet fogott, az aknákkal együtt macskakövek is hullottak az égből. Máig sem tudja, hogy a szőke Kardossal ágyúgolyó, akna vagy egy égből hulló több kilós macskakő végzett e? Csak azt látta, hogy széttrancsírozott fejjel fekszik alig öt méterre tőle.
Akkor érezte először a félelmet. Hányingere támadt, s nem tudta, halott barátja látványától vagy a gyomrát felkavaró félelemtől?
Addigra már Szabó bácsit is meggyőzte a túlerő. Menekülni kellett. A Fasor felé akartak visszahúzódni, de Hűvösvölgy felől is orosz tankok közeledtek.
– Nem adjuk fel akkor se! – mondta Szabó bácsi. – Az előbb telefonáltak, hogy a harcoló honvédség a hegyekbe húzódik. A Pilisbe vagy a Vértesbe. Onnan folytatjuk az ellenállást. Széledjünk szét. Kisebb csoportokban könnyebb kijátszani az oroszok figyelmét. Solymáron találkozunk.
Ők heten indultak el. Badics javaslatára a Fillér utcának vették az irányt. Az Ezredes utca sarkán legszívesebben leszakadt volna tőlük, s fordult volna balra a Városmajor felé, hogy hazamenjen, s otthon várja ki, míg kiderül, van–e értelme a további harcnak. Ezt az utat azonban akkor sem választhatta volna, ha határozottabb. Nem sokkal korábban a Maros utcából jelentette valaki, hogy a Fasort, meg a majort is az oroszok uralják. Ment hát a többiekkel az Ezredes utca lépcsőin lefelé a Marcibányi térre. Onnan meg istentelen kis utcákon átvágva, késő estig tartó bóklászás után a Mátyás barlang előtt kötöttek ki. Ott, a barlangban töltötték az éjszakát.
Hajnalban mentek tovább a Szépvölgyi úton. Badics tudta az utat.
– Átvágunk a vitorlázó reptéren Széphalomnak. Onnan már csak egy ugrás Solymár.
De odáig nem jutottak el.
Nem tudni, hogy kerültek oda az oroszok, talán a vitorlázó repteret akarták lefedezni, hogy a magyar légierő még véletlenül se használhassa, vagy csak ott vertek tanyát valamelyik hangárban. Az orosz katonákat ő vette észre legelőször, és annyira meglepődött, annyira megijedt, hogy még szólni is elfelejtett. Ösztönösen hasra vágta magát egy bodzabokor tövébe. Teljesen megbénult az agyműködése. Óráknak tűnő másodpercekkel később figyelmeztette csak a többieket, de akkor már késő volt. Orosz nyelvű kiabálást hallott, aztán fegyverek dördültek, gépfegyverek ugató hangja hasított a levegőbe.
Látta még, hogy a micisapkás fiú felbukik, hallotta Badics kiáltását: vissza fiúk, a fák közé! El kell jussunk a házakig!
Úgy emlékezett, akkor fel akart állni, őt már védték a kopár, de így is egymásba kapaszkodó fák. Igen. Fel akart állni, hogy dobtáras géppisztolyának rövid sorozataival fedezze a többiek menekülését, de a lábában már nem volt erő, csak a kezével húzta, vonszolta magát bokrokba, gyökerekbe kapaszkodva. Eljutni a házakig, ahogy Badics mondta, és akkor megússzák.
De csak ő egyedül úszta meg.
Évekkel később hallotta valakitől, hogy Badicsot, meg egy másik, Kurucz nevű gyereket élve fogták el az oroszok. A többiek ott haltak meg az erdő szélén.
Ő meg eldobta a géppisztolyát, esze ágában sem volt már akkor Solymárra menni, s a kertes villák oltalmában eljutott valahogy a Bécsi útig. Mint egy űzött vad, lapulva, bújkálva, s minden élőlényt messze elkerülve ért el – maga sem tudná megmondani hogyan – Visegrád környékére. Ott találkozott Vince Péterrel meg a barátaival.
– A határnak jössz te is? – kérdezte Vince Péter.
Arra nem emlékezett, hogy adott e igenlő választ, de tény, hogy csatlakozott hozzájuk. Két nap múlva osztrák földön voltak. Egy évre rá Amerikában.
Akkor tette lábát Amerika földjére, amikor Badicson végrehajtották a halálos ítéletet. A szocialista államrend ellen aljas módon kitervezett fegyveres összeesküvésben való tevékeny részvételért.

Felnyitotta a garázsajtót és kilépett a feljáró aszfaltjára. A ház előtt megállt, hallgatózott. Jármű hangját nem hallotta, emberi hangokat, de még csak neszezést sem hallott. A környék kihalt volt és csendes. Körbejáratta tekintetét. Mozgolódást sem látott, csupán egy madár rebbent fel, majdnem zajtalanul a ház előtti galagonyabokorról. A szemközti ház abalakai, éppúgy, mint a belátható szomszéd házé, sötéten meredtek az éjszakába. A sarki lámpa gyenge fénye halvány és csak nehezen kivehető árnyakat vetített a földre.
Visszatért a garázsba, kitolta furcsa járművét a ház elé. Még egyszer körbepillantott, majd lehúzta maga mögött a redőnyajtót.
Egy percre még elgondolkodott afölött, milyen következményekkel járhat tervezett akciója? Hiszen, ha megmenti Badicsot, barátja a továbbiak során nyilván megnősül valamikor, feltételezhetően gyerekei is lesznek majd, így a jövő – azaz ebben a pillanatban még a múlt – másképpen fog megtörténni, mint ahogy valójában történt. Igaz, a történelem folyását, a közel ötven év alatt bekövetkezett változásokat ez nem fogja érinteni. Egy emberrel több a világon, egy vagy két gyerekkel több valamelyik iskolában, legfeljebb néhány ember sorsára lehet hatással anélkül, hogy a világ történéseit elferdítené. Mégis rossz előérzete támadt, mint annak az embernek, aki valami nagyon komoly dologra szánja el magát, s képtelen felmérni cselekedetének várható következményeit, csak azt érzi, hógolyót indít el, amiből könnyen lehet mindent elsöprő lavina is.
– Mindegy – gondolta Lajtos Árpád –, csak nem lesz ebből földcsuszamlás. A régóta várt pillanat elérkezett.
Beszállt időgépébe. Mély lélegzetet vett, matatott valamit a műszerfalon, aztán meghúzta az indítókart.
Nyomást érzett a fejében, füle eldugult, mint meredek felszállásnál a repülőgépen. Szeme előtt elsötétedett minden, anélkül, hogy lehúnyta volna. Csak annyit érzett, mozdulatlanul lebeg egy kitapinthatatlan környezetben. Testi valója megszűnt, gondolatai szétfolytak a homályos időben. Valahol a tudata legmélyén mégis megfogalmazódott benne, hogy él, létezik.
Aztán egy zökkenés rázta meg, érezte, hogy teste újból alakot ölt, ereiben megindul a vérkeringés, lassan kitisztul látása is. Amikor teljesen magához tért, még mindig nem tudta hol van, mi történt vele. Ösztönösen nyitotta fel időgépének ajtaját. Mint az álomkóros, aki maga sem tudja, mi irányítja mozdulatait, kiszállt. Eltelt majd egy perc, mire fel tudta mérni környezetét.
Egy lakatlannak tetsző, talán csak nyaralónak használt ház omladozó kerítése mellett landolt. A ház felől fedezte gépét a kőkerítés, felülről is takarták valamelyest a belső udvar orgonabokrainak átnyúló, száraz ágai, de már a ritkás erdő, a csalit felől védtelen volt.
Először Badicsot látta meg az erdő szélén. Háttal állt neki, pár lépéssel a többiek mögött, akik már a fák között araszoltak. Elindult ő is az erdő irányába, sietve, hogy beérje barátját, még mielőtt az hátrafordul. Néhány lépés után visszatekintett.
Furcsa masinájának nyomát sem látta.
Megrémült. Egy másodpercig tétovázott, majd gyorsan megfordult. A kerítéshez érve fellélegzett. Az időgép ott állt, ahol alig néhány perce landolt. Megnyugodva most már, szaladni kezdett a többiek után. Az erdő széléről, amikor már majdnem beérte Badicsot, még egyszer visszapillantott. Nem látott semmit a kőkerítés tövében.
Badics szólt rá:
– Ne maradj el. Nem kell egymás nyakába akaszkodnunk, a biztonság kedvéért tartsunk egymástól távolságot, de azért egyikönk se maradjon el a többiektől ötven-hatvan méterre.
Beértek az erdőbe. Az asztalos, tőlük jobbra fáradtan, nehéz léptekkel kerülgette a fákat, többnyire lába elé nézett, mint aki csapdákat akar kikerülni, csak néha emelte fel fejét, s tekintett körbe. A többiek előttük haladtak szótlanul.
Badics hangját hallotta újfent.
– Látom összeszedted magad valamelyest – mondta. Szemei karikásak, szája cserepes volt. Megnyalta szája szélét, mosolyféle jelent meg az arcán. – Ideje. A félelem csak ront a helyzetünkön. Visszaút nincs, a majré nem segít. Ha összejövünk megint mindannyian, harcolunk tovább. Bátran, öcskös, bátran!
– Nem félek – mondta Lajtos Árpád, s most valóban nem érzett semmi félelmet. – De Kardos halála tényleg megviselt. Talán nem is annyira a halála, mint maga a látvány.
– Túl vagy rajta – mondta Badics. – Jobb, ha megszokod. Fogsz még látni hasonlót éppen eleget.
Lajtos Árpád szorosan a barátja mellett maradt. Tudta mi következik, és azt is tudta mikor. Hamarosan átvágnak majd egy kisebb tisztáson, aztán egy szélesebben elterülő erdő következik, majd a vitorlázó reptér füves területe.
– Nem árt, ha óvatosan törtetünk előre – mondta Badicsnak.
Barátja elnevette magát.
– Nem hiszem, hogy errefelé lenne mitől félnünk. Most, amikor bent a városban még javában ropognak a fegyverek, a kutya sem jár erre. Akinek mersze van, az harcol vagy újraszervezi szétszórt egységét, mint mi is. Aki meg beszari, az a pincék mélyén kuksol. Nem hiszem, hogy az oroszok tudják merre tartunk. Arról nem is beszélve, hogy Szabó bácsi emberei öt–hat különböző úton közelítik meg Solymárt. Az oroszok nem fogják szétforgácsolni erőiket egy idegen ország hegyei között. Az esetleges partizánháború felszámolását elsősorban hazai csatlósaikra hagyják. A honvédségre nem számíthatnak, csak az ávóra, azoknak meg kell egy kis idő, mire összeszedik magukat.
Lajtos Árpád nem hagyta annyiban.
– Itt is táborozhatnak orosz egységek a vitorlázó reptéren. Az volna a legjobb, ha valamelyikőnk előre menne kikémlelni a terepet.
Badics megtorpant. Szembefordult Lajtos Árpáddal, megragadta karját.
– Félsz? – kérdezte. Lehajtotta fejét, s alig hallhatóan jegyezte meg: – Megértelek.
– Mondtam, hogy nem félek, de…
– Helyes. Ha nem félsz, akkor nincs semmi baj. Én is mondtam, hogy nincs mitől. Ismerem a környéket.
Folytatták útjukat. Badics megszaporázta lépteit, hogy – mint a környék alapos ismerője – ő kerüljön az élre. Úgy csörtetett az avarban, mint egy vaddisznó, amelyik semmi veszélyt nem szimatol a levegőben, magabiztosan járja a saját területének tekintett erdőt. A hajnali csendben messzire hallatszott a csörtetés.
Lehet, hogy ezt a zajt hallották meg az oroszok, vagy az élre kerülő és az erdőből óvatlanul kilépő Badicsot vette észre valamelyik orosz katona. Kiáltást hallottak, meglepetésről árulkodó, kapkodó karattyolást, amelyet szinte azonnal egy géppisztoly rövid sorozata követett.
Lajtos Árpád ezúttal nem vesztette el lélekjelenlétét. Határozott mozdulattal vissza, és egyúttal a földre is rántotta barátját, aki estében kapta le válláról géppisztolyát, hogy viszonozza a tüzet.
– Vissza! – üvöltötte Lajtos Árpád a többieknek. – Hasra!
De már elkésett. A micisapkás felbukott, kezéből kihullott a fegyver. A többiek a fák mögül eresztettek meg egy–egy rövid sorozatot.
Érezte, hogy most fog eldőlni minden. Erélyesen megragadta Badics vállát, ellentmondást nem tűrő hangon ráparancsolt.
– Vissza! Amilyen gyorsan és amilyen messzire csak lehet!
– A srácok… – horkantotta Badics. – Nem hagyhatjuk őket a szarban!
– Nem is kell. Ők is ugyanazt csinálják, amit mi. Futnak visszafelé. Ilyen túlerővel nem vehetjük fel a harcot. Kész öngyilkosság. Lőszerünk sincs elég, és legalább tízszeres túlerőben vannak, ha nem többen.
Badics helyett adta ki az ukázt.
– Vissza! Gyorsan! Egész a házakig, még mielőtt bekerítenek minket.
S közben rángatta barátját.
– Ne légy hülye! Ez nem gyávaság – hadarta. – Gyere! Gyere, te őrült!
Mögöttük az asztalos botladozott a fák között, mellette egy hórihorgas, vézna fiú loholt. A többiek menekülése meggyőzhette Badicsot, mert engedett az unszolásnak. Ők is futni kezdtek a fák védelmében.
Átszaladtak az erdőt megszakító kis tisztáson. Mögöttük a hórihorgas orrabukott valamiben. Hangosan káromkodott. A mellette futó asztalos megállt, majd egy pillanatnyi tétovázás után visszalépett, hogy felsegítse társát. Lajtos és Badics már átértek a tisztáson. Pont akkor, amikor az első orosz katona előbukkant az erdő szélén. A hórihorgast és az asztalost nem fedezte semmi. Idejük sem maradt fegyvereiket használni.
Badics megingott, de Lajtos Árpád határozottan, minden erejével húzta magával.
– Rohanj, az istenit neki, mert mi is úgy járunk!
Körülöttük lövedékek ostorozták a fákat. Badics feljajdult.
– Gyere! Bírd ki az első házig!
Húzta, vonszolta, támogatta barátját.
Felsóhajtott, amikor meglátta az omladozó kőkerítést. Ám azon nyomban döbbenet váltotta fel a megkönnyebbülését. Mégsem torpant meg, a kerítésig mindenféleképpen el kellett jutni. Ha más nem, az elhagyott ház nyújt majd menedéket.
A kerítéshez érve, mintha csak a semmiből tűnt volna elő, ott vesztegelt ez ezüstösen csillogó masina. Tétovázás nélkül tuszkolta sebesült barátját az időgépbe.
– Mi ez? – kérdezte Badics megrökönyödve.
– Majd elmagyarázom – felelte Lajtos Árpád. – Erre most nincs idő.
Meghúzta az indítókart.

Sistergés hallatszott, hajnali ködpára burkolt be mindent, majd egy huppanás következett, mint mikor egy alacsony ugrató után földet ér a szánkó.
Lajtos Árpád a műszerfalra pillantott. 1957 május huszonegy, olvasta le a kijelzőről. Megrémült. Valami hiba történhetett, valami nem úgy működött, ahogy eltervezte. Előrehajolt, leellenőrizni mi lehet az, ami ezt a galibát okozta, de semmit sem tudott tüzetesebb vizsgálat alá venni, mert Badics kilépett a masinából, s ettől megijedt, félt, hogy barátja eltűnik, s így egész vállalkozása dugába dől.
Kiugrott barátja után, s akkor látta, hogy a Fény utcai piac Retek utcai oldalán vannak, zöldséges ládák, kiürített krumplis zsákok, fonnyadásnak induló saláták között.
– Hé, maguk! Mit keresnek ott? – kiáltott rájuk egy termetes asszonyság. – Ha vásárolni akarnak, jöjjenek a pult másik oldalára, mert rendőrt hívok ám, ha valami rosszban sántikálnak.
Lajtos Árpád úgy érezte, megáll a szívverése. Azonnal megfordult, de masináját megint nem látta sehol, helyén csak egy aluminium lemez csillant meg a bágyadt napfényben.
Badics mondott valami mentegetőzésfélét a kofának, s már igyekezett is elfele a ládák közül. Lajtos Árpád a nyomába eredt.
– Hova mész? – kérdezte, amikor beérte barátját.
– Hova mennék? Haza. Anyám vár az ebéddel.
Válaszolni akart, elmondani, hogy hagyd az ebédet, hagyd most szegény anyádat is, ne hozz rá még több szenvedést, az sem baj, ha soha többé nem látja fiát, mindaddig, míg tudja, hogy életben van. Gyere, akarta mondani, el innen, vissza az időgéphez, ami biztonságba szállít mind a kettőnket, egy félelem mentes, szabad jövőbe.
A járda mellett almákkal teli ládákat pakoltak le egy lovaskocsiról, s az egyik hordár közöttük akart elhaladni rakományával. Lajtos Árpád nem hallotta figyelmeztető kiáltását, nyúlt Badics után, hogy vállon ragadja s fordítsa vissza a helyes irányba. A hordárba ütközve, kiverte kezéből az almával megrakott ládát. A zömök férfi káromkodva hajolt le, felszedni a szétgurult almákat.
– Talán segítene! Ha már ilyen mamlasz volt – ripakodott rá a hordár, és Lajtos Árpád ösztönösen engedelmeskedni akart a felszólításnak.
Barátja eközben már áthaladt az úttesten, s ő csak ekkor – almákkal a kezében felegyenesedve – látta meg a sarkon lefékező autót, amelyikből két férfi ugrott ki, és vészes gyorsasággal közeledett Badics felé. Egész testét jeges rémület járta át, helyrehozhatatlanul nagy bajt sejtve megmerevedett, almákat a hordár felé nyújtó kezei megbénultak a levegőben.
– Na! Mire vár? – szólt rá durván a hordár, de ő csak állt mozdulatlanul. Érezte, hogy összeszorul a gyomra, torkába gombócot gyúr a félelem. Értékes másodpercek teltek el, mire észbekapott.
– Badics! Vigyázz! – kiáltotta teli torokból, ámde elkésett a figyelmeztetéssel. A két férfi már közrefogta Badicsot, egy harmadik pedig, aki eddig a járdán bámészkodott látszólag céltalanul, elállta a visszavonulás útját.
Kiáltására többen is felkapták fejüket, s rémülten látta, hogy egy lódenkabátos férfi feléje mutatva gesztikulál. Eldobta az almákat, és a hordárt félrelökve szaladni kezdett. Barátjáról megfeledkezve csak az járt az agyában, el innen, gyorsan és messzire, ha van még kiút. Kétségbeesetten tört magának utat a sátrak és bódék között, mint a csapdába esett állat, amelyik tébolyultan keresi a menekülés lehetőségét.
S egyszer csak, mielőtt bárki is utolérhette volna, sajátmaga számára is váratlanul felfénylett előtte az időgép ezüstös körvonala.

Aztán ott állt ismét a sötét éjszakában, amerikai háza garázsának redőnyajtaja előtt. Állt mozdulatlanul, szinte bénultan, s hitetlenkedve bámulta időgépét, mely – érzése szerint – oly rútul cserbenhagyta őt. S közben szüntelen ismétlődéssel csak arra gondolt: az ítéletet végrehajtották, az ítéletet végrehajtották.
Mégis.

Bányai Tamás

Budapesten született 1946-ban. Eredeti szakmája betűöntő. Negyven évig élt Amerikában, ahol több mindent kipróbált több-kevesebb sikerrel. Három novelláskötete, két regénye jelent meg. Az ezredforduló után visszaköltözött Budapestre, ahol 2017. április 3-án tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft