//

Peremen

171 olvasó

Lábát lógatva nézett le az ébredező városra. A villamos álmosan zötyögve vitte az első munkába indulókat, a buszsofőrök a második kávéjukat itták a következő kör előtt, egy hajnali kutyasétáltató épp a csikkét taposta el a kedvencek által összeszart járdaszélen. Az erejét játékosan próbálgató szellő bele-belekapott a szanaszét szórt újságpapírokba, amiket egy önkéntes utcaseprő hajkurászott vajmi kevés sikerrel. A szomszéd házban elkezdődött a ki-bejárkálás. Munkások cipeltek vödröket, létrákat, festéket, pemzliket, meg minden kacatot, ami a lelakott lépcsőház felújításához kellett. Monoton zsongásként hallatszottak fel a zajok – beszélgetés, nevetgélés, néha egy-egy káromkodás – foszlányai.
Mint királynő a birodalmát, úgy szemlélte az álomból ocsúdó utcákat.

A hajnal első sugara a konyhában érte. Órák óta fent volt, és csak feküdt az ágyban a falióra csendes percegését figyelve, miközben próbálta kitalálni, merre járnak a mutatók. Abban a szerencsében részesült, hogy érzékei ennyit voltak hajlandóak a külvilágból elméjébe beereszteni. Amikor már fájt a háta a mozdulatlan fekvéstől, lassan kikászálódott a paplan alól és néhány percig az ágy szélén üldögélt. Megszokott mozdulattal simította el homlokába hulló, ősz szálakkal tarkított homokszőke haját, és könyökét a térdén megtámasztva sóhajtott egy nagyot. Felállt, bokáját ropogtatta, és lassan kivánszorgott a konyhába. Innen nézett farkasszemet az új nap kezdetét jelző tolakodó napsugárral. „Akkor ma buli!”- gondolta mosolyogva.
Nehezen vergődött fel a tetőre. A létra aljában a lakók mindenféle dobozokat, használaton kívüli virágcserepeket halmoztak fel, és hát mitagadás, nem az a ruganyos csirke már…

Ujjai szinte rádermedtek az utolsó fokokra, és ezután még várta a küzdelem a felfelé nyíló vasajtóval is. Minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy megmozdítsa. Mikor volt ez utoljára felnyitva? Percekig egyensúlyozott merev talpú fapapucsában a felső létrafokokon, míg hajlott háttal, a csapóajtóval viaskodott. Közben halkan káromkodott, mert a hálóinge háromszor tekeredett sovány testére, és ez is csak nehezítette amúgy sem egyszerű dolgát. Végre, nagy nehézségek árán megmozdította a súlyos ajtót, sikerült kiemelnie és remegő kézzel kitolnia. Aztán fél fenékkel kiült a szurokpapíros-kavicsos tetőre.   A peremre.

Szédült. Piszkosul. Még a hokedlit is félve mászta meg, amikor a függönyt cserélte le a szobában. A mostani szédülés azonban inkább hasonlított valami vurstli béli, körhintán érzett emlék-szédelgésre, mint arra a kellemetlen érzésre, ami a stokin mindig elkapta.

Ült a szélben, és mosolyogva figyelte a lent gyülekezőket. Egyre többen álltak meg a lépcsőháznál, és bámultak fel a tető széléről lefelé nézegető nőre.”Be vagytok tojva, mi?” – mosolygott magában.

Hamarosan nagy vijjogással megjelent egy mentőautó, aztán egy tűzoltókocsi is a hosszú létrájával. Szétpakoltak. Egy tűzoltó elindult az időközben felállított létrán, egy másik a lépcsőházban vágtázott felfelé. Szőke, bögyös pszichiáter igyekezett lépést tartani vele. „Jaj, csak le ne ugorjon!” – fohászkodott, az irdatlan mennyiségű adminisztrációra gondolva.

Lihegve értek a tetőre. Erőteljes szuszogással álltak meg, és óvatosan közelítettek a mozdulatlanul ülő nő felé.

A pszichiáter gondolatban fellapozta az ilyen esetekre tartogatott szöveget. Bele is kezdett, de a nő a tető széléről lehurrogta. „Harminc év múlva maga fog itt ülni” – mondta szinte fenyegetően. Aztán felnevetett. Mosolyogva üdvözölte a létrán érkező tűzoltót, lassan hátratolatott a fenekén csúszva, majd felállt. „Vége a cirkusznak.” – jelentette be úgy, mintha az időjárásra tett volna megjegyzést. A három ember megrökönyödve bámult rá, ahogy a hálóingét porolgatta. „Mit néznek? Maguk még nem érezték, hogy milyen jó lenne, ha valaki foglalkozna magukkal?” A kérdezettek hallgatását nyugtázva bólintott.

Elindult a csapóajtó felé, és a kemény talpú fapapucsban röhögcsélve egyensúlyozott lefelé a vaslétrán.

 

Furján Rita

Szakmaszerető pedagógusból 40 év tanítás után boldog nyugger lettem. Immár nem csak kötelesség van: jut idő festésre, tűzzománcozásra, olvasásra, írásra, semmittevésre. A Regénytáron a kezdetek óta – kisebb-nagyobb szünetekkel – jelen vagyok. A Föld egyik legjobb helye! Az érzések teljes repertoárját megélheti ott az olvasó (és író) ember. Aktív pedagógusként írtam egy rajz tankönyvet alsósoknak. Ezzel együtt is több kézműves munkát tudok felmutatni, mint írásos produktumot. Dolgozom az arány javításán.

6 Comments

    • Drága buli lenne 😀 …és a vége valahol a vigyorgóban, csini muszájkabátkában… 😉 😀

  1. Morbid buli, de ezt az _élet írja_, sajnos…
    Éreztem, hogy nem fordul tragédiába, de az a dráma benne, hogy a magány szorongató fájdalma miként képes ilyen figyelemfelkeltő _praktikára_.😯

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft