Egy megismerhetetlen ország: Bosznia-Hercegovina

Egy megismerhetetlen ország: Bosznia-Hercegovina

A józan gondolkodású embert mindig a szeretet vezérli, a szeretetet pedig a megismerés. Amit nem ismerünk, azt többnyire nyugtalanítónak tartjuk, és igyekszünk magunkat távol tartani tőle. De ha egy utazás alkalmával azt tapasztaljuk, hogy az addig csak filmeken látott ország egészen más, mint amilyennek elképzeltük, rögtön az otthonosság érzésével közeledünk hozzá. Szinte nincs olyan hely, ahol ne működne ez a beidegződés, föltéve persze, hogy az utazás alatt nem ér bennünket semmilyen atrocitás. Vegyük tehát az a helyzetet, amikor úgy utazunk, hogy nem fenyeget bennünket a kirablás veszélye és az időjárás is éppen olyan, amilyennek lennie kell. Ez esetben szinte lehetetlen olyan országot találni, amelyet nem tudunk megkedvelni, de a megismerés és főleg a megértés már más műfaj. Ahhoz sokkal több kell, főként, ha olyan államalakulatról van szó, mint amilyen Bosznia-Hercegovina, mert azt talán még az ott lakók sem értik száz százalékosan. A kérdés innentől az, miként lehet megszeretni ezt az átlag magyar ember számára ismeretlen országot, mert hogy lehet, azt most a személyes példámmal fogom bebizonyítani.

Jajce gyönyörű vízesése a szárazság miatt csak félvízzel működik, de a szivárvány azért ott lebeg fölötte, nagy örömöt okozva az odalátogatóknak.

A Balkán félszigetet Budapestről autóbusszal elérni, és az Eszék-Boszanski Brod-Banja Luka-Jajce-Mosztár vonalon Medjugorjéig egy nap alatt átszelni nemes egyszerűséggel kínszenvedés. A Google szerint az út hozzávetőlegesen 900 kilométert tesz ki, ami egy osztrák és német autópályán maga a fotelkényelem, de itt másként szól a nóta. A gondok már Udvarnál, a magyar-horvát határátlépéskor megkezdődnek: annak ellenére, hogy két EU-s tagállamról van szó, az utasoknak ki kell kászálódniuk a buszból, és libasorba állva, egyenként, odajárulni a szkennelő fülke elé. Ilyesmit utoljára a 90-es évek közepén Szerbiába lépve tapasztalhattunk, azzal a különbséggel, hogy ott még a poggyászunkat is a lábunk közé kellett vennünk, éspedig kizipzározva, hogy a szerb rendőr kedvére beleturkálhasson. A jelenkori magyar-horvát útlevélkezelés ettől csal egy fokkal haladó szelleműbb, és ez azt mutatja, hogy Schengen eszméje szépen, lassan, ámde biztosan semmivé válik. Hiába röpködnek az ezzel ellentétes szólamok, mindenki úgy védi a határait, ahogy tudja.

Bosznia bonyolultságát az is jellemzi, hogy egy három kantonra osztott, három államelnökkel rendelkező alakulatról van szó (a muzulmánok kicsivel több, mint a felét, a szerbek a másik fél kb. kétharmadát, a horvátok pedig a maradék durván 14 százalékát teszik ki). A legfelső sáv, ahol Magyarország felől belépünk, a szerbeké. A kanton fővárosa a Kozara Nemzeti Park északi határánál található Banja Luka. A magyar fülnek bizarrul hangzó név lefordítva Lukácsfürdőt jelent (banja = fürdő, Luka = Lukács), de magyar vonatkozása szinte nincsen.

A város a polgárháborút követően hatalmasra duzzadt, mert, a horvátok által délről, azaz Knin környékéről (Oluja hadművelet, 1995) elűzött szerbek többsége ide menekült. Ennek, vagyis az idetelepült mérnököknek, egyetemi tanároknak és szakembereknek köszönhetően kapott löketet Banja Luka gazdasága és kulturális élete, és bár a szerb kanton egészét tekintve ez csak részeredmény, a boszniai szerbek mindent megtesznek azért, hogy szorosabb kapcsolatot teremtsenek nemzetük valódi fővárosával. Hatalmas erőfeszítéssel építik tehát az autópályát Belgrád felé, ami az utolsó cseppeket is kifacsarja az államkincstárból, ha azt mint szaftos gyümölcsöt képzeljük el. Boszniában egyébként csak itt, ezen a még viszonylag sík vidéken reális autópályát építeni, mert délebbre egyre magasabbak és félelmetesebbek lesznek a hegyek. Mire Jajcéba, a Mátyás király idejében fontos szerepet játszó végvár által meghatározott településre érünk – ahol egyébként Csontváry is alkotott –, már csak a szűk folyóvölgyekben húzódnak cérnavékony utak. Nem csoda, hogy Titóék 1943-ban nagy magabiztossággal tarthattak itt konferenciát a háború utáni Jugoszlávia államberendezéséről, mert ha a németek utánuk merészkedtek volna, néhány partizán akár egy egész hadosztályt is föl tudott volna tartóztatni.

Jajcét a fellegvár, és az alatta zubogó látványos vízesés uralja, de ezekért külföldi turista ritkán látogat ide. Ez a város a jugoszláv időkben kultikus pártzarándokhely volt, de ma már csak egy megálló a Mosztár felé vezető, hihetetlenül kacskaringós és szinte félelmetesen vadregényes úton, amely egy örökkévalóság után éri el a Neretva folyó kanyonját. A Balkán legjellegzetesebb arca ez, és egyáltalán nem mellékesen igen kedvező terep azoknak, akik a hazájukat védik. A második világháború idején súlyos harcok folytak itt a partizánok és a németek között, és ezek sosem az utóbbiak győzelmével értek véget. A vak is látja, hogy katonai szempontból ez a terep abszolúte alkalmatlan a háborúzásra, ám a gyűlölet erről nem vesz tudomást, mert átlagban ötven évenként mindig kitör itt valamilyen perpatvar. A polgárháború idején sem emlegette föl senki senki a történelmi példákat, mármint hogy a fegyveres harc ezen a tájon csak hosszú, elhúzódó öldökléssel, majd végül egy keserű döntetlennel zárulhat.

Pocitelj egy kis szellemváros Hercegovinában (csupán tizenketten lakják), de szépen rendbe hozott, kacskaringós utcáival kedvelt megállóhelye a turistáknak.

Ha az úti cél nem Mosztár – a legtöbb magyar turista ide vágyódik, mert a Neretván átívelő öreg híd kapcsán Csontváry szellemét keresgéli –, hanem a délebbre fekvő lapályosabb, termékenyebb Hercegovina, akkor további megpróbáltatások várnak az utazókra. Itt már szelídebben folydogál a Neretva, de az utak topográfiai jellemzői továbbra sem teszik lehetővé a száguldozást. Bosznia az erdős területek nagyságát tekintve harmadik Európában, és a vízzel sem áll rosszul, de a klímaváltozás következtében manapság hihetetlen mértékű aszály sújtja. A Neretva adottságait kihasználva a múlt század közepén egy duzzasztógáttal elzárták a folyó medrét, és kialakították a jablanicai víztározót, amely egy akkora teljesítményű erőművet táplált, hogy az a korabeli fél Jugoszláviát ellátta energiával. Most a tó jószerével a harmadára apadt, a gát túloldalán pedig a Neretva alig térdig ér. Pedig ez a folyó kulcsfontosságú eszköze a hercegovinai horvát élelmiszeriparnak: az Adriába ömlő természetes deltát további mesterséges ágak és csatornahálózatok labirintusára tagolva hatalmas területet öntöznek belőle, ahol többnyire főzelékféléket és gyümölcsöket termesztenek. Ezt a tevékenységet napjainkban a megszűnés fenyegeti, mert az olcsó, de silány minőségű behozatali gyümölcsöt nem érinti az öntözés hiánya.

Medjugorje alig harminc egynéhány kilométerre van az Adriától, így Budapestről legalább 14 órás buszozás árán érhető el. 1981-ben hat horvát kisgyereknek megjelent itt Szűz Mária, és azóta is folyamatosan üzeneteket, intelmeket közvetít nekik. A hajdanvolt pásztorfalu ennek következtében irdatlan méretű hotelvárossá nőtte ki magát, ahová a spirituális feltöltődés reményében a világ minden tájáról özönlenek a turisták. Történelmi értékek vagy építészeti remekművek ezen a helyen nyomokban sem léteznek, de Hercegovina egyéb tájain annál inkább. Nem messze innét például megállásra késztet bennünket Pocsitelj, a ma már kihalt, kizárólag turistalátványosságként szolgáló, hegyoldalra épült középkori romváros, ahol zegzugos utcákon lehet barangolni, az alkalmi árusoktól pedig a közelben termet mandarint, gránátalmát és fügét vásárolni. Ezért a vidékért a polgárháborúban a horvátok hatalmas emberáldozatokat hoztak, és bár katonailag végül meg is kaparintották, az 1996-os daytoni béke rendelkezése értelmében át kellett adniuk a muzulmánoknak. Ez lehet a sok hűhó semmiért gyakorlati megvalósulása.

A hercegovinai kitérő után kötelező visszatérni a különleges hangulatú, fénykorában a Kelet nyugalmát és életszeretetét hirdető Mosztárba, amiből a polgárháború után csak valami bágyadt szomorúság maradt. A fele részt horvát, fele részt muzulmán lakosú várost szó szerint porrá zúzta az esztelen pusztítás, és mivel a Neretva folyó nagyjából kettészeli a két etnikum lakóhelyét, szinte kézenfekvő volt, hogy a legfőbb attrakció, az öreg híd is megsemmisült. A horvátok állítólag azért robbantották fel, mert éjszakánként a muzulmánok átkúsztak rajta és gerillamódszerekként tizedelték a katolikusokat. A középkori remekmű ma már ismét a régi fényében pompázik, a helyi fiatalok pedig néhány euróért ugyanúgy ugrálnak róla a Neretvába, ahogy a régi szép jugoszláv időkben, amikor bajnokságot is rendeztek ebből a férfias virtusból. Az is örömteli, hogy a teljesen rommá lőtt városban immár alig látható háborús sebhely, de a muzulmán oldalon a házak közötti szűk tereket beborító temetők – minden fejfán 1993 az elhalálozási évszám –, a horvát oldalon pedig az atombunkernek is beillő gigantikus vasbeton templomkomplexum azt sugallja, hogy nincs itt még minden lerendezve.

Szarajevó óvárosa a Bascarsija, amelynek bejáratánál áll a híres díszkút, ahol mindenki szívesen fotózkodik, sőt, bizonyos esetekben ez szinte kötelező.

Mosztár már csak emiatt sem lehet olyan vidám város, mint a pezsgő kulturális életével büszkélkedő és a háborút teljesen megúszó Banja Luka. Szarajevó pedig valahol fél úton helyezkedik el a kettő között és nem csak földrajzilag, hanem érzelmileg is. Ez a hely a monarchia 1878-as ideköltözése után vált európaivá, sőt, elit európaivá. Annak idején itt helyezték üzembe az első villamosokat, később pedig itt működött számos magas színvonalon oktató jugoszláv egyetem, közöttük az állatorvosi, ahová a Bácskából is szívesen iratkoztak be a magyar fiatalok. Nemzetközi filmfesztiválja egyenesen a világhírnév szintjére emelte, amit később, 1984-ben a téli olimpia még ki is teljesített. Kívánatos, vonzó hely volt akkoriban Szarajevó, még tán nekünk, magyaroknak is, pedig a mi történelmünket gyászos mederbe terelő 1914-es Ferenc Ferdinánd elleni merénylet itt, az óváros központjában, a Latin hídnál történt. Ha pedig az óvárost emlegetjük, akkor nem mehetünk el szó nélkül a Barcarsija (fonetikusan: bascsarsija) mellett, amely egy kacskaingós, ágbogas, régi, autentikus hangulatot sugárzó végtelen nagy bazársor. Rengeteg kávézóval, csecsebecséket és szuveníreket árusító bodegával csábítja vásárlásra az odaérkezőt, de az élelmesebbek egy rövid séta után rájönnek, hogy a törökös kávéfőzés kellékeit leszámítva (réz dzsezvák és fildzsánok villognak mindenütt), itt is minden kínai.

A Bascarsiján főként a kávézás és a kulináris élvezetek miatt érdemes időzni. A bosnyák földön, csakúgy mint a Balkánon mindenütt, főként a sültek dominálnak, amit ajvárral (marinált, darált paprika), vagy ha csevapról és pljeszkavicáról van szó, hagymával szervíroznak. Mivel itt muzulmán világ van, disznóhúsról ne is ábrándozzunk, az délebbre, a horvátoknál vagy északabbra a szerbeknél forog a nyárson, itt a bárány a sláger. Nagyon finomak a pékáruik is, főleg a leveles tésztából készült, túróval, hússal vagy spenóttal töltött burek, bár az igazi attrakció a kávé. Ebből, mármint az alapanyagból, akkora a választék, hogy egy szupermarketben egész sort töltenek meg a különféle helyi őrleményfajták. A vendéglőkben parányi réztálcán, réz kiöntőben szolgálják fel az itókát, mellé üresen jön a csésze, hogy mindenki maga végezhesse el a kiporciózás rítusát, extraként pedig külön tégelyben ott a két kockacukor, a tetején meg egy ratluk, ami olyan gejl módon édes, hogy nem mindenki képes vele megbirkózni. A kávéhoz egy pohár csapvíz is jár, Trávnikban pedig, ami alig 80 kilométerre északkeletre van Szarajevótól, egy doboz gyufa és egy szál cigaretta is. Mindez olyan természetes módon, mint ahogy a kávéivásra mindig, mindenütt van legalább egy fél óra, ami egyfajta átszellemültséget, békességet kölcsönöz annak, aki erre a szertartásra vállalkozik.

Szarajevótól mintegy 40 kilométerre található Viszokó, az a kisváros, amelynek nevét az ezredforduló után ismerte meg a világ. Itt állítólag egy egész piramiskomplexum rejtőzik az erdővel borított hegyek alatt, teret adva részint a képzeletnek, részint az erre szakosodott turizmusnak. A boszniai piramisoknak olyan kiterjedt irodalmuk lelhető fel a neten, hogy erre egyetlen szót sem szeretnék áldozni (akit érdekel a téma, nézzen utána a Google-ben), csupán a praktikumra szorítkozva mondom el, hogy Szarajevóból egy kényelmes buszozással meglátogatható a helyszín.

A viszokói piramist legjobban a buszból lehet lefényképezni, mert közelebbről már nem látszik. Ez itt szemben a legnagyobb, az ún. Nap piramis.

A legnagyobb, Nap piramisnak nevezett csúcs már messziről zavarba ejtően piramisnak tűnik, de ahogy közelebb érünk, és a kanyargós hegyi úton fölkapaszkodunk a tetejére, már nem ennyire erős ez az illúzió. Ha nem emlékeztetnének rá bennünket a szuvenírboltok, azt hihetnénk, csak egy közönséges hegyoldalon ácsorgunk, mert ez a képződmény nem olyan tömbökből áll, amilyenekből például a gízaiak. A viszokói piramishegy porózus, és ezt az anyagot le kell róla túrni, hogy a lapos kőtáblák előtűnjenek. Ezek viszont annyira sérülékenyek és érzékenyek az esőre, meg a hóra, hogy rövid időn belül elporladnak, ezért a feltárást csak egy kis helyen végezték el. A hegy gyomrában zegzugos labirintus rejtőzik, meglepően tiszta, sőt, gyógyító hatású légáramlatokkal, ami szintén az ufóhívők malmára hajtja a vizet. Másfelől ezek bányajáratokra emlékezetnek, mert könnyel vájható, omladékony anyagban húzódnak, és aládúcolás meg tetőgerendák nélkül talán nem maradnának épen. De a piramis kétségtelenül létezik, és akár természetes, akár mesterséges, megér egy kirándulást.

Bosznia nekünk, magyaroknak kifejezetten olcsó ország, egy kávé a vendéglőben alig egy eurónak megfelelő bosnyák márkába kerül, és másfél euróért hatalmas adag burekot is lehet kapni. Az emberek kedvesek, udvariasak, közlékenyek, a szállodák pedig európai mértékkel mérve is tiszták. A fiatalok szinte mindannyian beszélnek angolul, mert a vágyálom az, hogy külföldre mehessenek dolgozni, ebben a mesterségesen összetákolt államalakulatban ugyanis 40% körül van a munkanélküliség. De turistaként ezt nem vehetjük észre, csak azt, hogy mesebeli vidéken járunk, ahol szinte fájdalmas a sok természeti szépség. A politika útjai persze kifürkészhetetlenek, de ez mindenütt is így van, és az emberek, mégpedig a jó szándékú, békére, gyarapodásra vágyó emberek miatt alighanem minden hely szerethető. Ez alól Bosznia sem lehet kivétel.

Megjegyzés ehhez a témához: "Egy megismerhetetlen ország: Bosznia-Hercegovina"

  1. Avatar
    paladio   2019-10-19 at 14:54

    Jó írás, megismerhető belőle az ország, egy kicsit, mindenképpen. Segít, hogy valamit tudjunk erről az államalakulatról, amiről kevés fogalmunk lehet. Nem túristaparadicsom egyelőre Bosznia- Hercegovina, de ez még változhat, a háború emléke miatt még mindig kevesen merészkednek el ide.
    Szeretem az ilyen útleírásokat.

    Válasz

Szóljon hozzá