Az ember, aki megette a ködöt

Az ember, aki megette a ködöt

Vészes hirtelenséggel terjedt el a hír, hogy Seppi Mörgens eszi a ködöt. A móló végén mindenki által csak Koszfészeknek titulált italmérésben éppen úgy erről beszélgettek, mint az istentisztelet után a templomkertben. Volt ebben valami ördögi, mármint hogy a lakosság nem a saját bajával foglalkozott, hanem Seppi Mörgensével, akit szemlátomást megszállt az ördög. Nem ő volt ebben az első és egyetlen a környékünkön, sőt, szinte biztos, hogy a gonosz mindenkit megszállt többé vagy kevésbé. Ki ilyen furcsaságot követett el, ki pedig olyant, mégsem vette szájára sem a szóbeszéd, sem a közösségi média. De Seppi Mörgenssel több civil szervezet is foglalkozott. A tűzoltóság és a rendőrség persze elzárkózott az ügytől, de amikor a szolgálat végén a fiúk hazamentek és ledobták magukról a nehéz bikkfakabátot, majd pedig odaültek az asztalhoz, amelyre a feleségük a gőzölgő fókalevest feltálalta, nyilván megszólaltak és azt mondták: képzeld csak asszony, Seppi Mörgens eszi a ködöt.

A feleségek erre vagy mondtak valamit, vagy nem. Ha mondtak, akkor foghegyről, úgy téve, mintha ezt a gusztustalan fertelmet most hallanák először, ha pedig hallgattak, akkor mélyen magukba zárták azt a titkot, hogy a nőegyletben meg a szülői értekezleten ezt már részletesen kibeszélték. Joggal és okkal tettek így, mert órán a gyerekek cetliket adogattak egymásnak, vagy a pad alatt sms-eztek, hogy Seppi Mörgens megeszi a ködöt, és olyan hangosan kuncogtak, hogy alig lehetett őket megfegyelmezni. Főként azok után, hogy az oktatási reform ennek minden lehetőségét eltörölte. A diákparlament emiatt akadálytalanul tűzhette zászlajára az ügyet, és nyíltan konferenciázhatott meg nagygyűlésezhetett az óra közi szünetekben. Megjelent több tacepaó is, ami meg a helyi újságnak adott témát, egy riporter ugyanis éppen nagyinterjút készített az iskola igazgatójával, aki ezt a szégyent hasztalan próbálta eltitkolni. Seppi Mörgens ugyanis odajárt abba a kis, halszagú iskolába, jó harminc évvel ezelőtt, és bár akkor még nem ette a ködöt, elég volt ránézni, hogy az ember megérezze, ebben a kölökben benne van ennek a lehetősége.

Az igazgató végül a két tenyerébe temette az arcát, és zokogásban tört ki, mert ez a rebellió komolyan veszélybe sodorta annak lehetőségét, hogy a minisztérium meghosszabbítsa a hamarosan lejáró mandátumát. Látván ezt az újságíró tapintatosan eltette a jegyzeteit és kikapcsolta a hangrögzítőt a telefonján, majd halkan elköszönt. De a folyosón azonnal letépett egy tacepaót, amelyen a ködöt zabáló Seppi Mörgens volt látható pálcikarajzos stílusban, és ezzel a zsákmánnyal loholt a szerkesztőségbe, hogy a már nyomdakész anyagot szétszedve kolumnás cikket rittyentsen arról, hogy az iskolaigazgató érintettsége Seppi Mörgens ködevésében nem lehet vita tárgya.

Így jelent meg a helyi lap esti kiadása, amelyet a halpiacon az utolsó darabig elkapkodtak, és nem azért mert aznap rekord jó volt a polipfogás – köztudott, hogy a friss polipot a Hírmondóba lehet a legszebben becsomagolni –, hanem mert ez a téma végre valami frissességet, mi több: változatosságot hozott az egyhangú napokba.

Az újságíró a szerkesztőség ablakából kávét kortyolgatva leste, hogyan érik be a munkája gyümölcse, és megelégedettség járta át a lelkét. Tekintetét messzebb kalandozásra is elbocsátotta, egészen a hullámtörőn túlra, ahol a fakókék látóhatár tonnaszám érlelte azt a ködöt, amelyet Seppi Mörgens önhatalmúlag elfogyasztott. Egy ugyanilyen fakó, jellegtelen pillanatig az újságíróba is belesajdult az a vágy, hogy bekapjon egy falásnyit ebből az anyagból, ha másért nem, csupán csak kíváncsiságból, de a szerkesztőségben száraz meleg volt a levegő, így a köd és a vele együtt a nyirkosság nem lehetett számára több hiú ábrándozgatásnál.

Abban bízott, hogy holnap is nap lesz, és új részletek derülnek ki Seppi Mörgens ködevéséről, például az, hogy nemcsak eszi, hanem sózza is, mint mások a heringet és akkor nyithat egy speciális főzőrovatot, ahová mindenki beírhatja az ilyen irányú tapasztalatait. Az emberek szeretnek kotyvasztani, és ez a köd dolog, minek is tagadjuk, komoly kihívás. Azért bújják most érdeklődéssel az újságot, ellenállva szélnek, esőnek, mert megváltást remélnek tőle. Mindenkinek elege van már a sózott heringből, a szárított tőkehalból és a füstölt cápaoldalasból, hogy a tengerből kihalászott egyéb csúszó-mászó, vonagló és tapadó állat alkatrészeiről ne is beszéljünk. Lehetőséget látnak ebben, mert a köd itt van, szabadon, mindenki számára elérhető, és annyi van belőle, mint máshol a pelyva.

Az újságíró kicsit aggódott, hogy ha ez a hír a polgármester fülébe jut, akkor meg fogja adóztatni, mert rosszul áll a büdzsé, idén gyengén termett az alga és a kínai tőzsdén meg is csappant iránta a kereslet. De ha már ez a balos lehetőség eszébe jutott, akkor át is rándult a valóságba: odakint, a sánta hatósági ordonánc éppen ekkor csapta a hóna alá az utolsó példányt és vitte a községházára, a főnökének!

Meg ette a fene az egészet, fordult el az ablaktól az újságíró, és nem volt kedve a kávéhoz sem, mert szinte látta, ahogy a tavaly megválasztott polgármester fölüti a lapot és megtalálja benne a kolumnás anyagot Seppi Mörgens ködevéséről. Ráadásul éppen ma lesz testületi értekezlet, amelyen egyebek mellett a móló rekonstrukciójáról és a kikötő előtti világítótorony privatizációjáról is szó esik. Az ülés zártkörű lesz, csak egy kommünikét fognak kiadni róla, de mert a polgármesternek joga van módosítani a napirendet, hétszentség, hogy a ködevéssel fognak kezdeni, és mert ez komoly üzlet az egész korrupt bagázsnak, késő éjszakáig fognak vitatkozni azon, kinek, mekkora szelet jut a bevételből.

A sánta küldönc ezt természetesen ki fogja hallgatni és mert mindenki tudja róla, hogy anarchista, rögtön értesíteni fogja az eszmetársait, akik evezőlapátokkal és csáklyákkal fölfegyverkezve érkeznek a községháza elé. A fakabátoktól éppen csak megszabadult rendőrök és tűzoltók kelletlenül veszik föl ismét a nehéz hacukát, és mennek megfékezni a rendet, de hiába, mert a feszültség ekkor már apró kékes szikrákat csihol a levegőből. Ezt érzi a keze szárán az újságíró is, amikor a kávéscsészét az asztalra téve kiveszi a fiókból azt a rozmárölő stukkert, amit még az öreg mentora hagyott rá, majd a nadrágszíjába dugva cowboyosan kimegy az egyre növekvő, egyre hangosabbá váló tömegbe.

Közben beesteledik, és a szétvert utcai lámpákat pótolva mindenütt fáklyák kezdenek lobogni, aztán meg a házak, mint egy lustán, de nagyon is határozottan táplálkozó tűzkígyó, amely mögött jól látható csíkot húz a pusztulás. Mindenki ott üti, veri a másikat, ahol éri. Lövések dörrennek, ordítások és jajgatások űzik messzire a sirályokat, és a tenger csodálkozva fölbukkanó szörnyetegeit, meg tán a ködöt is, amelyet Seppi Mörgens mindeközben lassan, komótosan rágicsál, mit sem sejtve arról, mekkora kín az a világnak, amit meggondolatlanul elkövetett.

 

[Szvétics Hubenár fordítása.]

7 Megjegyzés ehhez a témához: "Az ember, aki megette a ködöt"

  1. Avatar
    MS   2019-11-15 at 13:48

    Lásd fentebb! 😀

    Válasz
  2. Avatar
    Névtelen   2019-11-15 at 13:41

    Hát ez hatalmas! Ki ez az író voltaképpen?

    Válasz
  3. Avatar
    Névtelen   2019-11-15 at 12:28

    Ködpaprikás.

    Válasz
  4. Avatar
    Névtelen   2019-11-06 at 16:22

    O, yeah!

    Válasz
  5. Avatar
    z csaba   2019-11-06 at 09:19

    Emberek, ebben több van. Ez egy jelkép. Politikai üzenet. Nagyobb nyilvánosságot érdemelne.

    Válasz
  6. Avatar
    Névtelen   2019-11-06 at 09:17

    Nagyon jó. Végignevettem az egészet.

    Válasz
  7. Avatar
    Névtelen   2019-11-05 at 14:12

    Zseniális.

    Válasz

Szóljon hozzá