/

Komámasszony, hol kurbli?

42 olvasó

Történelmi időket élünk, lehet, hogy utoljára a mi, emberi civilizációnkban. Abban vagyunk kivételezettek, hogy tanúi, megszenvedői és potenciális áldozatai lettünk egy olyan válságnak, amelyre még nem volt példa. Leginkább az 1347-ben kirobbant nagy pestisjárvány hasonlítható ehhez a krízishez, azzal a lényeges különbséggel, hogy az a kórság 90%-ban ölt és 10%-ban hagyott életben, ez a mostani pedig fordítva teszi ugyanezt. Most mégis nagyobb veszélyben van a világ, mint a fekete halál kibontakozása idején. Az ok a globalizáció.

A középkorban a gazdaság még más mechanizmus szerint működött: minden közösség önellátó volt, és ha száz közül kilencven kiesett, a maradék tíz tökéletesen el tudta látni azt a tevékenységet, ami a fennmaradáshoz és az újrakezdéshez szükséges. Ma, a globalizáció idejében ez lehetetlen. A gazdasági fejlődés, a profitéhség csillapíthatatlan étvágya belehajszolta az emberiséget egy olyan versenybe, amely mindazon túl, hogy megszüntette a lokális önfenntartás lehetőségét, teljes egészében a fogyasztástól tette függővé önmagát. Megszűnt az egyénekre vonatkoztatott tényleges, gyakorlati tudás – nemhogy tüzet gyújtani, de még egy köcsögöt sem lennénk képesek a saját erőnkből elkészíteni –, az ismeret és a tapasztalat helyét pedig átvette az információ.

Ahogy az emberi szervezet sejtjeit oxigénnel látja el a vérkeringés, minket, embereket a nemzetközi árucsere tart életben. Az, hogy a paradicsomot egy távoli országban zölden leszüretelik, aztán valamivel bepermetezik, amitől piros lesz, majd ezt a  tárolásra alkalmas módon kemény anyagot végigutaztatják a fél világon, az egy nonszensz, de valakinek gazdasági hasznot hoz. Csaknem minden árucikkre, termékre érvényes ez a szabály.

Egészen addig a pillanatig, amikor a WHO kijelentette, hogy pandémia van, ez az irracionális áruutaztatás képezte a világgazdaság motorját. A dologban érintett államok tranzitdíjak, vagy ilyen-olyan illetékek formájában lekanyarították a maguk hasznát ebből a tortából, ami szépen hizlalgatta a GDP-jüket. A cél a fogyasztás növelése volt, mert ez maga után húzta a gazdaságot, pedig a tényleges, értékteremtő hasznot tekintve az egy ideje már jórészt virtuális dimenzióban, mélyebb cél és értelem nélkül, önmagát pörgette.

De ez maradjon a gazdasági szakember dilemmája, mi, emberek mindig saját magunkból indulunk ki. Az emberi szervezet analógiáját véve alapul a nemzetközi árucsere forgalom, a mindig tömött autópályák, a minden pillanatban levegőt mérgező több tízezer repülőgép adatait látva könnyen eljutunk addig a felismerésig, hogy a Föld egy magas vérnyomás betegségben szenvedő, gigantikus emberi lény. Továbbhaladva ezen a vonalon, adja magát az újabb párhuzam: ahogy a magas vérnyomás esetében, itt is jelentkeztek a járulékos nyavalyák: a klímaváltozás, a környezet lerombolása, a biodiverzitás rohamos csökkenése.

Most viszont minden átmenet nélkül, egyetlen varázsütésre megszűnt a túlpörgés, és a vérkeringés a normális szintre esett vissza. Ennek csak azért nem szabad örülni, mert civilizációnk annyira hozzászokott a magas nyomású keringéshez, hogy annak radikális csökkentésével bizonyos területei vitalitás nélkül maradnak. Nem beszélve arról, hogy a kisebb, lokális rendszerek sehol sem képesek átállni az önellátásra, mert ehhez sem idejük, sem szervezettségük, sem tudásuk, sem eszköztáruk nincsen.

A krízisre adott válaszreakció pedig egyszerre radikális és logikus: a leállt rendszerek látens életben tartásához a tartalékból kell biztosítani a forrásokat, de mivel azok végesek, bizonyos idő után ez egyre nehezebb lesz, és megjelenik a lázongó elégedetlenség. Mivel minden mindennel összefügg, a kezdeti lokális rendbontások ugyanúgy válnak hangsúlyosabbakká, ahogy a vérkeringés nélküli szervezetben a szepszis. A test csak egy bizonyos ideig képes károsodás nélkül elviselni azt, ha leáll a benne a vérpumpa, és ez a világ gazdaságára is érvényes. Ha egy bizonyos időn belül nem kurblizzák be újra ezt a motort, és nem töltik fel ismét áruval ugyanazokat a tápcsatornákat, amelyek mostanáig a globalizációt fenntartották, az újraindítás már nem is lesz lehetséges. A világgazdaság összeomlik, és sosem látott káosz, anarchia és pusztulás veszi át a helyét. Ez a brutális következménye ennek az egyirányú útnak, amelyet a 19-ik századi ipari forradalom idején magunknak kijelöltünk, bár lehet, hogy az elkerülhetetlen vég jóval korábban, a tűz meghódításakor kódolva volt számunkra.

Azt nem tudom megmondani, mennyi időt bírunk ki ebben a tetszhalott gazdasági állapotban, de mivel nem egy országról, régióról vagy kontinensről van szó, félek, hogy nem sokat.

 

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft