A Regénytár bűvös boltja
Érdekes és izgalmas olvasmányok minden mennyiségben

Komámasszony, hol kurbli?

Történelmi időket élünk, lehet, hogy utoljára a mi, emberi civilizációnkban. Abban vagyunk kivételezettek, hogy tanúi, megszenvedői és potenciális áldozatai lettünk egy olyan válságnak, amelyre még nem volt példa. Leginkább az 1347-ben kirobbant nagy pestisjárvány hasonlítható ehhez a krízishez, azzal a lényeges különbséggel, hogy az a kórság 90%-ban ölt és 10%-ban hagyott életben, ez a mostani pedig fordítva teszi ugyanezt. Most mégis nagyobb veszélyben van a világ, mint a fekete halál kibontakozása idején. Az ok a globalizáció.

A középkorban a gazdaság még más mechanizmus szerint működött: minden közösség önellátó volt, és ha száz közül kilencven kiesett, a maradék tíz tökéletesen el tudta látni azt a tevékenységet, ami a fennmaradáshoz és az újrakezdéshez szükséges. Ma, a globalizáció idejében ez lehetetlen. A gazdasági fejlődés, a profitéhség csillapíthatatlan étvágya belehajszolta az emberiséget egy olyan versenybe, amely mindazon túl, hogy megszüntette a lokális önfenntartás lehetőségét, teljes egészében a fogyasztástól tette függővé önmagát. Megszűnt az egyénekre vonatkoztatott tényleges, gyakorlati tudás – nemhogy tüzet gyújtani, de még egy köcsögöt sem lennénk képesek a saját erőnkből elkészíteni –, az ismeret és a tapasztalat helyét pedig átvette az információ.

Ahogy az emberi szervezet sejtjeit oxigénnel látja el a vérkeringés, minket, embereket a nemzetközi árucsere tart életben. Az, hogy a paradicsomot egy távoli országban zölden leszüretelik, aztán valamivel bepermetezik, amitől piros lesz, majd ezt a  tárolásra alkalmas módon kemény anyagot végigutaztatják a fél világon, az egy nonszensz, de valakinek gazdasági hasznot hoz. Csaknem minden árucikkre, termékre érvényes ez a szabály.

Egészen addig a pillanatig, amikor a WHO kijelentette, hogy pandémia van, ez az irracionális áruutaztatás képezte a világgazdaság motorját. A dologban érintett államok tranzitdíjak, vagy ilyen-olyan illetékek formájában lekanyarították a maguk hasznát ebből a tortából, ami szépen hizlalgatta a GDP-jüket. A cél a fogyasztás növelése volt, mert ez maga után húzta a gazdaságot, pedig a tényleges, értékteremtő hasznot tekintve az egy ideje már jórészt virtuális dimenzióban, mélyebb cél és értelem nélkül, önmagát pörgette.

De ez maradjon a gazdasági szakember dilemmája, mi, emberek mindig saját magunkból indulunk ki. Az emberi szervezet analógiáját véve alapul a nemzetközi árucsere forgalom, a mindig tömött autópályák, a minden pillanatban levegőt mérgező több tízezer repülőgép adatait látva könnyen eljutunk addig a felismerésig, hogy a Föld egy magas vérnyomás betegségben szenvedő, gigantikus emberi lény. Továbbhaladva ezen a vonalon, adja magát az újabb párhuzam: ahogy a magas vérnyomás esetében, itt is jelentkeztek a járulékos nyavalyák: a klímaváltozás, a környezet lerombolása, a biodiverzitás rohamos csökkenése.

Most viszont minden átmenet nélkül, egyetlen varázsütésre megszűnt a túlpörgés, és a vérkeringés a normális szintre esett vissza. Ennek csak azért nem szabad örülni, mert civilizációnk annyira hozzászokott a magas nyomású keringéshez, hogy annak radikális csökkentésével bizonyos területei vitalitás nélkül maradnak. Nem beszélve arról, hogy a kisebb, lokális rendszerek sehol sem képesek átállni az önellátásra, mert ehhez sem idejük, sem szervezettségük, sem tudásuk, sem eszköztáruk nincsen.

A krízisre adott válaszreakció pedig egyszerre radikális és logikus: a leállt rendszerek látens életben tartásához a tartalékból kell biztosítani a forrásokat, de mivel azok végesek, bizonyos idő után ez egyre nehezebb lesz, és megjelenik a lázongó elégedetlenség. Mivel minden mindennel összefügg, a kezdeti lokális rendbontások ugyanúgy válnak hangsúlyosabbakká, ahogy a vérkeringés nélküli szervezetben a szepszis. A test csak egy bizonyos ideig képes károsodás nélkül elviselni azt, ha leáll a benne a vérpumpa, és ez a világ gazdaságára is érvényes. Ha egy bizonyos időn belül nem kurblizzák be újra ezt a motort, és nem töltik fel ismét áruval ugyanazokat a tápcsatornákat, amelyek mostanáig a globalizációt fenntartották, az újraindítás már nem is lesz lehetséges. A világgazdaság összeomlik, és sosem látott káosz, anarchia és pusztulás veszi át a helyét. Ez a brutális következménye ennek az egyirányú útnak, amelyet a 19-ik századi ipari forradalom idején magunknak kijelöltünk, bár lehet, hogy az elkerülhetetlen vég jóval korábban, a tűz meghódításakor kódolva volt számunkra.

Azt nem tudom megmondani, mennyi időt bírunk ki ebben a tetszhalott gazdasági állapotban, de mivel nem egy országról, régióról vagy kontinensről van szó, félek, hogy nem sokat.

 

This website uses cookies to improve your experience. We'll assume you're ok with this, but you can opt-out if you wish. Accept Read More