/

A csoki meghódítása

50 olvasó

Határozottan úgy emlékszem, hogy a konyhában maradt még egy kis csoki. Ha minden igaz, az ablakpárkányra tettem, már ami megmaradt belőle, mert hogy nem volt egész tábla, az annyira biztos, mint a lelki üdvösségem, amit most röhögve odaadnék érte.
Nos, barátaim, ugye egyetértenek velem abban, hogy egy ekkora kincsért megéri bevállalni azt a próbatételt, amihez képest Amundsen haditette csupán a kiskutya pöcse? Legelőször is gondoskodni kell a megfelelő fölszerelésről. Motorizált szánokra gondoltam, de ehhez hiányzik a háttérlogisztika, így marad az két lábon járó expedíció. A kisasztal fiókjában van egy régi golyóstollam, tudják, olyan meztelen nős, amit, ha felfelé fordítunk, a rajta látható hölgyről lecsúszik a fürdőruha. Na, ennek a tollnak a végén van egy pici iránytű. Sose hittem volna, hogy egyszer még hasznát veszem – egészen mostanáig a toll meztelen nős tulajdonságát részesítettem előnyben –, de lám, ez az idő is rám köszöntött, és már gyerek se’ vagyok.
A konyháig az előszobán keresztül vezet az út, ami tele van csapdákkal. Könnyen el lehet tévedni, egyenesen be a spájzba, a dunsztok közé, és akkor az ember úgy jár, mint a lótuszevők az Odüsszeiában, akik csak zabáltak, zabáltak és zabáltak. De ha ezt mind megússzuk, és egy kis autogén tréninggel megerősítjük magunkat, még akkor is ott van az a sok lábbeli, kabát meg minden. Egyenkét és külön-külön is a boltba menés bűne felé csábítják az embert, pláne úgy, hogy a túlélőkés mellé a bankkártyát is betűzte az övébe.
Egy ilyen expedíció nem tart örökké, de közel áll hozzá, ezért feltétlenül szükséges gondoskodni a meleg öltözetről, és a fizikai mellett a pszichikai kondícióról. Sok olyan esetről hallottam, amikor a kietlen tájakra tévedt vándor csupán azért pusztult el, mert feladta. Nem a levelet, hanem a harcot. A célért mindig harcolni kell, még akkor is, ha a vállalkozás reménytelen.
Éppen ezért olvastam utána a netes szakirodalomban, hogy ki, milyen praktikát ajánl az ilyen kalandra. Jöhetnek szembe, mondjuk, rémséges fenevadak, akiket le kell győzni. Egyszer például magával a Yetivel találkoztam, amikor éjnek évadján kimentem peslantani. Hiába állította egybehangzóan az egész baráti köröm, hogy az csak a tükörképem volt, ami az előszobafogas erre szakosított felületéről nézett vissza rám, én ezt nem hittem el. A Yeti volt, mert morgott, bár most így, utólag az sem kizárt, hogy a hasam volt.
Az előszoba egyébként mindennel tele van, de főleg dobozokkal. Mostanában ezekben érkezik az utánpótlás, aminek következtében az üres kartonpapír valóságos hegyláncokat képez.  Ásó, csákány és kötélhágcsó nélkül eleve reménytelen ezen az akadályon átkecmeregni. Legcélszerűbb volna dinamitot használni, és úgy emlékszem, van is valahol belőle egy rúd, bár lehet, hogy azt már megettem, mert úgy nézett ki, mint a pikáns kolbász.
Szponzorok nélkül is eleve őrültség egy ilyen kalandba belemenni, mert mi van, ha elfogy a pénz, vagy a türelem, és az ember úgy félúton, a WC előtt feladja? Kész csapás lenne, ha ez bekövetkezne, mert addig már túl van egy komoly hegymászáson, néhány vadállat támadáson és több összecsapáson a bennszülöttekkel. Éppen emiatt, vagyishogy a későbbi megfilmesítési jogok biztossá tétele érdekében, mindezt fel kell tölteni a közösségi médiába, külön ragozva a csoki eszméletlen finomságát.
De az igazi virtus az, amikor az ember csak úgy, egyszerűen fogja magát és minden mindegy alapon bevállalja a lehetetlent. Ha Kolumbusz a GPS-re várt volna, New York helyén még mindig wigwamok állnának, nem beszélve az inkákról, akik még inkábbak lennének, ha nem leginkábbak.
Föl kell hát őtözködni, és megragadva valami alkalmatosságot, megmászni a Hullámpapír Hegységet, majd a Nejlonfólia Sivatagon átporoszkálva, a végkimerülés szakadékának peremén billegve megérkezni az ígéret földjére, ahol a kinti napfény aranyló sugarában fürösztve tényleg ott az a bizonyos csokoládé.
Már nyúl érte a kezünk, már gyűlik a szánkban a nyál, amikor váratlanul elénk penderedik a Feleség nevű délibáb, és tisztán, kivehetően azt mondja: Megőrültél?! Most akarsz csokit zabálni, amikor már melegítem a tegnapi levest?! Ülj le az asztalhoz és maradj veszteg: mindjárt ebédelünk!

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft