/

Az arcképleírásban rejlő csodálatos lehetőségek

91 olvasó

Ezekben a nehéz időkben mindenki azon töpreng, mivel tehetne szert biztos megélhetésre, vagy ha ez nem megy, akkor legalább egy tekintélyes méretű vagyonra. Az utóbbi nagyon könnyen jön, és vonakodva távozik, kivéve, ha fordítva üli meg a lovát és ráérősen méltóztatik megérkezni, de aztán, mielőtt hellyel meg kávéval kínálhatnánk, fogja a kalapját és úgy otthagy bennünket, ahogy sértődős mester a tudálékos kuncsaftot.

A működőképes ötlet ehhez kapcsolódóan sokkal ritkább, mint a haszontalan, mert az készséggel jön, és valósággal ránk veti magát. Ám ez csak szánalmas próbálkozás, mert az ilyen nagydarab, elhízott ötleteket többnyire oldalba rúgjuk, és szinte már szánakozva nézzük, ahogy a fülüket, farkukat behúzva elkotródnak. Sokkal érdemesebb megbecsülni a parlagi módon tenyésző, félig-meddig elvadult ötleteket, mert azok a természetüknél fogva is életképesebbek.

Nemrég engem is megkörnyékezett egy ilyen ígéretes példány, és rögtön elhitette velem, hogy sarkig nyitva áll előttem az érvényesülés kapuja. Ugye, láttak már olyan képzőművészeket, akik a turisták által látogatott helyeken néhány perc alatt portrét vagy karikatúrát készítenek az érdeklődőkről? Bámulatos magabiztossággal rajzolják meg a képet, és az mindig hasonlít a modellre. Az embernek szinte bizseregni kezd a feneke, hogy ő is leüljön a sámlira, de aztán eszébe jut, hogy a magamutogatásra van egy jobb és olcsóbb módszer, a szelfi.

Elmélkedésünk ezen pontján most meg kell állnunk, és nagyot sóhajtva be kell ismernünk, hogy mostanában ez  csupán vágyálom. A hagyományos értelemben vett turizmust kivégezte a vírus, az emberiség vagy otthon ücsörög, vagy olyan helyekre látogat, ahonnét nem érdemes szelfiket posztolni. 

Logikus tehát a következtetés, hogy ebben a megváltozott helyzetben külföldön készített portrék helyett higiénikus arcberendezés-leírásokat kéne gyártani! Régebben ez nagy divat volt az irodalomban, az írók szinte sosem mulasztották el, hogy a szereplőik arcát megpróbálják szavakkal is bemutatni, de ma már alig kísérletezik ezzel valaki. Ez a stílusjegy ugyanarra a sorsra jutott, amire a terjengős tájleírások, ám a mostani világhelyzet gyakorlatilag új életet lehelt belé.

A szóban forgó ötletem azt súgja, számomra éppen ez a változás lehet a gyors és higiénikus pénzkeresés biztos záloga. A megrendelőnek csupán egy portrét kell küldenie önmagáról, én pedig főzök egy jó erős török kávét, a kezem ügyébe helyezem, majd a képet nézegetve hagyom, hogy megszálljon az ördög – pardon: az ihlet. Ezt követően jobbról is, balról is, meg simléderes sapkában is leírom az ügyfelet, majd az eredményt a mocskos anyagiak rendezése után e-mailben postázom.

A vállalkozás komolyságát bizonyítandó, készítek majd néhány referencia anyagot. Elsőként itt van például a szomszédom, akit önök ugyan nem ismernek, de nekem elhihetik, hogy szép, tanulmány arca van.  Fogalmam sincs, mivel foglalkozik, mert miközben a világ szabálykövető része otthon, távunkában, vagy a vírusra rá se bagózva lohol a pénzszerzés útján, ő titokzatos és misztikus módon, hajnalban, még a kukások érkezése előtt két nagy, de üres hajléktalan szatyorral kisurran a házból, majd néhány óra múlva ezeket valamivel pukkadásig megtömve visszaérkezik. Mosolyogni még sosem láttam, ami azt a gyanúmat támasztja alá, hogy az ábrázatját egy játékos kedvű Frankenstein doktor apró cinklemezkékből forrasztotta össze. A haja őszes, és olyan sűrű, mint a drótkefe, amiért erőteljesen irigylem, nem beszélve arról, hogy szinte már cingáran vékony, pedig nyugdíjas létére elhízottnak és tohonyának kéne lennie. Az arcát leírni kábé olyan feladat, mint keményen állni a Medúza tekintetét, amitől köztudottan kővé változik az ember. Abba is hagyom, mert attól félek, rám is ez a sors vár, írási higiénia ide vagy oda.

Referenciának legyen ennyi is elég.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft