/

Az írók és a depresszió

37 olvasó

Ma reggel véletlenül rátaláltam Molnár Ferenc wikipédiás életrajzára, és megakadtam azon a tényen, hogy sikeres világíró létére súlyos depresszióban szenvedett. Az igazat megvallva ezt eddig is tudtam, mint ahogy azt is, hogy az írók nagy része magán cipelte vagy cipeli ezt a kórságot. Olyan hatalmas munka lenne kigyűjteni az érintetteket, hogy ezt most inkább kihagyom, de higgyék el, Csáth Gézától csupán Ernest Hemingwayig is elég terjengős lenne a lista. Már emiatt is jogos a felvetés, hogy a kisebb-nagyobb depresszió szinte az írói életforma nélkülözhetetlen velejárója.

A gyakorló pszichológusok szakszerűen is le tudnák vezetni ennek sorsszerűségét, de aki megpróbálkozott már az írással, és ezt nemcsak az asztalfióknak tette, biztosan egyetért velem abban, hogy ez a tevékenység maga a testet öltött szomorúság. Az embernek van egy elképzelése, amit novellába vagy regénybe szeretne ojtani, ám amikor ez megtörténik, csalódottan látja, hogy írás közben az egész valahogy félrecsúszott. Az első mondat után ugyanis már a szöveg diktál. Hiába törekszik az író konzekvens vonalvezetésre, a már megírt részek, fejezetek állandóan bökdösik a hátsóját, hogy ne így, hanem úgy folytassa, aminek következtében a kész mű köszönő viszonyban sincs azzal, amit a szerző megálmodott. Az írás tehát egy kicsit mindig csalódás, és mert ez az érzés olyan, mint a Röntgen-dózis, idővel annyira fölhalmozódik, hogy átcsap depresszióba.

Ez magyarázza meg azt, hogy a legsikeresebb, legjobban sztárolt írók sem immunisak a búskomorságra, pedig látszatra nekik aztán szemernyi okuk sem lenne erre. Innét már csak egy lépés az a következtetés, hogy a depresszió a tehetség hozadéka. Minél stabilabb egy író, minél több örömét leli az írásban, annál nyilvánvalóbb, hogy a dilettánsok falanxát gyarapítja, vagyis a boldogság írói viszonylatban maga a tehetségtelenség mérőműszere.

Mindezt még tetézi az, hogy az informatika robbanásszerű fejlődése, és az internet elterjedése a könyvolvasást azok közé az ósdi, elavult ismeretszerzési formák közé száműzte, amelyeket mostanában csak a fanatikusok használnak. Az aktív íróknak ezzel a tudat alatt működő ellenállással is meg kell küzdeniük, ami kész istenverés. Nem könnyű úgy belekezdeni egy regénybe, hogy tudjuk: a majdani műnek sem hagyományos értelemben vett közönsége, sem szakmai elemzői nem lesznek. A könyv legjobb esetben pár száz példányban lát majd napvilágot, aztán ott porosodik a raktárban, amíg el nem kopik, mint a szárazjég. Az író számára ez a lehető legjobb ürügy arra, hogy belevesse magát a depresszió ragacsos mocsarába.

Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy a mostanában megjelenő művek szinte kivétel nélkül valamilyen torz, tragikus és kilátástalan világot ábrázolnak, legtöbb esetben úgy, hogy nem is merészkednek távolabb az egyéni életérzések korlátaitól. A Szolzsenyicinéhez hasonló munkák, a komoly, feszítő társadalmi jelenségek mély, és átfogó irodalmi elemzései ma már elképzelhetetlenek. Nem téveszthető ez össze a francia Laurent Obertone közelmúltban megjelent, a migránsválság katasztrofális végkifejletét vizionáló Gerillájához hasonló kolportázs munkákkal, amelyek minden lényeglátásuk ellenére az eladhatóság elvét követve, egyértelműen tendenciózusak. A valaha büszke, tömbszerűen megingathatatlan világirodalom gyakorlatilag szétforgácsolódott. Ékes példa erre, hogy a Nobel-díj Bizottság szinte már lasszóval szedi össze a kitüntetettjeit, nem egyszer olyan szerzőt emelve piedesztálra, akinek nemhogy terjedelmes életműve, de olvasói ismertsége sincsen. 

Az irodalmi depresszió létezését az is bizonyítja, hogy a humor gyakorlatilag kiveszett a kortárs írók repertoárjából. A magyarázat erre majd’ minden esetben az, hogy a jelenlegi világhelyzet nem kedvez a könnyű műfajnak, hiszen a médiából mást sem hallunk, mint újabb és újabb jövendöléseket a közelgő világvégére. Az viszont tévedés, hogy ez a hangulat csak a mi korunkra jellemző. Karinthyék idejében sem volt ez másként, sőt Boccaccio életében sem, amikor a pestis millió szám szedte az áldozatait, mégis létrejöttek olyan művek, amelyek nemhogy mélyítették, hanem oszlatták az általános búskomorságot. Azt viszont el kell ismerni, hogy sem Karinthyra sem pedig Boccaccióra nem borult rá hatalmas árnyékként a közösségi média.

Az írás és a depresszió különleges kapcsolatára akár ez is magyarázatot adhat: ha az írók megelégednének azzal, hogy csupán egy szűk elitnek írhatnak, szinte biztosan megúsznák a depressziót, de tudatosan vagy ösztönösen úgy érzik, meg kell hódítaniuk azokat a közömbös, vagy kifejezetten ellenséges, ám mindenképpen utálatos kívülállókat, akik jószerével immunisak az irodalomra. A feladat nagyságát ez jelenti számukra, bár a mű megírása közben kialakuló belső vívódásuk sem elhanyagolandó. Mindez együttesen teremti meg azt a kilátástalanságot, ami az írói élet levakarhatatlan velejárója – mondhatni: kvintesszenciája – volt, van és lesz.

Ilyenformán Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Csáth Géza, Ady Endre, Weöres Sándor és még sok száz, ha nem ezer magyar és nemzetközi író-költő egykorvolt, vagy potenciálisan bekövetkező depressziója már több mint érthető, még ha nem is minden esetben indokolt. Ezer és egy a szerencsénk, hogy a műveikben ez a nyomasztó tétel nem hagyott lenyomatot.

 

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft