/

Moziba megyünk apámmal

46 olvasó

Teljesen váratlanul zúdult rám a hír, hogy készüljek fel lelkileg, mert apám elvisz cowboyos filmet nézni. Megkockáztatom, hogy ő ezt nem egészen így gondolta. Nyilván a haverokkal szeretett volna egyet fröccsözni, de anyám ráparancsolt, hogy vagy visz engem is, vagy nem megy sehova. Az a lehetőség, hogy ők ketten együtt kiruccanjanak számításban sem jöhetett: anyám az alig pár hónapos húgomat pesztrálta, nagymama pedig nem volt a közelben, úgyhogy számára maradt a házi fogság.

De apám menni akart, mint a vak ló, ha megérzi a zab illatát. Egyéb választási lehetősége nem lévén, beadta hát a derekát, és úgy döntött, elvisz magával a moziba. Arra gondolhatott, hogy ez a nyűg a nyakán még mindig elviselhetőbb, mint otthon téblábolni, miközben a cimborái önfeledten biliárdoznak valamelyik erre szakosodott vendéglátó-ipari létesítményben.

Ötéves voltam, elvileg egy Coctával a kezemben békésen elüldögéltem a sarokban, miközben apám a haverokkal karambolozott.  Papíron a kettőnk kapcsolata így működött, de nem a valóságban, és ez ő is tudta. Nem toppanhatott csak úgy oda anyám elé, hogy biliárdozni van kedve, mert akkor szemközt kapta volna a választ, hogy erről szó sem lehet, ám ha azt mondja: áldozni kíván egyet a kultúra oltárán, anyám nem tiltakozhatott, elvégre a dolgozó embernek nemcsak igénye, hanem joga is van a kupálódásra.

A terv innentől simán megérdemli a körmönfont jelzőt, de anyámat ilyen olcsósággal nem lehetett átverni. Azt gondolta, jól van, menjen, de hogy nem érzi majd magát kifogástalanul, az hétszentség. Rám adta a legszalonképesebb öltözékemet, és odapenderített apám elé, hogy tessék, vigyed a gyereket is, elvégre a kultúra őrá is ráfér.

Apám megjátszotta, hogy örül ennek a fejleménynek, de a mozihoz közeledve már azt sem tudta, hová dugjon. Végül úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha a nyakába ültet, nehogy agyontaposson a tömeg. A jegypénztár előtt kanyargó sor kiért az utcára, és beleolvadt abba a fegyelmezetlen embermasszába, ami a szövetkezeti irodától a katolikus templomig hullámzott. Az izgalom és a vidámság együtt és egyszerre mozgatott mindenkit, mert részint szombat volt, részint gyönyörű nyáridő, részint a szövetkezetben előző nap volt a fizetés.

Fentről nézve ez a hullámzás erősen hasonlított a háborgó tengerhez, amelyen a szegény matróznak valahogy át kell jutnia, ám ehhez csupán egy lélekvesztő áll rendelkezésemre. Apám meg is riadt a feladat nagyságától, és egy tétova pillanatig úgy tűnt, inkább visszafordul, de engem elkapott a hév, és megsarkantyúztam, hogy gyí, apa, gyerünk, előre, harcra fel!

Az egyáltalán nem biztos, hogy apámat ez a gyerekes harci szellem lódította át a tömegen. Sokkal hihetőbb, hogy miattam engedtek neki utat, de akárhogy is volt, odafurakodtunk a tolóablakhoz, ott letett a földre, és megvette a jegyeket.

A mozi előszobája szelídebb napokon olyan volt, mint egy templom oszlopcsarnoka. Az egyik falon üvegtáblás tartókban ott sorakoztak a legújabb cowboyos filmek plakátjai, a másikon pedig csábítóan ásítozott a balkonra vezető lépcső. Oda csak szerelmespárok mehettek föl, vagy azok a kivételezettek, akik puszi pajtási viszonyt ápoltak a mozigépésszel. A balkonon helyet foglalók mindamellett, hogy jobban látták a filmet, helyzeti előnybe kerültek azokkal szemben, akik lent a terem kemény székein feszengtek, mert vígan köpködhették le rájuk a napraforgóhéjat vagy bármi mást, ami a szájukból előbukott. A lentiek ezt dühösen, ám tehetetlenül tűrték, mert arról szó sem lehetett, hogy egy kintről behozott göröngyöt vagy tégladarabot a revans szent jegyében visszahajítsanak, ez ugyanis rövid időn belül újból visszahullott közéjük.

Apám engem nem a balkonra, hanem a balkon alatti, köpésektől védett zugba vitt, ott pedig a sor szélére ültetett, mert attól tartott, nem bírom majd idegekkel, és ha ez bekövetkezik, könnyebb lesz velem kimenekülni.

Bármilyen kicsi voltam, az előttem ülők válla között mindent láttam, ami a vásznon történt. Életnagyságú lovasok vágtattak, marcona alakok lövöldöztek, majd sorra elbuktak a préri csendőrökkel, indiánokkal vívott küzdelemben, de közben pisztolyt, puskát sohasem töltöttek. Úgy bámultam őket, ahogy nagyszakállú Malakiás az égi jelenséget. A film varázslata nekem rontott, és leigázott. Ott bent még nem mertem faggatni apámat, de amikor a tömeggel kizúdultunk az utcára, rögtön nekirohantam a kérdéseimmel. Megpróbáltam a saját eszem szerint visszaidézni a filmet, amelyet a maga folyományában egyáltalán nem értettem. De az, hogy a világban léteznek jók és rosszak így is kiderült, és hazafelé végig erről vitáztunk.

Apám ugyanolyan hangulatba került, mint én, ezért letett a biliárdozásról. Egymás mellett ballagtunk a langymeleg nyári estében, amelyben ugyanúgy pislákoltak a csillagok, ahogy a prérin, és megpróbáltunk közös nevezőre jutni. Messziről úgy tűnhetett, két felnőtt megy ott, egy nagyobb és egy sokkal kisebb, de mind a ketten komolyak, és lelkesek, ahogy az a köreikben megszokott. Apám tisztában volt vele, hogy ez az egész csak játék, és nem kell komolyan venni, nekem viszont ez volt a valóság. Közben valahol az oroszok már csomagolták azokat az atomrakétáikat, amelyeket Kubában szándékoztak hadrendbe állítani, de ez filmnek is rossz ötlet volt, nemhogy valóságnak. Amíg hazafelé ballagtunk, ott sétált velünk a serif, a bandita, a kicsi, az öreg, a piros arcú meg a nő, és azóta is velem vannak.

A nagy, erős és mindig magabiztos apám megadó mosolygással hallgatott, és nem nagyon kísérletezett azzal, hogy helyreigazítson. Békésen, szeretetteljesen értünk haza, és ezt az állapotot, mint valami áldást az otthoniakra is ráragasztottuk. Apám ránevetett anyámra, és ez most nem azért volt, mert valakinek az érdeke vagy úri kedve megkívánta, hanem énmiattam. Még a kis húgom is nevetett, pedig ő nálam is kevesebbet értett ebből a megismételhetetlen csodából.

Ez volt az első, és egyben az utolsó közös mozilátogatásunk apámmal, amit nem is bánok, mert ennél közelebb semmilyen film vagy lövöldözéses jelenet nem hozhatott volna bennünket egymáshoz. Cowboyos film aligha tehet ennél nagyobb szolgálatot két ember életében.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft