A Regénytár bűvös boltja
Érdekes és izgalmas olvasmányok minden mennyiségben

Vili bácsi encümenje

Nem tudok letaglózóbb szenzációt annál a bizonyossággá érett pletykánál, hogy Vili bácsinak van egy encümenje. Régóta rebesgették ezt, de csak úgy, ahogy a kakas kábítja a jércét: teszi neki a szépet, de miután meghágta, visszasomfordál a tapasztalt tojókhoz.

Hittük is meg nem is, hogy Vili bácsi kivételezett lett, mert ebben az egészben volt valami eredendően visszás. Miért pont Vili bácsival történik mindez? Miért nem mivelünk, akiknek kemény mindenünk, ha értik, mire gondolok. Százszor inkább hozzánk való lenne az encümen, mert mi aztán… na szóval, nem ragozom ezt tovább.

Vili bácsi nem mai gyerek, megette a kenyere javát, és megitta a hozzávalót hatványozottan. Nem, mintha a történet nézőpontjából ez valamit is számítana. Attól, hogy az ember iszákos, és hogy emiatt nem szégyelli magát, még nem biztos, hogy gyónni valója is akad. Az atyaúristen számára a korhelykedés nem bűn, legalább is nem olyan, hogy Paulson atya, a plébánosunk szétrúgja miatta a gyóntató széket, mert ha Vili bácsi belefogna, és az emlékei hajnalától egészen a mai napig sorolná, mit illetlenkedett össze, bizony veszélyben forogna az a rozoga tákolmány.

A szerencse innentől kettős természetű, mint a fény: ha akarom teste van, ha akarom, csak lelke. Egyfelől van ugye, ez a dolog a gyónással, aztán van Paulson atya kiélemedett gyóntató kabinja, ahová isten őrizz bekukucskálni. Több egybehangzó állítás bizonyítja, hogy a gyóntató szekrényben elhangzottak valamilyen furcsa, talán isteni behatás következtében a templom kéményén kirepülnek a szabadba, és mint az eső lehullanak a háztetőkre. Az őszinteség lekondenzálódott nedűje aztán a föld vonzásának engedelmeskedve végigfolyik a cserepeken, a csatornán, és aki elég ügyes, egy bögrében annyit gyűjthetett össze belőle, amennyit akart. Könnyű kitalálni, mire jó ez a nedű: aki belehörpint, magabiztossá és mindentudóvá válik abban a tekintetben, hogy ezen a tájon ki, kivel és mit követett el azon a közkedvelt módon, ahogy a bűn propagálja magát.

Vili bácsi önérzetes és óvatos ember lévén, emiatt kerülte el nagy ívben a templomot – pedig egy ilyen intézménynek nincs is kéménye –, miáltal olyan fenséges távolságtartással mondott ellent a gyónásnak, ahogy Jorgensen, az erdőkerülő hessegette el orra elől a darazsakat. Neki aztán semmi köze nem volt a spirituális élethez, mert templomot belülről akkor látott, amikor megkeresztelték. Az pedig egyáltalán nem biztos, hogy ez meg is történt, mert talált gyerek volt: a községi lelencház lépcsőjén bukkantak rá, úgy tizennyolc éves korában. Férfiberkekben köztudott, hogy ez a borotválkozás határmezsgyéje: aki hencegni akar, tizennyolcévesen már minden további nélkül elvégezheti magán ezt a rituálét, de ettől semmivel sem lesz karakánabb azoknál, akik úgy vélik, ezzel még ráérnek.

Jorgensen az utóbbiak közé tartozott. Bizton állíthatjuk, hogy kevesebbszer látott beretvát, mint Vili bácsi megpimpósodott pálinkát. Mind a ketten komoly erőfeszítést tettek abba az irányba, hogy ez a nemes nedű a maga dinamikája szerint vándoroljon át üvegből pohárba, pohárból pedig a gyomorba, hogy végül a fejben érje el a kibontakozást. Vili bácsi kislányos szorgalommal gyűjtögette az erdő gyümölcseit, hogy Jorgensen szeszt főzhessen belőlük, mert Jorgensen az erdőt ugyan kerülgette, de ez éppen olyan volt számára, mint amikor az írónak készülő jogászhallgatót válóperes ügyvédi pályára kényszeríti az élet. Úgy értett az erjesztéshez, ahogy harkály a kukacokhoz. Megbecsültségét az is jelzi, hogy akik emiatt az illegális tevékenység miatt törvény elé citálhatták volna, vagy lebetonozott sírként hallgattak, vagy belenéztek a napba, hogy az igazság fénye elhomályosítsa a tekintetüket. Kevesen voltak, alig néhányan, de a fegyveres hatalom ott zörgött a kezükben, és ha teszem azt Jorgensen csak egy iciri-picirivel is silányabb lét gányol, úgy megrángatták volna, mint éhes medve a hecsedlibokrot. De a termékből a két közrendőr és Paulson atya is megkapta a maga részét, így a világi és az egyházi hatalom mély egyetértésben tűrte, hogy Vili bácsi negligálja a gyóntatófülkét, Jorgensen pedig úgy általában a templomot.

Minden remekül működött egészen addig a balvégzettel megpecsételt napig, amikor kiderült, hogy Vili bácsinak van egy encümenje. A rend ettől a pillanattól felborult, mert ez a fejlemény nagyon emlékeztetett arra a pillanatra, amikor Haraldson, a lazacvadász egy sellőt talált a hálójában. Hazavitte, kádban tartotta és mindenféléket csinált vele, bár ez inkább csak sejtés. Az viszont tény, mégpedig a keservesebb fajtából, hogy kicsiny, de mindenben öntudatos közösségünket ez úgy megosztotta, hogy a tudathasadás ahhoz képest egy kiegyensúlyozott állapot. Egy csoport elítélte Haraldsont, hogy a sellőt kisajátítja, holott másoknak is joguk lenne rá, mondjuk, egy cirkuszban, vagy valami erre szakosodott örömtanyán, mások pedig azt hajtogatták, hogy az övé, tegyen vele, amit akar. Ők azok, akik maguk is átéltek már valami hasonlót: hazacipeltek egy sellőt, akiről a kijózanodás után kiderült, hogy viking ősökkel büszkélkedő feleség, vagy olyan férj, akit a halisten örökre eltiltott a vízivásról.

A Haraldson epizód óvatosságra intett bennünket, de a példa akkor is példa, ha leborítják egy hatalmas ponyvával, és nehezéknek rátesznek valami rozsdás horgonyt. Vili bácsi encümenje ezt a régi emléket hozta elő, és tetemre hívta legádázabb ellenségünket, a megosztottságot. Mi sem természetesebb, mint hogy rögtön a szerencséről és a szerencsétlenségről kezdtünk diskurálni. Képtelenség pontos adatokkal bizonyítani, hogy melyik tábor volt a népesebb, de hogy mind a két tömörület élénken kampányolt, az hétszentség. Azok, akik a Vili bácsival kapcsolatos fejleményeket a szerencse dolgának vélték, virágokat, kereplőket véve magukhoz, énekes zajos felvonulást tartottak a kikötőtől a bálnaolaj raktárig és vissza. A velük ellentétesen gondolkodók ugyanezt tették, csak ők a bálnaolaj raktártól indultak és a kikötőig mentek. Fél úton a két társaság az elkerülhetetlen fátum szabályai szerint egymásba botlott, aminek hangos veszekedés, mi több: verekedés lett a vége. A két elvrendszer hamarosan a politika mezején is birokra kelt egymással, mégpedig úgy, hogy az encüment szerencsés fejleménynek tartó párt nyíltan lehülyézte az ugyanezt szánalomra érdemesnek gondolókat. A nyugtalanság is szintet lépett: átváltozott nyughatatlansággá, ami majdnem olyan, mint a halhatatlanság csak kicsiben.

Most, amikor ezt a krónikát reszkető kézzel, tagadhatatlan idegességgel megfogalmazom, lobogó lánggal ég a város, mindenütt jajkiáltások és sivalkodások hallatszanak. A mentő- és rendőrautók híjjogása is mintha párbajozna egymással, mert amikor az egyik rákezd, rögtön megszólal a másik és tromfol. Paulson atya a templom küszöbén szenteltvizet fecskendez a hozzá és híveihez acsarkodva közeledő tűzkígyóra, miközben a karhatalom képviselői az eget lövik konok elszántsággal. Senki sem tudja, hová, mivé fog eszkalálódni ez a már most sem éppen szívderítő állapot, de reméljük, a helyzet nem romlik el annyira, hogy megjelenjen köreinkben a lehető legnagyobb és legborzalmasabb áfium: az elektronikus sajtó.

Vili bácsi távol tartja magát mindettől, és ezért az vesse rá az első követ, akinek mindkét kezét tőből lecsapta a halpikkelyező automata. Ki volna olyan botor, hogy kiállna magyarázkodni a világ elé egy olyan bűnben, amit el sem követett, nem beszélve arról, hogy a világ nem is igényli az ilyesmit. Nincs olyan ember, vagy politikus, aki kíváncsi lenne mások véleményére, és ez arra az esetre is érvényes, amikor az a vélemény a sajátja. Kivéve, ha neki is van, vagy pedig nincs encümenje.

 

[Szvétics Hubenár fordítása]

 

This website uses cookies to improve your experience. We'll assume you're ok with this, but you can opt-out if you wish. Accept Read More