Ebben a szép, modern világunkban nagyon ritkán fordul elő, hogy az utcán sétálva valami érdekeset, és főleg értékeset találunk. A középkorban valószínűleg még működött az a szokás, hogy az emberek elveszítették az erszényeiket, amelyekre a mögöttük haladók – legnagyobb örömükre – rábukkanhattak. Hol vannak már ezek a boldog idők! Manapság az utcák koszosak, és bár tele vannak mindenfélével, kincset találni bennük jóformán lehetetlen.
Éppen ezért számított rendkívülinek az, hogy Mélanie – egy húszas évei végén járó, átlagos városi lány – miközben a munkahelyéről hazafelé tartott, az utcán talált egy szép barna kalapot. Megtorpant, mert azt hitte, csak a szeme káprázik, de hiába pislogott kettőt, hármat, aztán még vagy ötöt, a kalap nem tűnt el, és nem is foszlott köddé.
Mélanie izgatott lett, mert először élte át ezt a kalandot. Vajon mi a helyes lépés ilyenkor? Mit kell tennie ezzel a lelettel? Hagyja ott, ahol van, vagy vigye haza? Tűnődött, tépelődött, időt hagyva a természetnek arra, hogy egy hirtelen támadt szélviharral megoldást találjon a helyzetre, de ez nem következett be. A barna kalap ott maradt, ahol volt, és ez arra késztette Mélanie-t, hogy alaposabban felmérje az állapotát. Sérülés nem látszott rajta, de makulátlannak sem volt mondható. Néhány helyen, mintha rácsöppent volna valami, ami nem lehetet víz, mert nyomot hagyott a posztón. A kalap ettől függetlenül minőségi darabnak mutatta magát, ezért Mélanie végül úgy döntött, hogy hazaviszi. Mit lehet tudni, mi mindenre lehet jó egy ilyen lelet, és bár a lakása alig volt több huszonkét négyzetméternél, egy kalap még bőven elfért benne.
Otthon a szokásos rutinnal elkészítette a vacsoráját – omlettet két tojásból, amelyet kevés reszelt sajttal hintett be –, és már majdnem nekifogott, hogy jó étvággyal el is fogyassza, amikor a kalap, amelyet eddig lazán hanyagolt, váratlanul megszólalt:
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta szertartásosan. – A nevem Jean-Louis.
Mélanie meglepve nézett oda, és ekkor vette észre, hogy a barna kalapban volt egy férfi is. Közepes termetű, hosszúkás arcú pasas, kis bajuszkával, és vastag szemöldök alatt csillogó huncut tekintettel. Mi tagadás, a lány ezen kissé meglepődött, bár ha úgy vesszük, nem volt ebben semmi rendkívüli: az utcán tébláboló kalapokhoz általában férfiak tartoznak. Alaposabban meg kellett volna vizsgálni, amikor megtalálta, de történt, ami történt. Csak azért, mert egy kalapban férfi van, nem feltétlenül kell azonnal szemétbe hajítani.
Jean-Louis közben széket húzott asz asztalhoz, és magához véve Mélanie vacsoráját, jóízűen elfogyasztotta. Aztán kért egy pohár bort is, mondván, a sajtos omletthez ez nélkülözhetetlen. Szótlanul ültek egymással szemben, mert egy kalappal ugyebár akkor sem szokás beszélgetni, ha leválasztja magáról a hozzá tartozó férfit. Az idő pedig elballagott. A délutánból alkonyat lett, aztán meg este. Lent, az utcán felgyulladtak a kandeláberek és a sárga fény beömlött a szobába. Jean-Louis kérkedve mesélt egy régi, teljesen érdektelen kalandját, amire Mélanie nem figyelt, mert elálmosodott. Úgy döntött, aludni tér, és mert az álom mindig rendbe teszi azt, ami nap közben félrecsúszott, abban bízott, hogy reggel, amikor felébred, a kalap már csak egy fejfedő lesz a fogason.
Tévedett. A nap már besütött az ablakon, amikor a szemét kinyitotta, de az erős fényben hunyorogva is látta, hogy a helyzet semmit nem változott. A kalap, kalap maradt, a hozzá tartozó férfi pedig a kis zuhanyzóban csobogtatta a meleg vizet. Közben borzasztóan hamisan énekelt is valamit, ami lehet, hogy csak egy rögtönzés volt, nem igazi nóta. Mélanie kimászott a takaró alól, és gyorsan összeütött egy könnyű reggelit, amit Jean-Louis jó étvággyal elfogyasztott, majd ráheveredett az ágyra és bekapcsolta a tévét. Nem érdekes, mondta magában Mélanie, és munkába indult.
A nap a szokásos módon telt, bár Mélanie többször is erős kísértést érzett arra, hogy a kolléganőjének bevallja a kalapot, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát. Talán Françoise-nek – így hívták a kolléganőt – is van otthon egy barna kalapja, vagy ha nem barna, akkor másmilyen. És talán ahhoz a kalaphoz is tartozik egy férfi. Ilyen a világ rendje: a kalapok jönnek és mennek, ütemesen billegve mászkálnak az utcákon, és a maguk fensőbbséges módján, büszkén titkolják, hogy öblükben Lean Louise-hez hasonló alakokat rejtegetnek.
Melanie ettől egy kicsi elbizonytalanodott, de mert volt egy kis szabad ideje, elgondolkodhatott azon is, hogy ez mennyire mondható normális magatartásnak. Arra jutott, hogy nagyon és semennyire, de hogy vajon a normalitás vagy a furcsaság nézőpontjából szemlélve, arra nem tudott választ adni.
Az igazi meglepetés persze otthon fogadta, mert amikor a bevásárló cekkerével hazatért – vett egy kis harapnivalót Jean-Louis-nak, és hozzá némi vörösbort is – a férfit egy vörös hajú nővel találta. Az asztalnál ültek és cigarettáztak. A nő haja összekócolódott, Jean-Louise pedig olyan huncut mosollyal eregette a füstöt, ahogy a macska nézelődik a kamrában, ha véletlenül odatéved.
Mélanie nem tudta, mit szóljon, elvégre egy közönséges barna kalaptól ez a viselkedés erősen kifogásolható, de aztán letette a cekkert, és nekilátott vacsorát gyártani. A nő közben bemutatkozott, de Mélanie nem jegyezte meg a nevét. Elkészítette a vacsorát, kitöltötte a bort. A vörös hajú nő elmosolyodott, Jean-Louis pedig udvariasan meghajolt, mintha egy régi, elfelejtett etikettkönyvből lépett volna elő.
Vacsora közben keveset beszéltek. Az ablakon túlról beszűrődött a villamos csikorgása, a léptek visszhangja és egy messzi sziréna. A barna kalap a fogason lógott, mintha mindig is ott lett volna a helye az esernyő és a kis műbőr válltáska mellett.
Amikor végeztek, a vörös hajú nő felállt. Odalépett Mélanie-hez, és egy pillanatra megérintette a kezét.
– Vigyázz magadra – suttogta aggódó tekintettel.
Aztán fogta a táskáját és távozott. Az ajtó becsukódott mögötte és a lakás hirtelen túl nagy lett. A város zaja is erősebbnek tűnt, Mélanie pedig leült az asztalhoz. Nézte a borospoharat, benne a fény remegését és arra gondolt, hogy vannak találkozások, amelyek meg sem történnek, mégis emléket hagynak bennünk. És mintha az idő beszorult volna egy barna férfikalap alá.
Felállt, odament a fogashoz, és óvatosan megigazította a barna kalapot.
– Jó éjszakát, Jean-Louis – mondta halkan.
(Tóth Bence fordítása)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- mokusfacan
