A Fater és a galambok

Sok nyomasztó helyre emlékezem korai gyermekkoromból, de mind közül a galambpadlás volt a leglidércnyomásosabb. A házunk mögé tákolt istálló fölötti részt neveztük így, vagy inkább a Fater, mert egyszer csak kijelentette, hogy ez a hely mostantól galambpadlás lesz, és kész . Sosem hittem, hogy a Fatert valaha is érdekelni fogják ezek a borzalmas állatok. De amit mondott, azt vesztünkre, nagyon komolyan vette: az unokatestvérétől, akit akkor már nemzetközi hírű röptetőként ismert a környék, szerzett néhány ép hogy csak tollasodó fiókát, és bekvártélyozta őket az istálló fölé. Azt a részt, ahonnét a feljáró létrája határolta, sűrű szövésű drótfallal választotta le, de hogy mégis be lehessen menni az állatok közé, egy rozoga, traktorgumi-zsanéron nyíló ajtót is eszkábált rá. A másik oldalra, ahol az istálló alacsony tűzfalát egy kicsiny leskelődő ablak bontotta meg, ötletes csapóajtót szerelt, hogy ha muszáj, lentről szabályozni tudja a galambok ki-be járkálását. Erre részben a galambok miatt volt szükség, mert köztudomású volt róluk, hogy a világ végéről is képesek visszatalálni a szülői fészekbe. Másfelől a Fater üdvösnek találta, ha a macskák meg a menyétek nem tudjanak rájuk törni, miközben alszanak.

Kezdetben azt hittük, ez is csak olyan hóbortja lesz a Faternak, mint a többi volt. Hamarjában nem tudnám megmondani, korábban mi mindennel próbálkozott, de hogy nem volt hosszú a listája, az teljesen biztos. Reménykedtünk, hogy a galambpadlás idővel visszaminősül majd azzá, amire rendeltetett: poros és kenőcstől szőrös kerékpáralkatrészek, meg koszos dunsztosüvegek kaotikus gyűjtőhelyévé.

Nem így történt. A galambok valamilyen furcsa ok miatt nagyon gyorsan megkedvelték ezt a helyet, és eszeveszett szaporodásba kezdtek.  Mire észbe kaptunk, már tömött sorokban ücsörögtek azokon a seprőnyeleken, amelyeket a Fater pihenőhelyként kijelölt számukra. A régi, bomladozó vesszőkasokból hevenyészett fészkekben magabiztosan kotlottak a tojók, és ha a Fater parancsára behatoltunk közéjük galambszart kotorni, olyan szemrehányóan néztek ránk, mintha sáros bocskorral léptünk volna rá tisztaszobájuk perzsaszőnyegére. Legnagyobb meglepetésünkre a Fater kis zacskókba  porciózta ezt az undorító, tollpihével kevert anyagot, majd elviharzott vele valahová. A testvéreim derítették ki, hogy a galambtrágya magas nitrogéntartalma miatt kiváló talajjavító lehet a kiskertekben és a háztáji veteményesekben, ami ha nem is busás, de kellemes mellékjövedelmet hozott a Faternek. A rotáció elvét követve mindnyájan viseltük a galambpadlás takarításának nyűgét, mégsem nem merült fel soha annak lehetősége, hogy akár csak egy centet is kapjunk ebből a jövedelemből. Aztán lassanként bebizonyosodott, hogy a trágyabiznisz jövedelme visszaforog a galambimpériumba. A növekvő létszámú állomány ugyanis egyre többet zabált, és nem is csak korpát meg olcsó magvakat, hanem szemes kukoricát, aminek akkoriban az arannyal vetekedő volt az ára.

Lehet, hogy a galambok megérezték, ezt, mármint, hogy nemzeti jövedelmük idegen kézben nem a legésszerűbb módon járja a maga körfordását, mert egyre nyíltabban mutatták ki ellenségességüket. Meg is tehették, mert addigra már annyian voltak, hogy szinte behorpadt alattuk a padlás. Ha valamilyen nyűgös ügy miatt fel kellett surrannunk a rendes padlásra, olyan szárnycsapkodásba és hisztériába kezdtek, mintha egy hódítással fenyegető hadsereget fedeztek volna föl az országhatáruknál. A határátlépés is egyre bonyodalmasabb lett. Nem azért, mert vízumkényszert vezettek volna be, hanem mert orrfacsaróan csípős ammóniabűzzel és szilaj porkavarással jelezték nemtetszésüket. A nagy tömeg keltette biztonságból lázadoztak ellenünk akkor is, ha cirokseprűvel a kezünkben bebújtunk közéjük szart takarítani. Ilyenkor az volt az egyedüli lehetséges megoldás, hogy lent, az udvaron vettünk egy mély lélegzetet, és ezzel az egy slukkal gazdálkodtunk, ameddig futotta. A hajunk meg a gúnyánk így is megtelt puha, ragadós tollpihével, pedig egy percnél tovább sosem bírtuk ki közöttük.

A Fater is érezte, hogy az irányítás szép lassan kicsúszik a kezei közül, mert egyre kevesebbszer mászott föl a létrán, és amikor a ki-be járkálást szabályozó csapóajtó madzagja leszakadt, nem próbálkozott a kicserélésével. A galambok alapból intelligens állatok, hamar rájöttek, hogy a csapóajtó gumizsanérját némi csőrmunkával megsemmisíthetik, és így az egész szerkezettől meg is szabadulhatnak. Miután ez az esemény bekövetkezett, a galambpadláson gyakorlatilag megszűnt az emberi irányítás. A szar dombként rétegeződött a tetszés szerinti összevisszaságban létrejött fészkek  előtt, és bár most már annyi volt belőle, hogy vaslapáttal lehetett volna hajigálni, a Fater csak fásult beletörődéssel pislogott a kúpcserép irányába, amelyen a legellenségesebb, legharciasabb galambok tartottak katonai díszszemlét. Nem lehet azt mondani, hogy nem próbálta fölvenni velük a harcot, egyszer például egy légpuskával állított haza, és kijelentette, végső ideje kicsit megritkítani az állományt, de az ellenség tolláról lepattogtak tarhonyára emlékeztető ólomlövedékek, mert kiderült, hogy a puska egy ősrégi vacak volt, javíthatatlanul rossz tömítéssel. A csúzlizással is megpróbálkozott, ám ezzel meg az volt a baj, hogy a galambok észrevették, mi készül ellenük, és pont annyit ugrottak félre, hogy a Fater ne őket, hanem a tetőcserepeket találja telibe. Még jó, hogy azokban az években jelentős szárazság aszalt bennünket, mert ha ránk zúdul egy kiadós záporeső, a törött cserepek miatt az egész istálló létét veszélybe sodorja.

A Fater innentől föladta harcot, mi pedig teljes megadással követtük. Attól fogva a nagypadlás elérhetetlenné vált számunkra, mert senki sem kockáztatta meg a kispadlás galambokkal telezsúfolt zónájának akár csak érintőleges megközelítését. A szarpucolás is megszűnt, és ebben a galambokkal telezsúfolt világban, amellyé lakóterünk átváltozott, egyedül ennek tudtunk örülni.  Mindeközben a gaz tollcsimbókok nyílt erődemonstrációval jelezték félreérthetetlen szándékaikat. Immár nem csak a kúpcserepeken borzolták a begyüket, hanem lejjebb merészkedtek, a csatorna peremére vagy még annál is alacsonyabbra, le az udvarra. Alamizsnát tőlünk eztán nem fogadtak el, hiszen megvolt bennük az elszántság és az erő ahhoz, hogy maguk teremtsék elő a mindennapi csipegetnivalót. Igazi légi hidat alakítottak ki a környékbeli gazdák magtára is a mi istállópadlásunk között, hozták, vitték a magot meg az ezért járó konvertibilis fizetséget, az értékes galambürüléket.

Egy öreg szalicilfa törzsén ülve, bánatosan ámde tehetetlenül néztük mindezt, s bár kissé nehezteltünk a Faterra, hogy mindezt előidézte, a világért se vallottunk volna színt. Csupán a képzeletünkre hagyatkozva tételeztük föl, miféle dorbézolást visznek végre a nagypadláson is, amelyet a drótkerítés lerombolása után egyszerűen annektáltak. Vezérük egy acélszürke tollazatú bak volt, termeténél fogva röpképtelen, de nem is volt szüksége efféle mutatványozásra, mert hűséges familiárisai mindent elvégeztek helyette. Ez a sötét figura egyre többször jelent meg a széles galambnyilvánosság előtt, és lázító dudukkolással uszította fajtársait a harc fokozására. Ennek dacára a közgalambok nem bocsátkoztak nyílt konfrontációba, mert bölcselkedőik, akik a buján egymása halmozott fészkek szövétnekéből sunyítva búgták nekik az igét, arra intették lídereiket, hogy tartózkodjanak az erőszaktól. A szaporulatra építették a stratégiájukat, és mert úgy sokasodtak, mint a tetvek, joggal reménykedhettek a győzelemben.

A csupaszságukat mindössze sárga toklászokkal elfedő apróságok ott botladoztak a felnőttek lába körül, az ammóniadús levegővel együtt szippantva magukba azt a dacos szellemet, ami a jövő lázadóit jellemezte, miközben a tojók szinte billegtek a tomporuk alatt piramisként kicsúcsosodó tojáshalmokon. Nem telt bele sok idő és a felderítőik már a szobáinkba is bemerészkedtek. Ott kellemetlenkedtek ágyunk, asztalunk körül, és nemcsak kinézték, de kis is szedegették a szájunkból az ételt, miközben cinkosaik az abrosz lelógó szövetfüggönye alatt meztelen lábszárunkat csipkodták. A Fatert ekkor hagyta el a béketűrés: oroszlánokat idéző üvöltéssel kapta föl az ajtó kitámasztására szolgáló seprőt, és rohant vele a padlásra, hogy egyszer s mindenkorra kipaterolja onnét ezt a szemtelen, követelőző társaságot.

A lélegzetünket is visszatartva hallgattuk a plafonon áttüremkedő lármát. A Fater rekedt hangú káromkodását csakhamar elnyomta a vonatzakatolássá erősödő szárnycsapkodás és galambrikácsolás robaja. Aztán minden elcsöndesedett és a Fater köhögve, fulladozva betántorgott az ajtón. Tetőtől talpig galambtoll borította, még az orrlyukaiból is pihék kandikáltak elő. Mikor levegőhöz jutott, csak annyit rebegett elhalóan, hogy végünk van, el kell hagynunk a fedélzetet.

A szomszédban kerestünk menedéket, és már azzal a keserű tudattal nézegettük a látóhatárt, hogy az a vékony csík, ami az eget a földtől elválasztja, mint valami zsilettpenge, hamarosan elnyisszantja majd életünk eddigi fonalát és letaszít bennünket a vad és kiismerhetetlen messzeségbe. Ám ekkor a szomszéd hirtelen előhozakodott a megoldással. A galamb ellen csak az ölyv jelenthet megoldást, mondta. Még mielőtt kérdőre vonhattuk volna, hogy no, igen, de honnét a csudából kapjunk elő egy ölyvet, már mondta is, hogy ismer egy madarászt, akinek van egy szépen kifejlett, tekintélyt parancsoló példánya.

A Fater teljesen kiürítette a bugyellárisát, de még a karóráját is odaadta ezért az ölyvért, amiből első ránézésre nem néztünk ki semmi jót, mert miközben a házunk felé vittük, azzal a lesajnáló gúnnyal nézegetett bennünket, ahogy a vízvezeték szerelő szokta a rászoruló értelmiségit. De mert megfizettük az árát, büszke magabiztossággal végül is munkához látott. Nem csinált mást, csak egy laza kört repült az istálló fölött, majd lejjebb ereszkedett. A galambok úgy pucoltak el az útjából, ahogy száraz kecskebogyók a seprő elől. A rémületből szinte pillanatok alatt lett fejveszett menekülés, éspedig a rendezetlen, szétszórt fajta, amelyből – a vak is látta – nem lesz megtorpanás vagy újbóli visszarendeződés.

Amikor a toll és a por leülepedett, az üres galambpadláson csak a halomba tömörült trágya meg a fölötte lebegő ammóniaszag árulkodott egy nemrég még virágkorát élő impérium csúfos bukásáról.

A Fater szinte dalolva ragadott lapátot, hogy az értékes matériát jutazsákokba pakolva kiegyenlítse a galambkorszak alatt fölhalmozott tartozását. Ez hamar le is zajlott, és mondhatni szerencsésen, mert még maradt is egy kevés pénzünk arra, hogy az istállópadláson az ölyv számára belsőépítészeti átalakításokat eszközölhessünk. Neki ugyanis nem felelt meg a seprűnyélből ábrált ülőke, inkább kovácsoltvas hintára, baldachinos fészekre, zománcozott itatóra, karmait erősítő tépőfára és egy ruganyos dobbantódeszkára vágyott, amelyről lendületet véve megkezdhette napi járőrözését. Mindez talán nem is volt szükséges, mert attól fogva galambnak hírét se láttuk a környéken. Az ölyv vigyázta a portánkat, mi pedig hű alattvalókként lestük a kívánságait.

A Fater jelenleg azon fáradozik, hogy urunk és vigyázónk a gusztusának megfelelő nőstényt találjon.