A Genezis-kód (1)*

Samuel Hartley nem szerette a csendet, pedig leghatékonyabban ebben a közegben tudott dolgozni. Az Ashcroft Kvantumkutató Intézetben csak a padló alatti hűtőrendszer halk zümmögése, és az adattárolók ciripelése keltett némi háttérzajt, de azt meg lehetett szokni. A kollégái ritkán szóltak hozzá, mindenki tudta a dolgát, és azt is, hogy a határidő a legszigorúbb főnök.

Samuel negyvenhárom éves volt, és ha megkérdezték, mióta szerepel a neve az intézet fizetési listáján, nem tudott pontos dátumot mondani. Az ő világában az idő különös szabályok szerint működött. A múlt és a jövő találkozási pontján élte az életét, amit hétköznapi nyelven jelennek szokás nevezni, de ő tudta, hogy a valóság ennél összetettebb. Eleanort, a barátnőjét kivéve, az emberek úgy váltak semmivé ebben a közegben, ahogy a hibás modulok a virtuális szemétkosárban: elméletileg ugyan még léteztek, de nem gerjesztettek önmaguk iránt semmi kíváncsiságot. Samuel nem barátkozott a kollégáival, de feltétlenül hitt a logikában, és főként abban, hogy a valóság programozói környezetben is modellezhető.

Egyik este – vagy inkább már hajnalban – még mindig ott ült az üres laborban, a félig elsötétített ablak mögött, és az ujjai gépiesen doboltak az asztalon. A gépe alvó állapotban várakozott, mint egy szundikáló erdei állat. Samuel már túl volt a hasznos munkavégzés innenső határán, de nem tudott hazamenni. Valami, amit nem értett, ide kötötte a laboratóriumba.

Hónapok óta egy új nyelvi modellen dolgozott. Kódgenerálás, kreatív utasításokra épített szintetikus logika, ez volt a világa, ami körbevette. Örömmel látta, hogy a mesterséges intelligencia egyre többre képes. Újabban már nemcsak utasításokat hajtott végre, hanem parancsokat is gyártott. Samuelt ez inkább lenyűgözte, mint nyugtalanította. Néha talán túlzottan is, ami részben megmagyarázta, miért töltött el ilyen sok időt az intézetben.

Már majdnem kikapcsolta a gépet, amikor úgy hajnali négy felé, a munkaállomásával szembeni asztalon észrevett egy régi könyvet. Nem tudta, ki felejtette ott, de a fedelén aranyszínű betűkkel ragyogott a felirat: Szent Biblia. Samuel maga sem értette, miféle késztetésnek engedelmeskedve nyúlt át ezért a könyvért, ám maga elé vonta és kinyitotta.

„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől…”

Furcsa, de elképesztően erős indítás. Nem volt benne semmilyen deklaráció, sem kibontott logikai ág, a szavak között mégis ott rejlett valami ősi parancs, és talán egy zseniális algoritmust.

Egy hirtelen ötlettel új fájlt nyitott a gépen. A megjegyzés részbe beírta:

„A Teremtés Python környezetű újraértelmezése.”

Csak játéknak szánta, remélve, hogy amíg az eredményen derül, kitisztul egy kicsit a feje. A gép persze nem kérdezett vissza. Sosem akadékoskodott, minden őrültséget igyekezett a lehető legoptimálisabban kezelni, és ha muszáj volt, akkor orvosolni. A Biblia első néhány sorát így írta át:

def create_light():

universe[‘light’] = True

És így tovább. Hat nap, hat blokkba rendszerezve, precízen, ahogy kell.

Samuel elismerően bólintott, aztán elmentette a fájlt, majd kiadta a parancsot:

run_creation()

A program lefutott, de nem történt semmi. A képernyő nem jelentek meg apokaliptikus látomások, és a gép sem adta meg magát. Minden maradt a régiben.

Közben Samuel véletlenül ránézett a falon elhelyezett órára, és rádöbbent, mennyire késő van. Muszáj volt hazamennie.

A lakása London északkeleti részén egy csendes utcában álló sorház emeletén volt. A konyhából, ha az ember pontosan a mosogató mellett állt, egyszerre lehetett látni a kertet meg az ég egy kis darabját. Reggelente Samuel itt fogyasztotta el a kávéját, de szinte mindig mogorván, félálomban, miközben azt bámulta, hogy a kinti fakó világosság lassan átküszdi magát a homályos üvegen.

De a kísérlet utáni reggel másként alakult.

Először egy narancsszín fénysáv villant meg a párkányon, aztán rózsaszínbe hajló lila derengés futott végig az égen. Samuel elmosolyodott, és tudván, hogy nem hallhatja meg senki, ki is mondta, amit gondolt: „Mintha a központi időjárásfelelős is érezné, mikor van szükségem egy kis szépségre.”

A színpompás reggel bearanyozta az egész napot, még a munka is gyorsabban haladt. Este pedig, amikor újra egyedül maradt a laborban, csak úgy, kíváncsiságból, és mert jó kedve volt, ismét megnyitotta a tegnapi fájlt. Igen, ott szerepelt az apró módosítás, amit előző este, bolondozva bevitt a kódba:

if time == ‘dawn’:

sky.render(„vivid”, palette=’extended’, saturation=1.2)

Samuel hangosan felnevetett. Micsoda különös egybeesés! A mai hajnal hajszálpontosan ilyen volt: vivid, kiterjesztett színpalettával. Annyira szép, hogy szinte már giccses. De a világ sajnos nem egy python-kód. Többször fakó és inkább nyomasztó, mint élénk, elég csak kinézni az ablakon. Mégis, valami kíváncsiságféleség kezdett benne fészkelődni. Egy halovány érzés, ami hasonló a szerencsejátékosok nyeremény iránti vágyakozásához, mert úgy képzelte, hogy a kód olyan kvantumszálakat mozgathat meg, amelyek hatással lehetnek az időjárásra. Nem, ez őrültség, ilyesmi nem létezik!, gondolta ingerülten, de eszébe jutott, hogy bizonyos elméletek szerint a valóság csak egy hologram-kivetülés. Mintha valami ismeretlen, láthatatlan réteg mögött történnének azok az események, amelyeknek ezzel a módszerrel most a részévé válhatott.

Megnyitott egy új fájlt és nevet adott neki: genesis_mod2.py. Ezúttal óvatosabban fogott hozzá a programozáshoz, mert érezte, hogy a gondolatai közé valami szokatlan kényszer fészkeli be magát. Mintha egy furcsa fohász tört volna utat azokból az ismeretekből, amelyeket sosem sajátított el, mégis részét képezték az életének.

moonlight.intensity = „elevated”

moonlight.phase = „always_full”

Ennyi elégnek tűnt. Csak egy kis változtatás, az éjszaka megigazítása, semmi több. Lefuttatta ezt is, aztán kikapcsolta a gépet és hazament.

Az éjjel csöndes volt, és kellően nyugodalmas, de valami mégsem stimmelt. A kertet nem takarta be a sötétség. A bokrok között lágy éteri fény hullámzott, és az nem származhatott az utcai lámpákból. Az álmatlansággal küszködő Samuel hamar rájött, hogy ez a derengés az, ami zavarja. Kibotorkált a kertbe és felnézett az égre.

Derült idő volt, a hold teljes fényében ragyogott, de nem úgy, mint máskor. Ez a sugárzás oda is behatolt, ahová a fizika törtvényei szerint nem juthatott el. A kékes derengés elmosta a fák kontúrjait, a háztetők peremét pedig olyan tisztán rajzolta ki, hogy azok szinte nappali határozottságot nyertek. Samuel megborzongott, de azt gondolta, ez csak egy front, ami extrém módon megtisztította a levegőt.

Másnap a kollégáin nem vett észre semmi változást. Senki nem nyilatkozott a túlságosan fényes éjszakáról, sőt, egyikük megjegyezte, hogy tegnap este olyan sokáig bowlingozott, hogy csak tapogatózva talált haza a vaksötétben.

Samuelt ez végképp megerősítette abban, hogy csak ő látja és érzékeli: a világ megváltozott. Mindenki más úgy élte az életét, mintha ezek a furcsaságok mindig is léteztek volna, vagy ha mégsem, a természet villámgyorsan alkalmazkodott az új feltételekhez, de elképesztő módon nem előrefelé, a múltat változatlanul hagyva, hanem fordítva: a már megtörténtet írva felül és hozva létre belőle az átdefiniált jövőt.

Muszáj volt ezt elmondania Eleanornak is. Samuel először egy egyetemi szimpóziumon találkozott ezzel a nővel, aki kvantumszociológiát tanított Cambridge-ben, és egyike volt azon keveseknek, akik hajlandók voltak foglalkozni egy hóbortos programozó világmegváltó gondolataival. Eleinte csak e-maileztek, aztán következtek a találkozások. Kiállításmegnyitókra, könyvbemutatókra jártak, séták a Temze partján, de soha nem léptek úgymond szintet, már ami a kapcsolatukat illeti. Eleanor fizikai értelemben is, de még inkább érzelmileg mindig hátrébb húzódott, ha Samuel felé nyújtotta a kezét. Valami örök késleltetés volt ebben a nőben. Mintha olyan időben élt volna, ami nem volt képes összekapcsolódni a jelen valósággal.

Samuel hatalmas önfegyelemmel próbált türelmes maradni, mert tudta, hogy Eleanor mögött egy nemrég lezajlott válóper sötét hegyorma magasodik, ami talán érthetővé tette az óvatosságát. Eleanor sosem tett célzást arra, hogy más is van az életében, de nem is cáfolta ezt. És bizony előfordult, hogy az üzenetei túl kurták voltak, és arra is akadt példa, hogy hosszú hetekre el is maradtak. Samuel pedig nem kezelte jól a bizonytalanságot. Ott is logikát keresett, ahol csak az ösztönök képesek eredményre jutni.

A teliholdas éjszaka után, amikor már két módosítás nyomát is magán hordozta a világ, Samuel ismét megnyitotta a kísérleti fájlt.

Ezúttal hosszabb ideig bámulta a kurzor villogását, mint korábban. Nem volt már biztos semmiben. A hajnal szebb, a hold erősebb, de mi van, ha ezek csak hallucinációk? Ha mások nem érzékelik őket, akkor semmilyen hatással nem lehetnek a valóságra.

Hosszas gondolkodás után új blokkot írt a kód aljára. Lassabban, szinte bocsánatkérőn gépelt:

relationship.set(„Eleanor”, status=”deep_affection”, intensity=0.95)

Eleanor.trust = True

Eleanor.loyalty = 1.0

Eleanor.longing = 0.85

Ez volt az első alkalom, hogy nevet vitt be az utasítások közé. Egy élő, létező ember nevét.

Lefuttatta a kódot, aztán lezárta a gépet, és hazament.

(folytatjuk)

A második rész itt olvasható.

________________________________________

*Ezt a novellát egy londoni olvasónk, Peter K. (a nevét szeretné titokban tartani), küldte hozzánk, akinek nagyapja még a negyvenes években vándorolt ki Magyarországról az Egyesült Királyságba. Az anyanyelv ismeretét – ahogy fogalmazott – „csak részben örökölte”, de rendszeresen olvassa magyarul elérhető online irodalmi oldalakat, köztük a Regénytárt is.

A kísérőlevélben arról írt, hogy a kéziratot néhány hónapja egy car boot sale-en vásárolt régi íróasztal fiókjában találta. A szöveg megsárgult, félbehajtott A4-es lapokra volt gépelve, hibás elütésekkel, amit valaki később piros tintával javított ki. A gép, amivel írták egy Underwood 319 típusú szerkezet volt – ezt a betűkép alapján könnyű volt azonosítani. Az írás hátoldalára írt kézírásos jegyzet alapján Peter arra gyanakodott, hogy az írógép egy bizonyos „Dr. H.” birtokában lehetett, akiről annyit tudni, hogy az 1950-es években a Bletchley Park környékén dolgozott egy titkosított adatfeldolgozási projektben.

A kézirat egy cím nélküli elbeszélés , amelynek szerzője nem ismert, de a stílus, a témaválasztás és a tudományos érdeklődés alapján Peter azt gyanítja, hogy egy ifjúkori Isaac Asimov-próbálkozásról lehet szó, vagy legalábbis valakiről, aki mély benyomást gyakorolt a híres sci-fi szerző művészete. A kéziratban több hivatkozás található az akkor még gyerekcipőben járó kvantummechanikára, valamint egy többször is visszatérő névre: Samuel H.

Kétségtelen, hogy a novella a magyar fordítás után – amit a levélírónk egyedül végzett el, mi csak stilizáltuk – a mű kortárs hangvételűnek tűnik, és nyelvezetében modern technológiák is szerepelnek, azonban épp ez adja a rejtélyt: ha valóban az 50-es évekből származik a szöveg, akkor vagy egy rendkívül előrelátó elme szüleménye, vagy valami időrendileg zavarba ejtő írói kísérlet tanúi vagyunk. Peter K. az eredeti kéziratot a fordítással együtt juttatta el hozzánk, és hozzájárult annak közléséhez.

A szerkesztőség mindezeket érdekes, bár bizonytalan hátterű adalékoknak tartja, amelyek azonban a történet értelmezését és hangulatát kétségtelenül gazdagítják. A novella második részét szintén közölni fogjuk.