A Genezis-kód (1)*

Samuel Hartley nem szerette a csendet, pedig leghatékonyabban ebben a közegben dolgozott. Az Ashcroft Kvantumkutató Intézet laborjaiban csupán a padló alatti hűtőrendszer halk zümmögése, és az adattárolók ciripelése hallatszott, miközben a programozók egyetlen pisszenés nélkül végezték a munkájukat. Senki nem kérdezett, és főként nem vitatkozott, mert itt mindenki tudta a dolgát.

Samuel negyvenhárom éves volt, és ha megkérdezték, mióta tagja az intézetnek, ezt sosem tudta pontosan megmondani. Az ő világában az idő nem úgy működött, mint másutt. Olyan volt, mint a múlt és a jövő szüntelenül változó nullpontja, amit egyszerűsítve jelennek szokás nevezni. Az emberek Samuel számára úgy tűntek el ebben a közegben, ahogy a hibás modulok a virtuális szemétkosárban: elméletileg még léteztek, de elérhetetlenekké váltak.

Azt hihetnénk, hogy a magány Samuelt boldogtalanná tette, de ez nem volt teljesen így. Úgy élte az életét, mint egy napi rendszerességgel újrainduló rendszer, ami mindig visszatér az alapértelmezett beállításokhoz. Nem bízott az emberekben, de hitt a logikában, és főként abban, hogy a valóság virtuális környezetben szinte tökéletesen modellezhető.

Egyik este – vagy inkább már hajnalban – még mindig ott ült az üres laborban, a félig elsötétített ablak mögött, és az ujjai gépiesen doboltak az asztalon. A gépe alvó állapotban várakozott, mint egy szundikáló erdei állat. Samuel már túl volt a hasznos munkavégzés innenső határán, de nem tudott hazamenni. Valami, amit nem értett, ide kötötte a laboratóriumba.

Hónapok óta az új nyelvi modellekkel dolgozott. Kódgenerálás, kreatív utasításokra épített szintetikus logika, ez volt a világa, amely körbevette. Örömmel látta, hogy a MI egyre többre képes. Újabban már nemcsak utasításokat hajtott végre, hanem értelmezte is azokat. Samuelt ez inkább lenyűgözte, mint nyugtalanította. Néha talán túlzottan is.

A munkaállomásával szembeni asztalon észrevett egy régi könyvet. Nem tudta, ki hagyta ott, a fedelén aranyszínű betűkkel ragyogott a felirat: Szent Biblia. Samuel maga sem tudta, miféle késztetésnek engedelmeskedve, de átnyúlt ezért a könyvért, és kinyitotta.

„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől…”

Furcsa, de elképesztően erős indítás. Nem volt benne deklaráció, sem logikai ág, a szavak között mégis ott rejlett valami ősi utasítás, valami, ami egy zseniális algoritmust sejtetett a háttérben.

Samuel ekkor egy hirtelen ötlettel új fájlt nyitott a gépen. Beírta:

„Írd át a Teremtés történetét Python-kóddá, úgy, mintha egy mesterséges intelligencia újraalkotná a világot.”

Csak játéknak szánta, remélve, hogy amíg az eredményen derül, kitisztul egy kicsit a feje. A MI persze nem kérdezett vissza. Sosem akadékoskodott, minden őrültséget igyekezett a lehető legoptimálisabban kezelni és ha muszáj volt, akkor orvosolni. Ezúttal is szinte azonnal megjött a válasz.

def create_light():

universe[‘light’] = True

És így tovább. Hat nap, hat blokk, rendszerezve, precízen.

Samuel elismerően bólintott, aztán elmentette a fájlt, majd kiadta a parancsot:

run_creation()

A rendszer zúgott, a processzor pedig halkan ciripelt, de nem történt semmi. A program gond nélkül lefutott, és a ciripelés megszűnt. A képernyő nem telt meg apokaliptikus látomásokkal, és a gép sem adta meg magát. Minden maradt a régiben.

Közben Samuel véletlenül ránézett a falon elhelyezett órára, és rádöbbent, mennyire késő van. Muszáj volt hazamennie.

A lakása London északkeleti részén egy csendes, vörös téglás sorház emeletén volt. A konyhából egyszerre lehetett látni a kertet és az eget, ha az ember pontosan a mosogató mellett állt. Reggelente itt itta meg a kávéját, de szinte mindig mogorván, félálomban, miközben kinti fakó világosság lassan átküszködte magát a homályos üvegen.

De a kísérlet utáni napon a hajnal egy kicsit másként érkezett.

Először csak egy narancsszín fénysáv ragyogott fel a párkányon, amely mintha egy égi reflektorból érkezett volna, aztán rózsaszínbe hajló lila csíkok jelentek meg a felhők alján. A madarak hangja is mélyebbnek és dallamosabbnak tűnt, az ágak közt kavargó levegő pedig tisztábbnak tetszett, mint általában.

Samuel elmosolyodott. Vidámsággal töltötte el ez a furcsa időjárási jelenség, amely mintha Kaliforniába röppentette volna. Tudván, hogy nem hallhatja meg senki, meg is jegyezte: „Mintha a központi időjárásfelelős is tudná, mikor van szükségem egy kis szépségre.”

Ám aznap este, amikor újra egyedül maradt a laborban, csak úgy, kíváncsiságból ismét megnyitotta a tegnapi fájlt. Igen, ott volt benne az apró módosítás, amit előző este, bolondozva bevitt a kódba:

if time == ‘dawn’:

sky.render(„vivid”, palette=’extended’, saturation=1.2)

Samuel hangosan felnevetett. Micsoda különös egybeesés! A mai hajnal hajszálpontosan ilyen volt: vivid, kiterjesztett színpalettával. Annyira szép, hogy szinte már giccses. De a világ sajnos nem egy python-kód. Minden fakó és inkább nyomasztó, mint élénk , elég csak kinézni az ablakon.

Mégis, valami kíváncsiságféleség kezdett benne fészkelődni. Egy halovány érzés, ami hasonló a szerencsejátékosok nyeremény utáni irracionális vágyához, úgy képzelte, hogy a kód talán olyan kvantumszálakat mozgat meg, ami hatással lehet az időjárásra. Nem, ez őrültség, ilyesmi nem lehetséges!, gondolta ingerülten, de rögtön utána azon kezdett tűnődni, hogy bizonyos elméletek szerint a valóság is csak egy hologram-kivetülés. Mintha valami ismeretlen, láthatatlan réteg mögött történnének azok az események, amelyeknek ezzel a módszerrel ő is a részesévé vált. Lehet, hogy csak ennek a vágynak a kivetülése űz tréfát vele, előhozva a tudatalattijából azt rég elfeledett tudást, hogy hajnalok régen, például a Teremtés kezdetén még egészen mások voltak.

Megnyitott egy új fájlt és nevet is adott neki: genesis_mod2.py. Ezúttal óvatosabban fogott hozzá a programozáshoz, mert érezte, hogy a gondolatai közé valami szokatlan kényszerítő erő fészkeli be magát. Mintha egy furcsa fohász tört volna utat azokból az ismeretekből, amelyeket sosem sajátított el, mégis részét képezték az életének.

moonlight.intensity = „elevated”

moonlight.phase = „always_full”

Ennyi elégnek tűnt. Csak egy kis változtatás a meglévő díszleten, az éjszaka megigazítása, semmi több. Lefuttatta ezt a kódot is, aztán kikapcsolta a gépet és hazament.

Az éjjel csöndes volt, és kellően nyugodalmas, de valami mégsem stimmelt. A kertet nem fedte be a sötétség. A bokrok között lágy éteri fény derengett, és az nem származhatott az utcai lámpákból. Az álmatlansággal küszködő Samuel hamar rájött, hogy ez a derengés az, ami zavarja. Kibotorkált a kertbe és felnézett az égre.

Derült idő volt, a hold teljes fényében ragyogott, de nem úgy, mint korábban. Ez a sugárzás sokkal erősebb volt a megszokottnál, és oda is behatolt, ahová a fizika törtvényei szerint képtelenség. Mintha egy festő játszadozott volna szabadon az ecsetjével. A hold kékes ezüstként mosta el a fák sötét kontúrját, a háztetők peremét pedig olyan tisztán rajzolta ki, hogy azok szinte nappali határozottságot nyertek.

Samuel megborzongott, de azt gondolta, ez csak egy fronthatás vagy egyéb légköri anomália következménye, ami extrém módon megtisztította a levegőt.

Másnap a kollégáin semmit nem vett észre. Senki nem nyilatkozott a túl világos éjszakáról, sőt, egyikük megjegyezte, hogy tegnap este olyan sokáig bowlingozott, hogy csak tapogatózva talált haza a vaksötétben.

Samuel egyre biztosabb lett benne: csak ő tudja, hogy a világ megváltozott. Mindenki más úgy élte az életét, mintha ezek a furcsaságok mindig is léteztek volna, vagy ha mégsem, a természet villámgyorsan alkalmazkodott az új feltételekhez, de elképesztő módon nem előre, hanem visszafelé az időben.

Muszáj volt ezt elmondania Eleanornak is. Samuel először egy egyetemi szimpóziumon találkozott ezzel a nővel. Kvantumszociológiát tanított Cambridge-ben, és egyike volt azon keveseknek, akik hajlandók voltak foglalkozni egy hóbortos programozó világmegváltó gondolataival. Eleinte csak e-maileztek, aztán következtek a találkozások. Kiállításmegnyitókra, könyvbemutatókra jártak, séták a Temze partján, de soha nem léptek úgymond szintet, már ami a kapcsolatukat illeti. Eleanor fizikai értelemben is, de még inkább érzelmileg mindig hátrébb húzódott, ha Samuel felé nyújtotta a kezét. Valami örök késleltetés volt ebben a nőben. Mintha olyan időben élt volna, ami nem volt képes összekapcsolódni a jelen valósággal.

Samuel hatalmas önfegyelemmel próbált türelmes maradni, mert tudta, hogy Eleanor mögött egy nemrég lezajlott válóper sötét borulása magasodik, ami talán érthetővé tette az óvatosságát. De azt Samuel nem volt benne biztos, hogy hűséges is hozzá. Eleanor sosem tett célzást arra, hogy más is van az életében, de nem is cáfolta ezt. És bizony előfordult, hogy az üzenetei túl kurták voltak, de arra is akadt példa, hogy el is maradtak. Samuel pedig nem kezelte jól ezt a bizonytalanságot. Ott is logikát keresett, ahol csak az ösztönök képesek eredményre jutni.

A teliholdas éjszaka után, amikor már két módosítás nyomát is magán hordozta a világ, Samuel újra megnyitotta a fájlt.

Ezúttal hosszabb ideig bámulta a kurzor villogását, mint korábban. Nem volt már biztos semmiben. A hajnal szebb lett, a hold erősebb, de mi van, ha ezek csak hallucinációk? Ha mások nem érzékelik őket, akkor semmilyen hatással nem lehetnek a külvilágra.

De mi van, ha mégis…

Hosszas gondolkodás után új blokkot írt a kód aljára. Lassabban, szinte bocsánatkérőn gépelt:

relationship.set(„Eleanor”, status=”deep_affection”, intensity=0.95)

Eleanor.trust = True

Eleanor.loyalty = 1.0

Eleanor.longing = 0.85

Ez volt az első alkalom, hogy nevet írt a sorok közé. Egy valódi ember nevét.

Miután lefuttatta a kódot, nem maradt ott a gépnél. Nem figyelte a háttérfolyamatokat, nem mért rendszerterhelést. Lezárta a gépet, és hazament. Mintha megbánta volna, amit tett.

(folytatjuk)

________________________________________

*Ezt a novellát egy londoni olvasónk, Peter K. (a nevét szeretné titokban tartani), küldte hozzánk, akinek nagyapja még a negyvenes években vándorolt ki Magyarországról az Egyesült Királyságba. Az anyanyelv ismeretét – ahogy fogalmazott – „csak részben örökölte”, de rendszeresen olvassa magyarul elérhető online irodalmi oldalakat, köztük a Regénytárt is.

A kísérőlevélben arról írt, hogy a kéziratot néhány hónapja egy car boot sale-en vásárolt régi íróasztal fiókjában találta. A szöveg megsárgult, félbehajtott A4-es lapokra volt gépelve, hibás elütésekkel, amit valaki később piros tintával javított ki. A gép, amivel írták egy Underwood 319 típusú szerkezet volt – ezt a betűkép alapján könnyű volt azonosítani. Az írás hátoldalára írt kézírásos jegyzet alapján Peter arra gyanakodott, hogy az írógép egy bizonyos „Dr. H.” birtokában lehetett, akiről annyit tudni, hogy az 1950-es években a Bletchley Park környékén dolgozott egy titkosított adatfeldolgozási projektben.

A kézirat egy cím nélküli elbeszélés , amelynek szerzője nem ismert, de a stílus, a témaválasztás és a tudományos érdeklődés alapján Peter azt gyanítja, hogy egy ifjúkori Isaac Asimov-próbálkozásról lehet szó, vagy legalábbis valakiről, aki mély benyomást gyakorolt a híres sci-fi szerző művészete. A kéziratban több hivatkozás található az akkor még gyerekcipőben járó kvantummechanikára, valamint egy többször is visszatérő névre: Samuel H.

Kétségtelen, hogy a novella a magyar fordítás után – amit a levélírónk egyedül végzett el, mi csak stilizáltuk – a mű kortárs hangvételűnek tűnik, és nyelvezetében modern technológiák is szerepelnek, azonban épp ez adja a rejtélyt: ha valóban az 50-es évekből származik a szöveg, akkor vagy egy rendkívül előrelátó elme szüleménye, vagy valami időrendileg zavarba ejtő írói kísérlet tanúi vagyunk. Peter K. az eredeti kéziratot a fordítással együtt juttatta el hozzánk, és hozzájárult annak közléséhez.

A szerkesztőség mindezeket érdekes, bár bizonytalan hátterű adalékoknak tartja, amelyek azonban a történet értelmezését és hangulatát kétségtelenül gazdagítják. A novella második részét szintén közölni fogjuk.