A Genezis-kód (2)*

A novella első része itt olvasható.

Másnap reggel Eleanor üzenete várta a telefonján. Alig kétsoros volt, mégis eltért minden korábbitól:

„Azt álmodtam, hogy valami baj történt veled. Ma este találkozhatunk?”

Ez eléggé furcsa volt, sőt, egyenesen riasztó. Samuel csak nehezen tudta bepötyögni a választ, ami annyi volt, hogy igen, persze.

De amikor este Eleanor megérkezett, a furcsaságok tovább fokozódtak. Nem a tőle megszokott távoságtartó mosolyával jött, hanem kifejezetten barátságosan. Belépett, levette a cipőjét, és Samuelhoz bújt, mintha mindig így éltek volna. Mintha nem is ő lett volna, hanem egy ifjúkori kedves, ráadásul ugyanabban a régi, ifjúkori időben.

Samuel nem akarta tudni, hogy ez a hirtelen, mély szerelem milyen okokra vezethető vissza, de amikor a nő elaludt a vállán, a tekintete újra a holdra tévedt. A fény még mindig túl erős volt, de ebbe a helyzetbe ez már szépen beleillett.

Aztán a napok összefolytak, és azt vette észre, hogy Eleanor ragaszkodása új kérdéseket gerjeszt: ha lehetséges módosítani a valóságot, hol húzódik ennek a határa? Vagy a határ mindig ott húzódik, ahol az ember még meg tudja állni, hogy ne lépje túl?

Hirtelen eszébe jutott Jeremy Callum, aki már az általánosban is lekörözte a logikájával, és a gyors gondolkodásával. Sokáig barátok voltak, de aztán eltávolodtak egymástól. Később a sors mégis úgy hozta, hogy az egyetem után mindketten ugyanabba a kutatóintézetbe kerüljenek. Persze nagy volt közöttük a rivalizás, még ha erről soha nem is beszéltek. Egy napon, amikor Samuel egy elakadt projektjében kénytelen volt Jeremy segítségét kérni, meglepve látta, hogy a régi barát mennyire készséges. Még azt is megígérte, hogy személyesen megy el abba a részlegbe, ahonnét Samuel, a kutatása adatait várta. Samuel kölcsönadta neki a kocsiját, és ezzel megpecsételte Jeremy sorsát. Ha akkor másként dönt, Callum még most is élne. Évekig cipelte magán ezt a terhet, ami miatt Eleanorral sem tudott rendes kapcsolatot kialakítani. De most talán lehetősége támadt helyrehozni a hibát.

Megint sokáig bámulta a kurzort, ami úgy pislákolt a monitoron, mintha arra biztatná, hogy nyisson egy teljesen új fájlt. A neve legyen például:

revive_callum.gen

subject = „Jeremy Callum Reeve”

cause_of_death = „car accident”

restore(subject, integrity=1.0, memory=”preserved”, physical_state=”optimized”, time=”current”)

align_world_history(subject)

adjust_global_memory(except=”Samuel Hartley”)

A legutolsó sor volt a legfontosabb. Azt tartalmazta, hogy csak ő, Samuel Hartley érzékelhesse Jeremyt.

De a labor gépparkja erre a feladatra már nem volt elég. Ez nem csak egy holdfény-módosítás vagy hajnal színpaletta vividdé alakítás volt, hanem egy ember visszahozatala.

Samuel tudta, hogy az intézet alagsorában ott zümmög a brit kormány által titokban támogatott kvantumhálózat, amely több tucat szuperszámítógépet kapcsol egyetlen zárt rendszerré. Ehhez a tiltott tartományhoz alig néhány kiválasztott férhetett hozzá, de ő ehhez a körhöz tartozott.

Már hajnali három is elmúlt, amikor egy pendrive-on levitte a kódot. A terem sötét volt, csak a jelzőmonitor fénye vetült rá az arcára, mint a gyóntatófülke parányi ablaka.

Bemásolta a programot a rendszerbe, aztán rákattintott a futtatás parancsikonra. Megint nem történt semmi, sőt mintha a kód le sem futott volna. Badarság ez az egész, gondolta Samuel, és kikapcsolta a gépet. Hogyan is gondolhatta azt, hogy visszahozhat egy rég halott embert. Ez csak Jézusnak sikerült, pedig ő nem is gyártott hozzá kódot.

Callum harminckét éves volt, amikor meghalt. Beült a kocsiba, elhajtott és soha nem tért vissza. A baleset valósággal letaglózta Samuel környezetét, őt pedig valósággal megsemmisítette. Hónapokig nem szólt senkihez, és most ugyanezt a fáradtságot érezte: mintha Jeremy most, ebben a pillanatban karambolozott volna. Fásult kiábrándultsággal nézte a monitort, aztán felállt, lekapcsolta a fényt, és kilépett a folyosóra.

És ott állt előtte Callum.

Ugyanolyan volt, mint régen, egy nappal sem lett öregebb. Ahogy rendszeresen, most is egy jegyzetfüzetet szorongatott, ami a legféltettebb kincse volt, tele jobbnál jobb ötletekkel. Amikor meglátta Samuelt, elmosolyodott.

– Te éjjeli bagoly! Már megint túlórázol? – kérdezte vidáman, mintha semmi sem történt volna, de a legdermesztőbb mégis az volt, hogy Samuel is pontosan ezt érezte: semmi nem történt. Az a sok év Callum nélkül egyszerűen kitörlődött.

Valami mentegetőzésfélét motyogott, aztán sietve távozott az intézetből. Meg kellett találnia a kódban azt a részt, ami ezt a helyzetet kezeli, ezért úgy döntött, otthon, egyszerűsített tesztkörnyezetben újra lefuttatja az egészet.

De támadt egy jobb ötlete: ha vissza tudta hozni Callumot, akkor nagyobb dimenzióban is gondolkodhat.

Azonnal készített egy új fájlt:

genesis_total_rewrite.gen

Egyenként nullázta le mindazt, amit rossznak tartott: a halált, a betegségeket, a félelmet, a háborút, az időskori leépülést, a féltékenységet, az árulást. Ezt mind kidobta, mint ahogy a bűntudatot, a gyászt és a szorongást is. Nem akart több könnyet, magányt, és nyomasztó gyermekkort.

Másnap nem ment be az intézetbe. Azt mondta, megfázott, pihennie kell. A főnöke meg is értette, mert az utóbbi időben eszelős tempóban dolgozott. Ráhagyta, maradjon otthon néhány napig, de Eleanort már nem volt ennyire egyszerű távol tartani. Samuel erre azt találta ki, hogy kanyarós lett és nem nyitott neki ajtót. Tökéletes magányra volt szüksége, hogy újraírja az egyszer már elrontott teremtést. Megszállottként dolgozott, mert a folyamat sokkal összetettebb volt, mint hitte. Végig kellett vennie az egész Bibliát, még szerencse, hogy fent volt a neten. Nem számolta a napokat, de biztosan rengeteg idő telt el így, mert ahogy haladt előre a munkával, úgy lett egyre összetettebb a program. Minden sor, minden utasítás összefüggött, és ha valahol utólag módosított egy apróságot, kezdhette elölről az egészet. Az utolsó estén, amikor végre befejezettnek hitte a kódot, úgy döntött, beviszi az intézetbe, és mielőtt még megvonnák a jogosultságait, lefuttatja.

Felállt. Elindult az ajtó felé.

De nem volt ajtó. Nem volt kilincs, nem volt külvilág, és mintha a padló is eltűnt volna. A plafon is közelebb jött, vagy csak ő érzékelte így? Még a számítógépe zúgása is megszűnt, aminek az volt a magyarázata, hogy nem is volt számítógépe. Egy dobozban volt, egy zárt térben, egyedül, egy üres univerzumban. Mégis furcsa boldogságot érzett, mert lám, a program hardwer nélkül is működött. Eltávolította mindazt, ami rossz, gyötrelmes és fájdalmas volt a világban.

A 17-es főút mellett, egy erdősáv peremén, egy füstölgő kocsironcs mellett fiatal fiú feküdt. Halott volt. A ruhája régies, sőt, kifejezetten ódivatú, és a kocsi is megvolt vagy harminc éves. A rendőrök sem értették, hogyan és honnét került oda, de egy öregember, aki a közelben lakott, emlékezett rá:

– Ismertem ezt a fiatalembert, sok évvel ezelőtt itt lakott a közelben. Még a nevét is tudom, úgy hívták Samuel Hartley.

A test mellett egy jegyzetlapot találtak, amelyen egyetlen sor állt, tintával, kézzel írva:

„Kezdetben teremté Isten…”

(Vége)

________________________________________

*Ezt a novellát egy londoni olvasónk, Peter K. (a nevét szeretné titokban tartani), küldte hozzánk, akinek nagyapja még a negyvenes években vándorolt ki Magyarországról az Egyesült Királyságba. Az anyanyelv ismeretét – ahogy fogalmazott – „csak részben örökölte”, de rendszeresen olvassa magyarul elérhető online irodalmi oldalakat, köztük a Regénytárt is.

A kísérőlevélben arról írt, hogy a kéziratot néhány hónapja egy car boot sale-en vásárolt régi íróasztal fiókjában találta. A szöveg megsárgult, félbehajtott A4-es lapokra volt gépelve, hibás elütésekkel, amit valaki később piros tintával javított ki. A gép, amivel írták egy Underwood 319 típusú szerkezet volt – ezt a betűkép alapján könnyű volt azonosítani. Az írás hátoldalára írt kézírásos jegyzet alapján Peter arra gyanakodott, hogy az írógép egy bizonyos „Dr. H.” birtokában lehetett, akiről annyit tudni, hogy az 1950-es években a Bletchley Park környékén dolgozott egy titkosított adatfeldolgozási projektben.

A kézirat egy cím nélküli elbeszélés , amelynek szerzője nem ismert, de a stílus, a témaválasztás és a tudományos érdeklődés alapján Peter azt gyanítja, hogy egy ifjúkori Isaac Asimov-próbálkozásról lehet szó, vagy legalábbis valakiről, aki mély benyomást gyakorolt a híres sci-fi szerző művészete. A kéziratban több hivatkozás található az akkor még gyerekcipőben járó kvantummechanikára, valamint egy többször is visszatérő névre: Samuel H.

Kétségtelen, hogy a novella a magyar fordítás után – amit a levélírónk egyedül végzett el, mi csak stilizáltuk – a mű kortárs hangvételűnek tűnik, és nyelvezetében modern technológiák is szerepelnek, azonban épp ez adja a rejtélyt: ha valóban az 50-es évekből származik a szöveg, akkor vagy egy rendkívül előrelátó elme szüleménye, vagy valami időrendileg zavarba ejtő írói kísérlet tanúi vagyunk. Peter K. az eredeti kéziratot a fordítással együtt juttatta el hozzánk, és hozzájárult annak közléséhez.

A szerkesztőség mindezeket érdekes, bár bizonytalan hátterű adalékoknak tartja, amelyek azonban a történet értelmezését és hangulatát kétségtelenül gazdagítják. Ez a novella második, befejező része.