Micvarek már ágyba bújt, amikor csöngettek. A paplan alól kipislogva nézte a tévét, mely fölött a digitális falióra pontosan kilencet mutatott. Bosszúsan kászálódott ki a meleg vackából, fölhúzta a mackónadrágját, belelépett a papucsába és kicsoszogott az előszobába. Közben arra gondolt, hogy aki ilyen kései órán megzavarja, az nem lehet normális. De nyugalmat erőletetett magára, és kinyitotta az ajtót.
Majd hanyatt esett a meglepetéstől: a küszöb előtt, a maga teljes valóságában ott állt a Halál.
Micvarek azonnal megértette a helyzetet.
‒ Mivel nincs aranyhörcsögöm, gondolom, a magam javára írhatom ezt a szerencsét – mondta a közismert viccre célozva, amelyben egy miniatűr Halál ugyanígy az ajtó előtt állva cincogó hangon jelenti be, hogy a rágcsálóért jött.
De ez a Halál emberi léptékű volt, és mély baritonhangon csak annyit mondott:
‒ A bablevesért jöttem.
Micvareknek felrémlett, hogy a felesége, Rózika néni, aki az utca felőli szobában aludt, aznap valóban bablevest főzött. És nem is akármilyet, mert amikor a kórházban fekvő szomszédasszonynak a délutáni látogatáskor bevitt belőle egy adagot, a beteg maga jelentette ki, hogy na, ettől még a halál is életre kelne. Az egész kórterem jót derült ezen a megjegyzésen, kivéve persze azt a százéves nénit, aki az ajtó melletti ágyon agonizált. Mellette egy csontsovány fiatalember állt, olyan hullafehér arccal, hogy nem esett jól ránézni sem, de azt gondolták, csak egy drogos hozzátartozó.
Amikor a látogatás végén Rózika néni kilépett a folyosóra, meglepetésére még ott találta ezt a fiatalembert, aki furcsa módon meg is szólította, pontosabban a bableves felől érdeklődött. Micvarekné annyira büszke volt a világbajnok levesére, hogy felajánlott a fiatalembernek egy porciót, ha eljön érte.
‒ Értem – vakarózott Micvarek, valamelyest megnyugodva, aztán hozzátette, hogy Rózika már lefeküdt és külön szobában alszik.
‒ Tudom – bólintott a Halál. – Olyan erősen horkolsz, hogy nem lehet veled meglenni egy légtérben.
‒ Ez van – vonta meg a vállát Micvarek, majd hozzátette, hogy ettől függetlenül a bablevest azért ki tudja porciózni.
Bementek a konyhába. A Halál nekitámasztotta a kaszáját a kredenc oldalának, Micvarek pedig kivette a hűtőből a nagy fazekat. A Halál beleszagolt.
‒ Tényleg mennyei – mondta.
‒ Mi az hogy! – vonta föl a szemöldökét Micvarek. – Hét nyelven beszél.
‒ A nyolcadikat meg dadogja – tette hozzá a Halál.
Ezen jót nevettek. Aztán Micvarek megkérdeze, van-e ételhordója a Halálnak. Nem volt. Szerencsére a kredenc aljában találtak egy lecsukható tetejű lábast.
‒ Majd visszahozom – fogadkozott a Halál.
‒ Ugyan már, ez semmiség – legyintett Micvarek. – De ha már itt vagy, megihatnánk egy kupicával a sógorom kisüstijéből!
‒ Megy ez a babhoz? – kérdezte a Halál.
‒ Nagyon is! – nevetett Micvarek, miközben töltött.
Ittak.
‒ Eszembe jutott még valami – mondta a Halál a harmadik, vagy negyedik kupica után. – A bab ugye, fingat?
– Ne aggódj, pajtás – csapkodta meg a Halál vállát Micvarek. – Ez a bableves maga a csoda. Rózika nem csak úgy belehajigálja a babot a fazékba, mint a mai fiatalok, akik azt hiszik, hogy a főzés annyi, hogy az ember rányom a telefonján egy videóra. Nála ennek rendje van.
A Halál visszaült.
– Ezt most mondd el pontosan – kérte komoly arccal.
Micvarek büszkén kihúzta magát, mintha legalábbis a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volna bablevesügyi szekcióban.
– Először is vesz két kiló száraz tarkababot. Nem konzervet, mert az a civilizáció bukása. A babot átválogatja, mert mindig akad benne egy-két gyanús példány, amitől az ember úgy érzi, mintha kavicsot vacsorázna. Aztán hideg vízben alaposan megmossa, és beáztatja legalább tizenkét órára.
– Sóval? – kérdezte a Halál.
– Egy csapott teáskanál só mehet bele, de a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy az áztatóvizet másnap ki kell önteni. Nem sajnálgatni, nem felhasználni, nem azt mondani, hogy „jó lesz az még valamire”, hanem kiönteni, mert abban van a bűn nagy része. A babból kioldódnak azok a rafinált kis cukorfélék, amelyek lent a gyomor alatt forradalmat csinálnak.
– Értem – mondta a Halál, és olyan arccal bólintott, mint aki már látott egyet s mást lentebb is, fentebb is.
– Utána a babot le kell öblíteni, friss hideg vízben föltenni főni, és amikor először felforr, tíz percig lobogtatni. Aki biztosra akar menni, ezt az első főzővizet is leönti, megint leöblíti a babot, és csak ezután kezdi el az igazi levest. Rózika így csinálja, mert ő nem bízza a véletlenre a házastársi békét.
– Ez már tetszik – mondta a Halál. – Tudományos.
– Az hát. Ezután jön a rendes főzés: friss víz, bele a bab, füstölt csülök vagy füstölt oldalas, esetleg egy kis kolbász, ha az ember nem gyászolni akar, hanem élni. Babérlevél, egész bors, fokhagyma, vöröshagyma, sárgarépa, fehérrépa, zeller, később krumpli. Sóval óvatosan, mert a füstölt hús már eleve olyan, mint egy megtestesült sóbánya. Lassan kell főzni, nem vadul, mert a babnak lelke van. Ha megpuhult, jöhet a rántás: kevés zsír, liszt, pirospaprika, fokhagyma, de csak a tűzről lehúzva, mert a paprika keserű lesz, és akkor az egész leves olyan, mintha valaki haragból főzte volna. A végén egy kis tejföl, ecet ízlés szerint, és ha van otthon csipetke, akkor az is.
– És nincs durrogás? – kérdezte a Halál.
– Nézd pajtás – mondta Micvarek. – Csodát azért ne várj. A bab az bab. De ha áztatod, leöntöd az áztatóvizet, leöblíted, az első forralóvizet is kiöntöd, és nem eszed egy fél vekni kenyérrel meg három fej hagymával, akkor nem lesz belőle természeti katasztrófa.
A Halál ezt láthatóan megnyugvással fogadta. Fogott vegy kanalat, és úgy hidegen, alaposan bekötözködött a lecsukható tetejű lábas tartalmából, amit Micvarek persze rögtön bepótolt a fazékból.
– Ez a teszt fontos volt. Tudod, nálunk odalent nincs ablak.
– Azt gondoltam – bólintott Micvarek.
– És a kaszás szakmában a méltóság az utolsó, ami az embernek megmarad.
– Mármint neked – javította ki Micvarek.
– Nekem is – mondta a Halál.
Egy pillanatra elcsöndesedtek. A konyhában csak a hűtő zümmögött, meg a falióra kattogott olyan kitartóan, mintha apró cipőben járkálna benne az idő.
– Hát jó – mondta a Halál és feltápászkodott. – De most már mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk.
– Én is – bólintott Micvarek őszintén. – Holnap zöldségleves lesz, ami szintén mennyei minálunk. Ha erre jársz, ugorj fel egy adagért.
– Meglátom – mondta a Halál, és kilépett a folyosóra.
Micvarek mosolyogva csukta be utána az ajtót, és már éppen visszaindult volna az ágyba, amikor a lépcsőházból tompa puffanás, majd csörömpölés hallatszott. Utána hosszú, kínos csönd következett.
Aztán odakintről megszólalt a Halál hangja:
– Micvarek!
– Igen? – nyitotta résnyire az ajtót az öreg.
A Halál a lépcsőfordulóban állt. Egyik kezében a kasza, másikban a lábas, a csuklyája félrecsúszott, méltósága pedig láthatóan súlyos sérüléseket szenvedett.
– Biztos vagy te abban az első főzővízben?
– Hát… Rózika biztos kiöntötte – mondta Micvarek.
Ebben a pillanatban az utca felőli szobából megszólalt Rózika néni álmos, de annál határozottabb hangja:
– Nem öntöttem én ki semmit. Olyan jó sűrű leve volt!
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
