Egy vonaton ültem, ami Sopron felé tartott. Egyedül voltam a fülkében és elmélyülten olvastam valamit. Kelenföldnél felszállt egy idős hölgy, benyitott és megkérdezte, hogy helyet foglalhat-e ő is itt. Természetesen! – válaszoltam és olvastam tovább.
Velem ellentétben a hölgy beszélgetős kedvében volt. Eleinte csak a könyvből fel-felpillantva, udvarias rövid válaszokkal próbáltam a tudtára adni, hogy én inkább olvasnék. Az idős néni volt viszont meg volt győződve arról, hogy a jó beszélgetés még idegenek között is nagyszerű dolog. Megadtam magam, becsuktam a könyvet és a végén már sajnáltam, hogy Győrben le kellett szállnia.
Ez alatt a két óra alatt az operákról beszélgettünk. Egy operarajongó és én, akinek hozzá képest körülbelül egy százaléknyi ismerete volt erről a komolyzenei műfajról. Ennek megfelelően ő beszélt, én többnyire hallgattam és imádtam a lelkesedését. Mikor megkérdezte, hogy szoktam-e operát hallgatni és hányat ismerek, csak mosolyogva megráztam a fejemet. Pedig így utólag már bánom, hogy nem meséltem el neki: csekély ismereteim jelentős hányadára hol és mikor sikerült szert tennem.
A tizennyolcadik kerületben, a Sarok Sörbár sörözőben ismerkedtem meg a dartsszal. Oda jártunk esténként a haverokkal, barátokkal, és órákon át tartó csatákat vívtunk. A kocsmapult mellett lévő egyik asztalnál minden este ült három fickó, akik szép csendben iszogattak. Órákon át gubbasztottak így együtt hármasban, és egész este két-három mondatnál több nem hagyta el a szájukat. Kétászokos Pisti, aki alkoholfogyasztási szokásáról kapta a nevét, Festő Laci, akinek szakmáját tudhattuk meg így, és egy harmadik ivócimborájuk, az ő nevére nem emlékszem. Egyfajta lelki közösség lehetett ez, vagy talán volt köztük egy titokzatos metakommunikáció, amit a kívülállók nem észlelhettek. Nem tudom. Néha-néha elgondolkoztam ezen, hogy most ez mi. Minden este ugyanannál az asztalnál, csak ők hárman és a mély hallgatás. Egy titokzatos csend.
Közben mi a hátsó helyiségben reptettük a nyilainkat. Zárás előtt úgy egy-másfél órával azonban a titokzatos csend, ami körüllengte ezt az együtt iszogató, ám mégis végtelenül magányosnak tűnő három embert, rendszerint megtört. Festő Laci hangja szállt fel, eleinte szép halkan, majd később, mikor a másik két cimbora is becsatlakozott, lassan, fokozatosan, az egész kocsmát betöltötte Erkel Ferenc híres operájából Bánk áriája, a Hazám, hazám… Mi ilyenkor jóízűen röhögtünk, Erkel Ferenc és Simándy József meg valószínűleg rándult egyet a koporsójában. Csak azt a bizonyos nevezetes néhány sort tudták belőle, ami azt hiszem, a refrén is egyben. Azóta tudom én is ezt a négy-öt sort, de még elénekelni nem próbáltam.
Tomi pultos gyakran szóba hozta, hogy a zárás előtti utolsó két órában minden vendég sörére és fröccsére zenés felárat fog számolni, vagy beszed minden jelenlévőtől egy százast. A hülye sznobok máshol egy ilyenért két-három rongyot is kicsengetnek, ahhoz képest a száz ruppó elég méltányos ár. És biztos, hogy ilyet máshol nem hallanak – mutatott a három művészre, akiket ő már régóta csak úgy hívott: a három tenor.
A kultúra olyan, mint a betonrepedések között kinövő, aprócska fűszál. Ha valahol egy kis rés tátong, azonnal kibújik. Most már én is ott tartok, hogy Carrerasért, Pavarottiért és Domingóért gondolkodás nélkül kipengetnék egy kilót.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.