Nem hiszem, hogy túl nagyot tévedek, ha kijelentem: bácskai ember ritkán lesz hegymászó. Mi, akik ezen a végtelenül lapos tájon születtünk, a látóhatáron körbefutó egyenes horizontot imádjuk, és természetesnek vesszük, hogy az ég hatalmas kupolaként terül fölénk. Ha vonzanak is bennünket a hegyek, kicsit mindig tartunk tőlük, mert idegenek vagyunk közöttük.
Most persze magamról beszélek, még ha általánosítva is. Engem a hegyek nem töltenek el vágyakozással. Hatalmasságukat ugyan mindig megcsodálom, de ha lehet, arra törekszem, hogy megmaradjon köztünk a távolság. Másfelől viszont bennem is megvan az a kényszer, ami az embert folyvást új rekordok elérésére sarkallja. A Pierre de Coubertin által megfogalmazott olimpiai jelszó: citius, altius, fortius azt jelenti, hogy gyorsabban, magasabbra, erősebben, amelyből a magasságot kiemelve és átalakítva kifejezhetjük az emberi természet lényegét: semper altius. Ez vitt fel bennünket a holdra is, mert azt a gondolatot hordozza, hogy mindig törekedni kell a fejlődésre, a folyamatos előrelépésre. Bennem is megvan az a vágy, hogy mindig magasabbra törjek, amibe persze nem számít bele a repülőn utazás. A magassági rekord akkor hiteles, ha a fizikai erőnkkel érjük el, de némi jóindulattal ide sorolható a felvonóval, lanovkával elért csúcs is, vagyis minden olyan hegyfok, ahová az ember ráléphet.
Nekem nagyon sokáig az Etna volt a rekordcsúcsom, ahová egy társas utazás során jutottam fel. Nagyjából kétezer méterig lanovkával kapaszkodtunk fel a kihűlt, szálkásra dermedt lávamezők fölött, majd átültettek bennünket azokba a speciális, holdjárókra emlékeztető, nagykerekű terepjárókba, amelyek könnyedén elérték a 2500-2600 méter körüli magasságot. Mint tudjuk, az Etna körülbelül 3 357 méter magas, de a gyakori kitörések miatt ez folyamatosan változik, ám aki vállalkozott erre az útra, gond nélkül kipipálhatta a 2500 métert.
Most viszont a jóisten végtelen kegyelméből csúcsot dönthettem: sok évvel az etnás kalandom után – nem akármi volt az sem –, egy újabb társas utazás keretében följutottam az olasz-svájci határon húzódó Monte Rosa masszívum kilátójára, amely két fokozatban, lanovkával közelíthető meg, és pontosan 2 868 méter magasan fekszik. Az olaszországi Macugnaga faluból elérhető kilátóról pazar rálátás nyílik a több négyezer méter feletti csúccsal büszkélkedő masszívumra, amely Európa egyik legmagasabb és legimpozánsabb hegyvonulata. A kilátó fölött egy Szűz Mária szobor is található, amely népszerű zarándok- és turistahelyszín. Aki ezt a távot megteszi, már biztosan 3000 méter közelébe érhet. A kilátóról szép időben lenyűgöző rálátás nyílik a Dufourspitzére (4 634 m), ami Monte Rosa legmagasabb csúcsa, de a Zumsteinspitze (4 563 m) sem sokkal marad el mögötte, csakúgy, mint a Nordend (4 609 m) vagy a Parrotspitze (4 432 m). A többi, alacsonyabb csúcs, például a Piramide Vincent vagy a Balmenhorn, a Monte Rosa masszívum keleti oldaláról kevésbé jól látható, mivel ezek inkább a nyugati oldalról figyelhetők meg jobban. A hágóról tehát főként a legmagasabb és legimpozánsabb csúcsok élvezhetők, amelyek a Monte Rosa keleti oldalán találhatók.
Mindez nemcsak a bácskai születésű emberekben akasztja meg a lélegzetet, bár őbennük talán hosszabban és erőteljesebben, mert a magasságot ők ugyan ismerik – hiszen otthon is gyakran nézegetik az eget –, de az a felismerés, hogy a mélységnél nincs félelmetesebb, csak egy ilyen környezetben tudatosulhat. Odalent a hegyek bár fölénk magasodnak, nem tűnnek ennyire uralkodónak. De ha fölmászunk rájuk, azonnal kiderül, hogy a lenti, termékenynek és tágnak hitt világunk csupán illúzió. A hegyek közé ékelődő völgyek odafentről olyan szűknek tűnnek, hogy szinte nem is érzékelhetők. Mindent a félelmetes ormok uralnak, csak annyi helyet hagyva maguk között, amennyi a baktériumoknak jut a bőrünk repedéseiben.
A Macugnaga fölé épített kilátóval én legalább 300 méterrel megdöntöttem az eddigi magassági rekordomat, és bár a táj szépsége vitathatatlan, mégis szinte menekültem vissza a völgybe. A hegyek szálkás csúcsain trónoljanak csak az istenek, és parolázzanak velük a hegymászók, akiket most már azt hiszem, meg tudok érteni.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!