A hírhamisító*

A Herrengasse 19. számú ház pincéje ugyanolyan volt, mint bármelyik berlini pince: nedves, dohos és nem csekély mértékben büdös, mégis itt dolgozott dr. Otto Wechsler, a Német Tudományos Akadémia ideiglenesen felfüggesztett tagja, aki 1933-tól három éven át csak egyetlen témával, a sajtóhírek átütő erejének megmérésével foglalkozott.

A doktor eredetileg fizikus volt, de miután egy kísérlet során véletlenül eltüntette a laboratórium pénztárát, eltanácsolták a Helmholtz Intézetből. Az ismerősei azt mondták, hogy Wechsler megszállottja lett a munkájának, mert precíz napirend szerint élt, szenvedélyesen gyűjtötte a napilapokat, rádióhíreket jegyzetelt, esténként pedig azért ment sétálni, hogy kifülelje, miről beszélgetnek az emberek.

A változás egy esős kedd este következett be, amikor Wechsler éppen a Der Zeitspiegelt lapozgatta, amely szó szerint azt írta, hogy az infláció megszűnt, a gazdaság virágzik, és a lakosság egyöntetűen boldog. A doktornak ekkor erős hascsikarása támadt, amitől kiment a vécébe, majd miután a dolgát elvégezte, egy órát kívánt elhelyezni a vécétartály fölé, ezért fölállt a csészére, ahol megcsúszott, leesett és a fejét beleverve a csempébe, elájult. Amikor magához tért, egy Y-alakú ábrát rajzolt egy papírdarabra, amiről nem tudta, hogy mi akar lenni, de később ez lett a hírhamisító gép alapját képező hírkondenzátor.

Rájött arra is, hogy az ellenőrzött forrásból származó hír a napisajtóban ritkább, mint az út porában csillogó gyémánt, ezért az emberiség e tekintetben álhírekkel próbál segíteni magán. Érdekes ellentmondás viszont, hogy amíg a pénzhamisítót üldözik, addig a hírhamisítónak sajtóigazolványt adnak, és díjakkal jutalmazzák.

Innentől kezdve nem volt visszaút. Wechsler végleg bezárkózott a pincéjébe és a megvizionált hírhamisító gép prototípusán kezdett dolgozni. Először egy varrógépet kötött hozzá egy kristályos rádióhoz, majd rádiót egy hangvillához, végül hangvillát egy szívógáz motorhoz. Amikor úgy érezte, közel jár az eredményhez, fogott egy létező hírt – Berlinben megnyílt a nemzetközi kutyavásár – és begyömöszölte a gépbe, ami ekkor már egy mákdarálóra hasonlított, de képes volt elemezni a hír retorikai szerkezetét. A doktor ezzel párhuzamosan kiszámolta a „hírvalószínűségi indexet”, és mert az 0,3 alá csökkent, aktiválta a kávépirítóból eszkábált Impressziós Modulátort.

A következmény egy kisebb robbanás lett, ami szerencsére csak elhanyagolható károkat okozott, de végre sikerült szintetizálnia egy olyan hírt, ami első ránézésre teljesen hihetőnek tűnt: „München mellett egy nyugdíjas útkaparó feltalálta az íz nélküli szalonnát. A Reich Élelmiszerügyi Hivatala már megkezdte a hivatalos kivizsgálást.”

Az anyagot rögtön le is adta a hírügynökségeknek, és az három nap alatt végigfutott a német sajtón.

Wechsler ekkor már tudta, hogy rátalált valamire, amit alkalom adtán kincset érhet. A gondot csupán az okozta, hogy a szívógáz motor faszénnel működött. A kazánt egy leselejtezett mozdonyból operálta ki, és saját kezűleg illesztette hozzá a hírelemző és -szintetizáló egységhez, amelyet végül három írógép, egy gramofon, és egy fogaskerekes sorszámozó alkotott. A készüléket csak ő tudta elindítani, méghozzá egy rövidre vágott esernyőnyéllel. Az első verzió ilyen híreket dobott ki magából: „A francia kormány titokban megvásárolta a La-Manche csatornát.”, „A britek áttérnek a jobboldali közlekedésre.”

A széntüzelés hátulütője az volt, hogy olyan vastag fekete füst támadt tőle, hogy a pince felett lakó özvegyasszony másnap bejelentést tett a hatóságnál, mondván: „A pincénkből egy ideje égett szag árad, kérem sürgős intézkedésüket.”

A barnaingesek által komolyan megfenyegetett tudósdoktor kénytelen volt kidobni a kazánt és beszerezni egy biciklidinamót, ami bár tisztább energiát adott, de néha azért meg-megdöccent, például egy alkalommal egy álhír készítése közben azt adta végeredményként, hogy: „A császár visszatért… visszatért… visszatért…”

A következő próbálkozásnál Wechsler merész újítást kezdeményezett: a hírek mellé érzelmi zavarójeleket is generált – például finom sóhajokat, köhintéseket és mélabús sírdogálás hangját, de a gép, egy rossz fojtószelep miatt felrobbant, és megsemmisítette a hírpuffert.

A robbanás következtében a környéket telehintették a kézzel írt rágalmak: „Herr Drexler a sarki trafikból szivart lopott.” , „A pék felesége francia regényt olvas” „A 3-as szám alatt lakó kommunistának hazudja magát, pedig Hitler bajuszt hord.”

Nem csoda, hogy a pincében ezután megjelent a titkosrendőrség, és elvitte egy kis beszélgetésre a doktort. De a kihallgatás során Wechsler olyan meggyőzően érvelt a hamis hírek politikai szükségességéről, hogy végül nemcsak elengedték, hanem pénzt is kapott a kísérletek folytatására.

Így készült el a negyedik, legígéretesebb prototípus, ám ekkor egy nyomasztóan sötét este ismét kopogtak a pince ajtaján.

Nem a rendőrök voltak, és nem is a szomszédok, hanem egy nő – kalapban, kosztümben, enyhén vizes kabátban, karján egy Aktentasche feliratos aktatáskával. A hangja határozott volt, megfűszerezve egy jottányi iróniával:

– Dr. Wechsler? Az én nevem Lotte Morgenstern, a Neue Wiener Journal egykori szerkesztője vagyok, akit ma azért rúgtak ki, mert némi színt vittem a száraz hírekbe. A főnököm nem érezte meg az új idők szavát, én viszont látom azt önön, ezért ünnepélyesen megkérdezem: dolgozhatok önnek?

Wechsler a sok rendőrségi kaland következtében gyanakvóvá vált. Alaposan végigmérte fräulein Morgensternt, aki a pince légköréhez képest olyan üde volt, mint egy tavaszi szellő a gázálarcgyár udvarán.

– A valóság csak akkor kerül előtérbe, ha elrontják a hazugságot – mondta a sötétben ügyködő tudósok magabiztosságával, de valójában szorongott. Semmitől sem félt annyira, mint a női nem képviselőitől.

De nem tudott ellenállni. Nemcsak azért, mert Lotte úgy nézett ki, mintha egyszerre lenne újságíró, revütáncosnő és lovaglópálcás apáca, hanem mert a munkaasztalon heverő gépezethez lépve, egy schrafzigerrel azonnal megigazított rajta egy lötyögő alkatrészt. Ujjai úgy bizsergették a hír-átstrukturáló karmantyút, mint Chopin ujjai a zongorából kicsalt etűdöket.

A vak is láthatta, hogy otthon van a hírhamisítás témájában, ezért a doktor nem tehetett mást, mint fölfogadta asszisztensének. Abból indult ki, hogy ha mégis kém, jobb, ha itt van szem előtt, mintha egy sötét kapualjban várna rá revolverrel.

Az ötödik prototípust, ami a megszólalásig hasonlított egy táskaírógépre, már együtt fejlesztették ki. Az eszköz beceneve Kütyü lett, mert egy kompakt, utazóbőröndméretű egység volt, amelyet Lotte ötlete alapján kerekekkel is elláttak.

A gép zseniálisan működött. Rövid időn belül olyan hírek jöttek ki belőle, amelyekért a lapok valóságos közelharcot vívtak:

„A német posta új bélyegei menetelve juttatják célba a leveleket.”

„Egy frankfurti cukrász világbéke ízű tortát sütött.”

„A legújabb kutatások szerint az időjárást a zsidók irányítják.”

A hatóságok a kezüket dörzsölték, mert a valóság megingott, mint egy részeg gyepmester a szabad levegőn.

Aztán egyik reggel, amikor Wechsler lebotorkált a pincébe, majd hanyatt vágódott a meglepetéstől: a csodás hírhamisító szőrén lábán eltűnt! Az ajtó zárva, az ablak csak belülről nyitható, Lotte kabátja sehol. A fésülködőasztalon is csak egy cédula, rajta pedig ennyi:

„Köszönöm a segítséget. Most megyek, és telepakolom a világot álhírekkel. – L.”

Wechsler először elfehéredett, aztán elsápadt, majd nyomban újra elfehéredett, mert rájött, hogy a nő nemcsak szép volt, hanem valaki máshoz tartozott. Alkalmasint a konkurenciához.

Most már semmi kétsége nem volt afelől, hogy a legendás, hírmágus, Hans-Otto Schwarm műhelyéből szivárgott be ide, hogy a bájaival elkábítsa, majd a kincsét megszerezze. Olyan volt ez az egész, mint egy rossz bűnügyi regény, amit az ember a vécén olvas, de az első pár oldal után a papírt nemesebb célokra kezd használni.

Wechslernek nem volt autója, de volt egy sárgás, nyikorgó bérkocsibérlete, amit még az egyetemi éveiben vásárolt. Tüstént be is vetette ezt az utcán: úgy, ahogy volt, pizsamában, hálósipkában leintett egy bérkocsit, majd forró nyomon üldözni kezdte Lottét. A hír szerint, amit a kocsis maga árult el neki, a nő a Gürtel sarkán beszállt egy másik bérkocsiba és feltűnő gyorsasággal a Brandenburgi Kapu felé vette az irányt.

Wechsler bólintott, majd utasította a kocsist, hogy csapjon a lovak közé. Abszurd üldözés vette a kezdetét: az automobilok hangos dudálással sorra megelőzték őket, mert sem a doktor, sem Lotte nem érte fel ésszel, hogy átszállhatna akár egy gépkocsiba is.

Aztán, a Schottenringnél Lotte kocsiját hangos csattanással oldalba kapta egy állatszállító furgon. A táskaírógép kiesett a csomagtartóból, és lepottyant a Burgtheater főbejárata elé. Mire a rendőrök megérkeztek, Wechsler már izzadó homlokkal próbálta elvonszolni a helyszínről, mert a bőröndnek kitörtek a kerekei. De a hatalom szemszögéből nézve ez lopásnak minősült, így a doktort azon melegében letartóztatták. A vád illegális közlekedési manőver, volt szándékos fosztogatással megfűszerezve.

Ám a doktornak ekkor megint mentő ötlete támadt. Ahelyett, hogy Lottéra kente volna a balesetet – a nő egyébként is kereket oldott – ott, a helyszínen beüzemelte a gépet, és belepötyögött egy gyorshírt:

„Egybehangzó szemtanúk szerint a balesetet egy nyúl okozta, aki felmászott a motorháztetőre, és német állampolgárságot követelt.”

A rendőr bólintott.

– Ez a héten már a harmadik ilyen eset… – mondta.

A „nyúl a motorháztetőn” hír pedig még aznap címlapokra került.

Az Abendzeitung szerint a nyúl törökül beszélt, a Berliner Kurier úgy tudta, a nyúl Allahot éltette, a Frankfurter Allgemeine pedig arról cikkezett, hogy „a berlini tudományos közösség új kommunikációs protokollt tesztel hibrid emlősökkel”.

Az ország lázban égett. A rádiók csak erről beszéltek. Wechsler doktor pedig megvilágosodott. A valódi hírhamisítás sosem tudományos, hanem egyszerűen csak akarati kérdés. Elég egy faramuci helyzet – és máris gyártható a valóságnál százszor valószínűbb hazugság.

De volt még egy csavar ebben a történetben: két nappal később Lotte újra megjelent a pinceajtónál. A kalapja kissé félrecsúszott, a tekintete zavart volt, vagyis úgy állt ott, mintha bocsánatért esedezne.

– Hans-Ottót tegnap letartóztatták. A pincéjében több hordó olyan egri bikavért találtak, amelynek összetételével nem tudott elszámolni. Azt mondta, a magyar mondás szerint borban az igazság, és ő ebből próbálta kiszűrni a hazugságokat.

Wechsler bólintott.

– Logikus – mondta.

Lotte mosolya ekkor kacérra váltott:

– Csakhogy a borhamisítás, az borhamisítás.

A doktor ekkor megmagyarázhatatlan dührohamot kapott. Előfordul az ilyen a férfiak körében, ha egy gyönyörű nő az orruknál fogva vezeti őket, és Wechsler tudta, hogy vele pontosan ez történt. A falak mellé halmozott iratkupacokat széttiporta, nekiszaladt a hírszintetizáló kazánnak, leverte a zongorabillentyűkkel működtetett hangerőszabályozót, és a régi rádió minden gombját egyszerre próbálta megtekerni.

Lotte ezen csak nevetett, aztán ahogy jött, távozott. Ám előtte a sarokból, ahol a doktor a nem túl jól sikerült híreit tárolta, elcsent egy köteg hamis bűnügyi tudósítást – köztük olyan címekkel, mint: „Pékek titkos társasága tartja rettegésben a belvárost – nyomukban a lisztcsík”, „A városi főépítészről kiderült, hogy parókákat tervez” ,„Túl sok a gőz a mozdonynál – leleplezett szerelmi háromszög a 2-es vágányon”

Aztán eltűnt, mint a hajnali káprázat.

Wechsler ekkor leült a füstös pince közepére, és hosszú percekig csak bámult maga elé. De egyszer csak megrázkódott, mint aki kábulatból ébred, és elővette a jegyzetfüzetét.

Az első lapra csupán ennyit írt:

„A hír attól hamis, hogy kelendő.”

Majd kétszer aláhúzta.

Ez volt az első olyan mondat, amit a saját kezével, gép nélkül írt le, hónapok óta.

És a legnagyobb igazság, amit valaha meghamisított.

_______________________________________________________

*Egy elfeledett géniusz újrafelfedezése

A Regénytár szerkesztősége nemrég levelet kapott Berlinből, egy bizonyos Hans Stetke aláírásával, aki saját megfogalmazása szerint „filozófus, könyvtáros és nosztalgikus álmodozó”. Levelében az állt, hogy egy poros berlini antikváriumban rábukkant egy kéziratra, amely egy Magyarországon ismeretlen német szerző műve, s amelyet – magyar gyökerei okán – Stetke úr szeretne velünk megosztani.

A szerző neve: Alexander Zubehör.

Életéről keveset tudni. Állítólag fizikát tanult a berlini Humboldt Egyetemen, majd a sajtó és a valóság kapcsolatát kutatta, mígnem 1938-ban nyomtalanul eltűnt. A most előkerült írás – eredeti címe Der Nachrichtenfälscher, és Stetke úr fordította magyarra – valóságos irodalmi szenzáció.

Nem túlzás azt állítani, hogy Zubehör munkája egyszerre groteszk, ironikus és szívszorítóan pontos. A novella úgy építkezik, mint egy klasszikus krimi, de a humora burleszkes, a nyelvezete elegáns, és mély filozófiai igazság rejlik a kacagtató felszín alatt. Mintha egy 1930-as évekbeli német novellaíró próbálkozott volna a tudományos fantasztikummal, miközben a rádióban Marlene Dietrich énekelt.

A Hírhamisító főhőse, dr. Otto Wechsler – a pincéjében hírhamisító gépet barkácsoló tudós – olyan karakter, akit egyszerre sajnálunk, csodálunk és kinevetünk. A novella remekül mutat rá arra, hogy a hír nem attól hamis, hogy kitalálták, hanem attól, hogy elhiszik. És a legnagyobb igazság benne az, hogy a hír attól hamis, hogy kelendő – amit maga a főhős is csak az utolsó pillanatban ért meg.

Bárhonnan is került elő ez a kézirat, és akárki is volt Alexander Zubehör, mi most – közel száz év távlatából – megadhatjuk neki azt a figyelmet, amit annak idején talán nem kapott meg.

Fogadják szeretettel, és élvezzék ezt a kivételes, porlepte drágakövet, amely nemcsak a múltat világítja meg, hanem a jelenre is hátborzongatóan pontosan reflektál.

– a szerkesztőség