Rég volt már az, amikor jó barátom, Pepi kiment a sivatagba, annak is a közepébe, leszúrt egy botot, és azt mondta: „Itt lesz az én vállalkozásom, ami bitang sok nyereséget termel”.
Mi akkoriban még hajlamosak voltunk a józan ész különféle és többnyire fölöslegesnek bizonyuló megnyilvánulásaira, ezért nemhogy kételkedtünk, de egyenesen kárörvendő kíváncsisággal figyeltük a fejleményeket. Szerintünk a sivatag, mint üzleti helyszín, nagyjából annyi lehetőséget kínált a fellendülésre, mint egy víz alá süllyesztett könyvesbolt a spontán betérő vásárlók megnyerésére.
Pepi minderről nem vett tudomást. Mintha csak egy láthatatlan felső hatalom parancsát követné, minden reggel felkelt a sátrában – amelyet egy magányos, és kissé ferdén leszúrt bot tartott – körbenézett a horizonton, ahol ameddig a szem ellátott, homokdombok sorakoztak, majd kiposztolta a közösségi médiába: „A vállalkozás szárnyal, a forgalom növekvő tendenciát mutat.”
Egyszer, amikor már nem bírtam tovább féken tartani saját kíváncsiságomat, felkerestem őt, és megkérdeztem, miféle vállalkozás az, amelynek legfőbb terméke az elszigeteltség. Pepi úgy nézett rám, ahogy az Ezeregy éjszaka meséiben a bölcs nézett rá az idiótákra, és azt mondta: „Te még mindig az elavult üzleti formák szerint érvelsz.” Aztán megmutatta, hogy miben látja a jövőt. Miközben mi, sok száz kilométerrel távolabb azon vitatkoztunk, hogy vajon a valóság mennyiben függ attól, hányan érzékelik, ő a sivatag közepén gondosan, már-már művészi igénnyel összegyűjtötte a tevekaravánok által hátrahagyott kupacokat, majd azokat különböző méret, forma és – ha szabad így mondani – karakter szerint rendszerezte, csomagolta, és lefényképezte olyan kompozíciókban, amelyek egyszerre idézték a minimalista szobrászat és a gasztronómiai magazinok világát.
Aztán, amikor a világtrend eljutott arra a szintre, hogy minden pillanatban nézni akart valamit, azon belül pedig lehetőleg olyat, ami egyszerre undorító és vonzó, Pepi sorra kiposztolta a képeit, és írt melléjük néhány kellően sejtelmes, áltudományos és kissé spirituális magyarázatot arról, hogy ezek az anyagok „ősi energiát hordoznak”, „tisztítják a tudatot”, és „újraszinkronizálják a bélflórát a kozmikus rezgésekkel”.
A többi már, ahogy mondani szokás, nem történelem, hanem statisztika: először néhány kíváncsi ismerős rendelt tőle „mintát”, majd influenszerek jelentek meg nála, akik később komoly arccal, sőt, könnybe lábadt szemmel számoltak be arról, hogy életük legmeghatározóbb élménye volt egy marék, gondosan csomagolt sivatagi termék elfogyasztása. Innentől már ment minden, mint a karikacsapás: hamarosan kialakult az a furcsa, de annál jövedelmezőbb jelenség, hogy a közösségi médiától végképp megzavarodott emberek ellenállhatatlan késztetést kezdtek érezni arra, hogy – mert miért is ne, ha ez a trend – teveszart egyenek, lehetőleg élő közvetítésben, megfelelő szűrőkkel és hashtagekkel ellátva.
Amikor legutóbb találkoztam Pepivel, már nem egy botot támasztott a sivatag közepén, hanem egy légkondicionált, pazar sátor előtt állt, amely előtt hosszú sorokban várakoztak a luxusterepjárók. A sátor mögött pedig a bús képű vendégmunkások – értsd: tevék – azzal foglalatoskodtak, hogy folyamatosan, megbízhatóan és minden képzeletet felülmúló haszonnal termeljék azt az árut, amelyre senkinek nem volt szüksége, egészen addig a pillanatig, amíg valaki el nem hitette velük, hogy az nélkülözhetetlen.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
