A kacagó halál

A tél derekán sűrű köd telepedett Sir Reginald Ashbury csendes angliai birtokára. A kék palával fedett kúria magányosan állt a dombtetőn, ahonnan kavicsos felhajtó vezetett a klasszicista stílusban kialakított főbejárathoz. Történetünk időpontjában, pontosabban annak a napnak az estéjén, amikor a borzalmas eseményekre sor került, Sir Reginald vacsoravendégeket fogadott, akik a kúria nagytermében halk beszélgetéssel várták az asztalhoz szólító csengőszót.

A kellemes társalgást hirtelen egy hátborzongató sátáni kacaj szakította félbe. A hang nem a vendégek felől jött, hanem mintha a falakból, a régi gerendák közül tört volna elő. A jelenlévők megdermedtek, és rémülten egymásra néztek. Egy pillanattal később Sir Reginald a mellkasához kapott, feljajdult, majd rábukott az asztalra. Amikor az egyik vendég odarohant hozzá, már halott volt. Az arcán groteszk, torz mosoly rakott fészket.

A tragédia hírére Edgar Winslow felügyelő azonnal a kúriába sietett. A Scotland Yard veterán nyomozója volt, akinek nevéhez számos bonyolult ügy megoldása fűződött. Az akkor már szintén jelenlévő halottkém helyszíni vizsgálata szerint Sir Reginald halálát megmagyarázhatatlan izomgörcs váltotta ki, amely azt a bizonyos vigyort is eredményezte.

– Mintha maga az ördög rendezte volna meg ezt a jelenetet – jegyezte meg az egyik vendég.

Winslow nem hitt a természetfelettiben, de a látszólag magyarázat nélküli rejtély elbizonytalanította. Mindenkit alaposan kikérdezett, de nem jutott előbbre. A komornyik viszont felhívta a figyelmét arra, hogy a Lord vacsora előtt egy titokzatos csomagot kapott, amelyből egy apró, fából faragott figura került elő. A bábu arcán ugyanaz a torz vigyor látszott, amelyet az elhunyt házigazdán is fölfedezhettek.

A felügyelő megvizsgálta a dobozt, de nem talált rajta semmi különöset. A legfurcsább az volt, hogy hiányzott róla a feladó neve, és kísérőlevet sem mellékeltek hozzá. A bohócból viszont halvány, kesernyés illat áradt, ami óvatosságra intette a felügyelőt. El is rendelte a laboratóriumi vizsgálatot. Másnap aztán kiderült, hogy a gyanúja nem volt alaptalan: a figura egy ritka, belélegezhető méreggel volt bevonva, ami azután, hogy kifejtette a hatását, elpárolgott és a nagy térben ártalmatlanná vált.

Winslownak most már csak azt kellett kiderítenie, ki küldhette ezt a gyilkos ajándékot? Sir Reginald közmegbecsülésnek örvendett, senki sem tudott róla, hogy voltak ellenségei, de a nyomozó biztos volt benne, hogy a múlja tartogathat meglepetéseket. A személyzet és a rokonság kikérdezése után talált is egy halovány nyomot: a Lord tizenhét évvel korábban tanúskodott egy szélhámos perében, akit amiatt ítéltek hosszantartó börtönbüntetésre, mert egy nagyszabású pénzügyi botrány főfelelőse volt. Egy indiai teakompánia befektetési csalásába keveredett, amely végül több arisztokrata és bankárcsalád vagyonának elvesztéséhez vezetett. A nyilvánosság előtt ezt az egyetlen embert William Clive-ot, Sir Reginald akkori barátját tették felelőssé. Ő kezelte az ügyfelek pénzét, míg Reginald, mint befektető, maga is a károsultak között szerepelt. Clive tehát börtönbe került, Reginald pedig tisztára mosta magát.

Winslow alaposan utánanézett ennek az ügynek és kiderítette, hogy Clive nemrég szabadult. Logikusnak tűnt, hogy bosszút akart állni a régi árulásért. Ám amikor a rendőrség Clive nyomára bukkant egy lepukkant motelben, a férfi már halott volt. Arcán ugyanaz a torz vigyor ült, mint Sir Reginaldén. A szobájában egy apró figurát találtak, amely ugyanolyan illatot árasztott, mint az a másik, amely a Lorddal végzett. A rendőrség akkor már tudta, milyen veszélyes ez a szobor, így megfejelő körültekintéssel járt el, de Clive gyanútlanul lépre ment. Viszont ha ő is áldozat lett, akkor ki állhat a háttérben?

Amikor kilépett a ködös éjszakába, Winslow szorosabbra húzta a kabátját, majd rágyújtott egy cigarettára, hogy rendezni tudja a gondolatait. Nem lehetett kétséges, hogy ez a gyilkosság ahhoz a régi ügyhöz kapcsolódott, amelyben Clive vitte el a balhét, de teljesen zavarba ejtő volt, hogy ő is áldozattá vált.

A következő napokban Winslow alaposabban utánanézett Clive múltjának, és kiderítette, hogy volt egy ismerőse, egy rejtélyes nő, Lydia Fairweather, akit az ifjú Lord majdnem feleségül vett, de nem sokkal azután, hogy Clive a botrány miatt börtönbe került, eltűnt a Lord közeléből. Egyesek szerint Franciaországba menekült, mások szerint sosem hagyta el Angliát, de Winslow talált egy nyomot, amin maga is meglepődött: néhány hónappal ezelőtt, éppen Clive szabadulásának idején, egy titokzatos nő vásárolt egy kis házat Brightonban, egy elhagyott, szélfútta partszakaszon.

Winslow nem hitt a véletlenekben. Másnap reggel a tengerpart felé vette az irányt.

A ház pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte: kopott, szürkés homlokzatú, a gyakori viharoktól megdőlt fákkal körülvéve. Az építmény elhagyatottnak tűnt, de amikor megnyomta a csengőt, egy gyenge nesz hallatszott bentről. A felügyelő nem várt, kopogtatás helyett benyomta az ajtót – nem volt zárva.

Bent gyertya pislákolt az asztalon. Egy nő ült előtte, fekete ruhában, karcsú ujjaival egy poharat babrálva. Arca halvány volt, de tekintete szinte hipnotikus.

– Edgar Winslow – szólalt meg lágy, gúnyos hangon. – Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön.

A felügyelő nem tudta titkolni a meglepődését.

– Lydia Fairweather?

A nő elmosolyodott. Nem vidáman, inkább úgy, mint egy színész egy tragédia végkifejletében.

– Lekötelezne, ha elárulná, miért kellett ennek a két személynek meghalnia – mondta a felügyelő visszazökkenve a szerepébe.

– Megérdemli, hogy megtudja, ha idáig zarándokolt miatta – mondta a nő mosolyogva. – Clive csak egy báb volt ebben a játszmában, nekem Reginalddal volt elszámolnivalóm.

– A tanúskodás miatt?

– Ugyan már, az kit érdekel! – legyintett a nő. – Egyvalamit tudnia kell: Reginald családja akkoriban a csőd szélén állt egy rossz befektetés miatt, és ő ezzel a módszerrel próbált kimászni a csávából.

– A Lord csalással akarta stabilizálta a helyzetét? Ezt nem tudtam – lepődött meg Winslow.

– Persze, hogy nem tudta, mert Reginald úgy intézte, hogy a bűn árnyéka egyedül Clive-ra vetüljön. Ami azt illeti, nem volt nehéz dolga egy olyan emberrel, akinek e nélkül is éppen elég rossz volt a híre.

– De miért ölte meg mindkettőjüket? – kérdezte Winslow élesen.

Lydia lassan az asztalra tette a poharat.

– A múlt csak addig hagy bennünket békén, amíg szilárd a lábunk alatt a talaj.

– És ön úgy érzi, most megbillent?

– Megtudtam, hogy Reginald azon az estélyen valamilyen bejelentésre készül, és mert ez egybeesett Clive szabadulásával, nem lehettek kétségeim affelől, hogy elejét kívánja venni bizonyos eseményeknek.

– Hadd gondolkodjak egy kicsit – mondta a felügyelő. – A Lord tarthatott Clive leleplező haragjától, pedig őt már nem vádolhatta meg, mert az a régi ügy lezárult. Kettőjük mellett valamilyen rejtélyes módon csak ön lehetett érintett ebben az ügyben.

– A helyzet az kedves felügyelő, hogy a befektetési trükk gondolata tőlem származott. Igaz, csak játéknak szántam, ám ezt levélben tudattam Reginalddel, aki galád módon megosztotta az elképzelést Clive-val, és végre is hajtották a csalást. Az már Reginald ügyességén múlott, hogy amikor a botrány kitört, mint áldozatot tudta magát feltüntetni. Viszont ott maradt a birtokában az a levél, amit tőlem kapott, és aminek ebben az új helyzetben megnőtt a súlya és a jelentősége.

Lydia halványan elmosolyodott.

– Reginald nem engedhette meg, hogy egy újabb botrány tépázza meg a hírnevét. Ha kiderül, hogy az ő csalása még nagyobb volt, mint amit Clive nyakába varrtak, az a megsemmisülését jelentette volna. Így hát kellett egy bűnbak… vagy inkább egy bűnös, akit másodszorra is felelőssé lehetett tenni.

Winslow bólintott.

– Önre akarta hárítani az egészet.

Lydia lassan felemelte a poharát, majd visszatette az asztalra.

– Pontosan. Ha Reginald nyilvánosan bejelenti, hogy évekkel ezelőtt megtévesztették, és a levelemet felmutatva kijelenti, hogy én voltam az értelmi szerző, elejét veszi Clive bosszújának. Az ügyészség újranyithatta volna a nyomozást, a sajtó pedig vérszagot kapott volna és végül én leszek az, aki börtönben végzi. Clive viszont így is veszélyes volt. Ha ő beszélni kezd, akkor Reginaldot igazolja, mégpedig úgy, hogy teljesen ártatlan vagyok. Nem kockáztathattam, hogy szabadon mozogjon.

Winslow felhúzta a szemöldökét.

– Mindent tökéletesen megtervezett. Mérgezett figurák, színpadias külsőségek…

– És aztán következett az előadás: a kacagó halál története – fejezte be Lydia.

A felügyelő elgondolkodva nézte a nőt. Minden szava hihetőnek tűnt mégis úgy érezte, valami hiányzik.

– De hogyan csinálta? – kérdezte végül. – Honnan tudta, hogy Reginald és Clive is kinyitja a csomagot, és belélegzi a mérget?

Lydia mosolya kiszélesedett.

– Minketten kíváncsi természetűek voltak. Reginald egy elbizakodott arisztokrata, aki szerette az egzotikus ajándékokat, Clive pedig egy csaló, aki mindenben fogódzódót keresett. Tudtam, hogy nem hagyják érintetlenül a csomagot. A kuráre egy természetes méreg, amelyet dél-amerikai őslakosok nyílméregként használtak. Fő hatása, hogy blokkolja az izmok ingerületátvitelét, teljes bénulást és végül légzésleállást okoz.
Winslow elhallgatott. Végigfutott az agyán minden apró részlet.

– Miss Fairweather, ön most beismerte, hogy mindkét gyilkosságot előre eltervezte és végrehajtotta.

Lydia szeme egy pillanatra megvillant, majd lassan, szinte méltóságteljesen hátradőlt a székben.

– Nagyon jó, felügyelő. Kiváló ez a megfigyelőképesség. Viszont ennek a beszélgetésnek nincs szem- és fültanúja. Olyan, mintha meg sem történt volna, akik pedig érdemben hozzá tudnának tenni, azok sajnos elhaláloztak.

– Igaza van – mondta Winslow rövid gondolkodás után. – Soha nem tudnám ezt magára bizonyítani.

– El kell fogadnunk, hogy az élet egyetlen nagy előadás, felügyelő. És minden előadásnak van egy visszatapsolt sztárja…

Winslow biccentett, aztán kilépett a házból. A szél felkavarta a tengerparti homokot és egyre vadabbul cibálta a fák ágait. Vihar közeledett, mintha maga a múlt készülne még egy utolsó, sötét nevetésre.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:

• easy
• raczkornelia

Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!