(Jancsi lapja 1978-ból) Nemsokára új lakásba költözünk; kipakoltuk a szekrényeket, ürítjük a fiókokat, lomtalanítunk. Sok-sok régi, már kissé megfakult levél akad a kezembe; bele-belefeledkezem az olvasásukba. Előkerülnek az elveszettnek hitt levelek is. Az egyiket, a legrégebbiek közül valót Sziveri János írta 1978-ban. Akkoriban Sziveri János a Bánáti Híradónak dolgozott; jómagam végzős középiskolás voltam, szinte hetente jelentek meg színes írásaim az újságban, ezekre figyelt fel a – már ekkor – éles szemű szerkesztő, és keresett fel a pancsovai gimnáziumban, hogy interjút készítsen velem. Összebarátkoztunk, suli után gyakran meglátogattam a pancsovai albérletében. Sokat beszélgettünk, s e beszélgetések nyomán alakult meg az „önképzőkör”, amelynek a frissen kinevezett Symposion-főszerkesztőn kívűl én, a székelykevei Péter László, későbbi képzőművész és a szintén falumbéli Géber László (jelenleg Balázs Attilával együtt szerkeszti az Újvidéki Rádió Szempont c. műsorát) volt a tagja. Jancsi könyveket adott nekünk, ezeket kellett hétről hétre elolvasnunk (és írnunk is róluk), hogy a pénteki összejövetelünk alkalmával megbeszéljük az olvasottakat, írottakat… Összekötött bennünket a „bánátiság”, hogy „sors-társak” vagyunk, és valamiféle, nehezen meghatározható elhivatottság, hogy mi most valami fontosat csinálunk. Ez tette izgalmassá és felejthetetlenné találkozásinkat. És hát persze Jancsi jelenléte…
