– Az öreg beváltotta a fenyegetését.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy megtartotta a szavát.
– Arra gondolsz, hogy?…
– Igen, arra.
A Nore folyón átívelő St. John’s bridge-nek a Kilkenny kastély felőli oldalán, a jó fekvésű Bla Bla Bla kávéházban két férfi reggelizett. A hely specialitása a húsos szalonnás szendvics volt, pazar kilátással megspékelve: a kávéház ablakából a reggelizők ráláthattak a mindig forgalmas hídra.
A két férfi ruhája még ír viszonylatban is trehánynak volt mondható, ráadásul a magasabb vörös hajjal rendelkezett, az alacsonyabb pedig ritkás szürkével, és mind a ketten dús kefebajuszt viseltek, ami már Michael Collins* idején is divatjamúlt volt, de úgy tűnt, a reggelizőket ez nem érdekelte. Azt pedig, hogy mit kerestek ezen az elegáns helyen, történetünk ezen pontján még Sherlock Holmes sem tudta volna kideríteni.
Álljunk meg itt egy pillanatra! Valahonnét a felhőkkel takart égi magasságból tisztán hallani véljük a morcos tiltakozást, hogy a nagy Holmesnek semmi keresnivalója sincs ezen a tájon. Csakhogy a vöröshajú férfit Shane Homesticknek hívták, és ez a név hangzásban illik a Sherlock Holmeshez. Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy az alacsonyabb pasas neve dr. Finegan Waterson volt, akkor az összecsengés mondhatni kísérteties.
Waterson is doktor volt, mint Watson, de a mi emberünk állatok gyógyításával foglalkozott, éspedig úgy, hogy a közbeszéd nevezte ki doktornak, minthogy egyetemnek a közelébe sem lépett.
Shane Homestick szalonnás, sajtos szendvicset rágott, dr. Waterson pedig sonkás, tojásost. A sört ezen a korai órán még mellőzték.
– Piszok nagy bajban lehet az öreg, ha profit kellett fogadnia. Ráadásul külföldit – jegyezte meg Waterson két falat között.
– Nem egy sima profit, hanem a szakma legjobbját – pontosított Homestick, aki már végzett a szendvicsével, és az ablakon kifelé bámult.
Mivel Waterson nem válaszolt, kisvártatva hozzátette:
– Milorad Gogicsot, a montenegrói rémet.
– Én is hallottam erről valamit – dörmögte Waterson. – Ez a pasas állítólag egy földönkívüli.
– Fél kézzel elvégzi azt, amit más kettővel sem képes – bólogatott Homestick. – Azt beszélik, Montenegró vad hegyei között medvéken szokott gyakorolni. A profilképe alapján csak egy vézna szemüveges ürge, szakasztott olyan, mint egy csóró turista, aki a boltban vásárolt zsömlét és felvágottat az utcán tömi magába, de ez csak látszat. Gogics a szakma művésze. Nem is tudom, hogyan sikerült rávennie az öregnek, hogy idejöjjön.
– Honnan veszed, hogy idejött? – kapta föl a fejét Waterson.
– Látták – vetette oda lakonikusan Homestick. – Egy fehér turistabuszból szállt ki, ma délelőtt. Kék farmer, ócska hátizsák, vékony testalkat és szemüveg.
– Sok ilyen fószer járkál az országban – legyintett Waterson.
– Ahogy mondod, de ez a fószer rögtön otthagyta a csoportját, és míg azok a St. Canice’s Cathedral felé ballagtak, ő bement egy boltba.
– Na és.
– Mit na és?! – háborodott föl Homestick. – Tudod, mivel a kezében jött ki onnan?
– Szuvenírekkel?
– Francokat! Zsömlével meg párizsival! Ez pedig Gogics Milorád szimbóluma! A címerén is rajta van, zsugorcsomagolásban!
– Én azt hallottam, hogy egy Interpol körözés miatt nem meri kitenni a lábát Montenegróból.
– Ezt én is hallottam, de úgy tűnik, most kivételt tett. Gondolom az öreg akkora összeget kínált neki, hogy nem bírt ellenállni.
Waterson elgondolkodott, aztán rándított egyet a vállán.
– Nekem mindegy, hogy itt van, vagy Montenegróban. Az én lelkiismeretem olyan tiszta, mint a birkáim, akikről gondot viselek.
– Mégis miatta ülünk itt – jelentette ki Homestick váratlanul.
– Hogy érted ezt?! – meresztette a szemét Waterson. – Úgy tudom, az volt a terv, hogy be kell vásárolnunk báránytápszerből.
– Valóban, de mint mondtam, jött ez a hívás, hogy a montenegrói rém megérkezett.
– És ki telefonált?
– Abdullah, a Smithwick’s mintabolt árusa. Fizetünk neki, hogy tartsa nyitva a szemét, és jelentse, ha gyanús alakokat észlel.
– Hát persze, szükségünk van rá – bólogatott Waterson. – Aki beteszi a lábát a városba, nem hagyja ki a Smithwick’s mintaboltot.
– Így tett Gogics is: bement és vett egy doboz sört. Abdullah ezt rögtön jelezte, mihelyst a pasas távozott. A svéd turistákat kitessékelve bezárta a boltot, és rohant a montenegrói rém után, hogy kilesse, merre veszi az irányt, de elveszítette szem elől. Mintha a föld nyelte volna el.
– Nagyon különös… – dünnyögte Waterson miközben a száját a kabátja ujjába törölte.
– Bizony az – helyeselt Homestick. – Aztán még egyszer telefonált, hogy legyünk óvatosak, nehogy a rém minket vegyen célba.
– Miért tenne ilyet?
– Sose’ lehet tudni. Az öreg tervein nem lehet eligazodni.
– Nagyon igaz, de hát mit tehetünk?
– Csak annyit, hogy nyitva tartjuk a szemünket – mondta Homestick. – Ezt kérte tőlünk a főnök, meg hogy tartsuk a szánkat. Egy biztos: a rém előbb vagy utóbb föl fog bukkanni a St. John’s Bridge-en.
– Mire alapozod ezt?
– Az állomásra kell mennie, ha el akar jutni Shankillbe.
– Az a Muine Bhead előtti kanyarban van. Az öreg inasa ott szokta felvenni a városból érkező vendégeit.
– Logikus, hogy a rémet is ott veszi föl.
– És nekünk mi ezzel a dolgunk?
– Követjük őket, aztán leadjuk a drótot a főnöknek.
– Mármint? – értetlenkedett Waterson.
– Nem lehetsz ennyire hígagyú! – bosszankodott Homstick. – A főnöknek tudnia kell, hogy a rém megteszi-e azt, amit meg kell tennie.
– Az Ördög Ükapjára gondolsz?
– Mi másra?
Hallgattak egy sort, aztán Waterson az ablakon kinézve felkiáltott:
– Nézz csak oda! Ott megy a hídon!
Homestick úgy meredt a jelzett irányba, mintha egy szent jelent volna meg a szelfizgető japán turisták között. És valóban: a St John’s bridge-en egy rendőr a vasútállomás felé terelgette a montenegrói rémet.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
____________
* Az ír függetlenségi törekvések neves alakja.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
„Abdullah, a Smithwick’s mintabolt árusa” 😀