A montenegrói rém (2)

2024-03-17
277 olvasó

– Az öreg beváltotta a fenyegetését.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy megtartotta a szavát.

– Arra gondolsz, hogy?…

– Igen, arra.

A Nore folyón átívelő St. John’s bridge-nek a Kilkenny kastély felőli oldalán, a jó fekvésű Bla Bla Bla kávéházban két férfi reggelizett. A hely specialitása a húsos szalonnás szendvics volt, pazar kilátással megspékelve: a kávéház ablakából a reggelizők ráláthattak a mindig forgalmas hídra.

A két férfi ruhája még ír viszonylatban is trehánynak volt mondható, ráadásul a magasabb vörös hajjal rendelkezett, az alacsonyabb pedig ritkás szürkével, és mind a ketten dús kefebajuszt viseltek, ami már Michael Collins* idején is divatjamúlt volt, de úgy tűnt, a reggelizőket ez nem érdekelte. Azt pedig, hogy mit kerestek ezen az elegáns helyen, történetünk ezen pontján még Sherlock Holmes sem tudta volna kideríteni.

Álljunk meg itt egy pillanatra! Valahonnét a felhőkkel takart égi magasságból tisztán hallani véljük a morcos tiltakozást, hogy a nagy Holmesnek semmi keresnivalója sincs ezen a tájon. Csakhogy a vöröshajú férfit Shane Homesticknek hívták, és ez a név hangzásban illik a Sherlock Holmeshez. Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy az alacsonyabb pasas neve dr. Finegan Waterson volt, akkor az összecsengés mondhatni kísérteties.

Waterson is doktor volt, mint Watson, de a mi emberünk állatok gyógyításával foglalkozott, éspedig úgy, hogy a közbeszéd nevezte ki doktornak, minthogy egyetemnek a közelébe sem lépett.

Shane Homestick szalonnás, sajtos szendvicset rágott, dr. Waterson pedig sonkás, tojásost. A sört ezen a korai órán még mellőzték.

– Piszok nagy bajban lehet az öreg, ha profit kellett fogadnia. Ráadásul külföldit – jegyezte meg Waterson két falat között.

– Nem egy sima profit, hanem a szakma legjobbját – pontosított Homestick, aki már végzett a szendvicsével, és az ablakon kifelé bámult.

Mivel Waterson nem válaszolt, kisvártatva hozzátette:

– Milorad Gogicsot, a montenegrói rémet.

– Én is hallottam erről valamit – dörmögte Waterson. – Ez a pasas állítólag egy földönkívüli.

– Fél kézzel elvégzi azt, amit más kettővel sem képes – bólogatott Homestick. – Azt beszélik, Montenegró vad hegyei között medvéken szokott gyakorolni. A profilképe alapján csak egy vézna szemüveges ürge, szakasztott olyan, mint egy csóró turista, aki a boltban vásárolt zsömlét és felvágottat az utcán tömi magába, de ez csak látszat. Gogics a szakma művésze. Nem is tudom, hogyan sikerült rávennie az öregnek, hogy idejöjjön.

– Honnan veszed, hogy idejött? – kapta föl a fejét Waterson.

– Látták – vetette oda lakonikusan Homestick. – Egy fehér turistabuszból szállt ki, ma délelőtt. Kék farmer, ócska hátizsák, vékony testalkat és szemüveg.

– Sok ilyen fószer járkál az országban – legyintett Waterson.

– Ahogy mondod, de ez a fószer rögtön otthagyta a csoportját, és míg azok a St. Canice’s Cathedral felé ballagtak, ő bement egy boltba.

– Na és.

– Mit na és?! – háborodott föl Homestick. – Tudod, mivel a kezében jött ki onnan?

– Szuvenírekkel?

– Francokat! Zsömlével meg párizsival! Ez pedig Gogics Milorád szimbóluma! A címerén is rajta van, zsugorcsomagolásban!

– Én azt hallottam, hogy egy Interpol körözés miatt nem meri kitenni a lábát Montenegróból.

– Ezt én is hallottam, de úgy tűnik, most kivételt tett. Gondolom az öreg akkora összeget kínált neki, hogy nem bírt ellenállni.

Waterson elgondolkodott, aztán rándított egyet a vállán.

– Nekem mindegy, hogy itt van, vagy Montenegróban. Az én lelkiismeretem olyan tiszta, mint a birkáim, akikről gondot viselek.

– Mégis miatta ülünk itt – jelentette ki Homestick váratlanul.

– Hogy érted ezt?! – meresztette a szemét Waterson. – Úgy tudom, az volt a terv, hogy be kell vásárolnunk báránytápszerből.

– Valóban, de mint mondtam, jött ez a hívás, hogy a montenegrói rém megérkezett.

– És ki telefonált?

– Abdullah, a Smithwick’s mintabolt árusa. Fizetünk neki, hogy tartsa nyitva a szemét, és jelentse, ha gyanús alakokat észlel.

– Hát persze, szükségünk van rá – bólogatott Waterson. – Aki beteszi a lábát a városba, nem hagyja ki a Smithwick’s mintaboltot.

– Így tett Gogics is: bement és vett egy doboz sört. Abdullah ezt rögtön jelezte, mihelyst a pasas távozott. A svéd turistákat kitessékelve bezárta a boltot, és rohant a montenegrói rém után, hogy kilesse, merre veszi az irányt, de elveszítette szem elől. Mintha a föld nyelte volna el.

– Nagyon különös… – dünnyögte Waterson miközben a száját a kabátja ujjába törölte.

– Bizony az – helyeselt Homestick. – Aztán még egyszer telefonált, hogy legyünk óvatosak, nehogy a rém minket vegyen célba.

– Miért tenne ilyet?

– Sose’ lehet tudni. Az öreg tervein nem lehet eligazodni.

– Nagyon igaz, de hát mit tehetünk?

– Csak annyit, hogy nyitva tartjuk a szemünket – mondta Homestick. – Ezt kérte tőlünk a főnök, meg hogy tartsuk a szánkat. Egy biztos: a rém előbb vagy utóbb föl fog bukkanni a St. John’s Bridge-en.

– Mire alapozod ezt?

– Az állomásra kell mennie, ha el akar jutni Shankillbe.

– Az a Muine Bhead előtti kanyarban van. Az öreg inasa ott szokta felvenni a városból érkező vendégeit.

– Logikus, hogy a rémet is ott veszi föl.

– És nekünk mi ezzel a dolgunk?

– Követjük őket, aztán leadjuk a drótot a főnöknek.

– Mármint? – értetlenkedett Waterson.

– Nem lehetsz ennyire hígagyú! – bosszankodott Homstick. – A főnöknek tudnia kell, hogy a rém megteszi-e azt, amit meg kell tennie.

– Az Ördög Ükapjára gondolsz?

– Mi másra?

Hallgattak egy sort, aztán Waterson az ablakon kinézve felkiáltott:

– Nézz csak oda! Ott megy a hídon!

Homestick úgy meredt a jelzett irányba, mintha egy szent jelent volna meg a szelfizgető japán turisták között. És valóban: a St John’s bridge-en egy rendőr a vasútállomás felé terelgette a montenegrói rémet.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

 

____________

* Az ír függetlenségi törekvések neves alakja.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

John Tupholme

Az ír szülőktől származó John E. Tupholme Nigériában látta meg a napvilágot. Jelenleg Dublinban él és kocsmai zenészeknek gyárt rövid, humoros töltelékszövegeket. Több tanulmányt írt a zulu és a kelta nyelv kapcsolatáról, de irodalmi körökben főleg novellistaként ismert. Munkáit gael nyelven írja.

1 Comment Vélemény, hozzászólás?

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL