Nagyon szeretem Magdikát. Bármit megtennék érte. Napok óta kedvetlen, egyetlen apró mosolyt sem tudtam az arcára csalni. Ez így nem mehet tovább! Ma sötétedés után a tettek mezejére lépek. Ajándék nélkül, akár az életem árán is, vissza se jövök. Bízom benne, hogy egy éjjel megjárom az utat, amin át elhozom neki szeretetem zálogát.
Türelmetlenül vártam, hogy Magdika az esti puszi után nyugovóra térjen. Nem akartam zajt csapni, ezért felmértem a terepet, hogy hol hagyhatom el a lakást a legnagyobb csendben.
A fürdőszoba ablaka megfelelőnek bizonyult az akció indítására. Épp elérhető magasságban, kívül tőle alig két méterre a szilvafa, amire átugorva le is győztem az első akadályt. Meg se kottyant, így nekifeszültem a nagy fal megmászásának. Csak itt –ott tudtam megkapaszkodni, mert sima vakolattal borították be az egészet, ami csak néhány helyen pergett le, feltárva pár téglasarkot, ami kapaszkodót nyújtott. Feltornáztam magam a fal tetejére, amin keskenysége ellenére is meglepően gyorsan végigszaladtam, majd leereszkedtem a túloldali dzsungelbe. Olyan gyorsan szaladtam a sötétben, mint aki az életéért fut. Óvatlan voltam. A nagy sietségben nem vettem észre a csapdát. Egy barna műanyag szemetes-zsákot fújt a szél a lábam alá. Bele is gabalyodtam, ahogy kell. Nagy zörgéssel próbáltam szabadulni tőle, mire felvillant egy lámpa az egyik teraszon, és kikiabált egy félelmetes hang, hogy „Kuss legyen!” A legnagyobb csendben szabadultam meg béklyómtól, és osontam tovább bokorról bokorra.
A fene gondolta, hogy ilyen nehéz lesz, de nem adom fel! Magdika arca villant fel előttem, és újult erővel igyekeztem célom felé. Átverekedtem magam a mocsárként elterülő, gondozatlan kerti tavacskán, és amikor vizesen, fáradtan közeledtem kalandozásom végső állomásához, hirtelen egy szörny ugrott elém. Villogott a szeme, vicsorgott rám, el is kapta a bokámat. Ez sem tudott megállítani.
A következő bokroknál kicsit megálltam, megnéztem, hogy látom-e a kiszemelt ajándékot. Ott volt! Boldogságom határtalan! Körülnéztem, és elindultam felé. Abban a pillanatban feltűnt egy rivális. Ő is az ajándékra pályázott. Egész testemet átjárta valami félelemmel vegyes düh. Ráugrottam a másik sötétben settenkedőre és a földre tepertem. A meglepetés ereje is segített ebben. Magához tért, és fürgén felpattan. A nyakamnak ugrott, de vártam a támadását. Félreugrottam, aztán foggal-körömmel neki estem. Feljajdult, és a küzdelmet feladva elfutott. Boldogan vettem magamhoz a Magdikának szánt meglepetést. Éppen indultam vissza, amikor hatalmasat dörrent az ég, és perceken belül eleredt az eső. Siettem, hogy hazaérjek, mielőtt teljesen bőrig ázok.
Már pirkadt, amikor a szilvafáról a fürdőszoba ablakának párkányára ugrottam a kissé viseltes ajándékkal.
A fürdőszobában megszárogattam magam, és amikor Magdika ébredezni kezdett, bementem hozzá. Megálltam az ágya mellett, és letettem elé a kis figyelmességemet, egy immár viseltes pávatollat. Magdika felült, rám nézett, és … elmosolyodott. Lehajolt hozzám, megsimogatta a fejemet, és azt mondta:
– Szeretlek, Micó! Köszönöm!
– Nyau – volt a válaszom, ami az én nyelvjárásomban is ugyanazt jelentette.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
