Aliz nénikém szép kort ért meg. Az imént tettük az utolsó rózsát a sírjára. Százkét éves volt. Ennek okán már csak a szűk család vett részt a búcsúztatóján, hiszen a kortársai valamennyien megelőzték őt.
Azzal a pár megjelenő távoli rokonnal elmotyogtuk az ilyenkor szokásos udvariaskodási formulákat, ahogy azok szokták, akik csak sátoros ünnepekkor futnak össze. Távozásuk után még álltam kicsit a sírnál. Nekem volt Aliz nénivel a legszorosabb kapcsolatom, én éltem hozzá a legközelebb, és én jártam hozzá rendszeresen. Orvoshoz vittem, főztem, takarítottam, vagy csak beszélgettem vele, felolvastam neki. Aztán egyszer csak a tévé előtt csendesen elaludt.
A végrendeletének kihirdetésén ketten voltunk – a közjegyző és én. Rám hagyta a házát, annak minden ingóságával. Én pedig, jó örököshöz méltón, be is költöztem a sötét kis albérleti szobámból, ahova a válásom után kényszerültem. A férjem nem engedett dolgozni, majd ő keresi a pénzt, én csak foglalkozzak az otthonunk szépítésével … aztán ugyanezt fordította ellenem a válóperen. Nem dolgoztam, semmivel nem járultam hozzá a közös kasszához. Nem álltam le vitatkozni, vigye azt a kriptát, amit otthonnak nevezett. Aliz néném megmentett. Örök hálát fogok érezni iránta.
Elég hamar berendezkedtem, megszabadultam a feleslegesnek vélt holmiktól, átrendeztem a szobákat, elhelyeztem a saját cuccaimat, beköttettem az internetet. Két hét múltán már otthonosan főztem a reggeli kávét.
Az első furcsaságot is ekkor vettem észre. Kedvenc kávéscsészémet előző nap levertem a pultról. Száz darabra tört, talán egy hét múlva is találok a darabkáiból. Új bögréért Aliz néni csetreszei közt kezdtem keresgélni, végül egy kék, margarétás mellett döntöttem. Kitöltöttem a kávémat, kiültem vele a teraszra, és a napi sajtót az ölembe véve iszogattam. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy bár fogy a kávém, a bögrém egyre nehezebb lesz. Megmasszíroztam a csuklómat, hátha a mindenre kialakuló ínhúzódásom jelentkezik újra.
Másnap, amikor Aliz néném könyvei közt motoztam, egy könyv nem állt be a sorba – előrébb tolakodott a többinél.
Levettem a polcról. Szinte magától kinyílt. Egy fotó pottyant ki belőle. Vörös hajú kislányt ábrázolt, akinek a kezében egy kék, margarétás bögre volt. Kicsit megborzongtam. Megfordítottam, a hátulján csak egy név állt: Rose. A könyvet visszatettem a helyére, a fotót pedig az íróasztalomra.
Délután meglátogatott a barátnőm. Elmeséltem neki a kávésbögrémmel tapasztaltakat. Csak nevetett rajta. „Az idegek játéka” – mondta. Felvette a szóban forgó bögrét, emelgette párszor és mosolyogva letette. A képet már nem is említettem neki.
Néha leültem a számítógépemhez, hogy dolgozzak, de nehezen ment, mert gondolataim a kék, margarétás bögre, és a kislány fotója körül jártak.
Próbáltam a régóta itt lakó szomszédoktól érdekelődni, hogy tudnak-e arról, hogy lakott-e itt egy kislány, de nem emlékeztek rá.
A következő napokban történtek még furcsaságok. A kulcstartón megjelent egy néhol rozsdás, íves fémszálakkal díszített fogantyújú kulcs. Honnan? Fogalmam nem volt róla. Tegnap még nem volt ott. Aztán gyakran előfordult, hogy a padlásfeljáró alatt elsétálva valami halk dallam ütötte meg a fülemet. Kezdtem kételkedni a józan eszemben.
Magamra erőszakoltam a munkát, de hiába, nem haladtam szinte semmit. Arra riadtam, hogy az írás helyett a digitalizált, régi folyóiratok közt böngészek. A Rose névre keresve – tudom, nem egy eredeti ötlet – számtalan múlt századbeli cselédlány, több nemesi család sarjának, valamint történelmi alakoknak, regényfőhősöknek az életébe bepillanthattam. Napokig nem jutva egyről a kettőre, rávettem a barátnőmet egy fárasztó erdei túrára.
Új hét, új erő, új ötletek… leakasztottam a cifra kulcsot a helyéről és megálltam vele a szoba közepén. A tenyeremben doboltam vele, miközben lassan körbenéztem, hogy vajon melyik zárba illik. Helyiségről helyiségre jártam, de nem találtam hozzáillő kulcslyukat. Újra és újra indultam a kályhától. Már esteledett, amikor az előszobában, a padlásfeljáró alatt elsietve újra meghallottam a dallamot. Mintha valami gyermekdalocska lett volna. Felnéztem. A padlásfeljáró! Odafent még nem jártam. Holnap létrát mászok – döntöttem el, pedig a magas sarkú cipőben is tériszonyom volt.
Visszaültem a géphez, s bár meleg, tavaszi napoknak örülhettünk, egyre jobban rázott a hideg. Azon kaptam magam, hogy a gyermekdalt dudorászom. Megráztam a fejemet és bekapcsoltam a tévét háttérzajnak.
Tovább görgettem az egeret, és csak úgy vaktában keresgéltem. Nevekre, évszámokra, aztán beütöttem a városkánk nevét. Volt ott mindenféle hír közösségi rendezvényekről, iskolai sikerekről, épületátadásról, új tanárok érkezéséről, egyházról, hagyományokról.
Aztán az egyik cikknél a székbe kövültem. Az íráshoz csatolt egyik képen a ház volt látható kicsit jobb állapotban, mint most, de az volt. Aliz néni háza, amiben élek. A másik kép Rose-t ábrázolta. A kék, margarétás bögrével.
Az írás arról szólt, hogy egy Rose nevű, 5 éves kislány nyomtalanul eltűnt a házból. Anyja, Aliz Morgan dolgozott, a kislányra az asszony nővére vigyázott. Elmondása szerint a kislány az udvaron játszott, hintázott, közel a házhoz. Ő egy pillanatra nem figyelt, mert varrt, de mire újból felnézett, a kislány nem volt sehol.
A lakosság hamar felkapta a történteket, és mindenféle teóriákat gyártottak. Volt szó házaló ügynökről, rosszarcú rablóról, kéjsóvár öregemberről, akik elrabolhatták a kislányt, de végül egyik feltevés sem igazolódott. Az apa elment, mondván, vissza se jön, amíg a kislányát meg nem találja. Évekig keresték még a kis Rose-t, figyelték a gyerekekkel érkezőket, de a kislányról soha többé nem hallott senki.
Döbbenten ültem a monitor előtt. Nem tudtam, hogy Aliz néni férjnél volt valaha, azt pedig, hogy gyereke is volt, végképp nem. Mióta az eszemet tudom, a lánynevén – Turner – élt. Azt gondoltam, a legjobb döntést hozta, és „vénlány” maradt.
Másnap korán előkerestem a hátsó kamrában a létrát, beügyetlenkedtem a csapóajtó alá, és a cifra kulccsal a zsebemben mászni kezdtem. Remegett a lábam, de sikerült elérnem az ajtót. Beillesztettem a zárba a kulcsot. Úgy szaladt bele, mint kés a vajba. Az elfordítása kissé nehézkesen ment, csikorgott is, ám végül sikerült. Felhajtottam a masszív ajtót, és felkapaszkodtam a poros deszkákra. Amikor leülepedtek a finom szemcsék, körülnéztem. Kisméretű bútorok, játékkonyha, leeresztett labdák, babák, hintaló, asztalka, és dobozok, ládák. Lassan bontogatni kezdtem a dobozokat. Kisruhákat, cipőcskéket rejtettek. Az egyik láda lakattal volt lezárva, ahhoz nem találtam kulcsot, de láttam sok filmben, hogyan ütik le. Találtam egy vasdarabot az egyik gerendán, és sikeresen levertem a lakatot. Lassan nyitottam fel a láda fedelét. A nyitott láda fölött térdeltem mozdulatlanul percekig. Aztán a zsebembe nyúltam a mobilomért és a rendőrség számát tárcsáztam.
Miután a rendőrség végzett, kerestem egy ingatlanost és azonnal meghirdettem a házat. Egy távolról érkező házaspár vette meg. A vételárból vásároltam a közelben egy kisebbet, és nagyon gyorsan át is költöztem.
És hogy senkiben ne maradjon hiányérzet: három héttel a történtek után a közjegyzőnél a szekrény mögé becsúszva találtak egy levelet. Aliz néninek címezték, a feladója a nővére volt, aki a kis Rose-ra vigyázott azon a bizonyos napon. Mint legközelebbi hozzátartozó, én voltam a jogosult a felbontására. Ebben a nénikém nővére leírta, hogy Rose az udvaron játék közben leesett a hintáról. Olyan szerencsétlenül, hogy bár felállt, de a visszacsapódó hinta fejbe vágta. Ezután már nem kelt fel, és ő annyira megijedt, hogy a kislány testét a padláson egy ládába tette, majd előadta a mesét az elrablásáról.
A boncolás igazolta a leírt történetet.
A kis Rose ládában talált maradványait Aliz néni mellé temettük. Minden évben viszek a sírjukra virágot.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
