Ezerkilencszázharmincnyolc őszén egy fiatal novícius, bizonyos Giovanni Montesi került a Vatikáni Apostoli Levéltárba, de hogy ki, és miért rendelte oda, arról a személyével kapcsolatos események utáni nyomozás sem az Accademia Ecclesiastica feljegyzéseiben, sem a jezsuita rend római tartományának levéltárában nem talált anyagot. A belső vizsgálat csak annyit derített ki, hogy egy évvel korábban tanulmányt írt egy alig ismert középkori grimoire, Sepher Razielis és a bolognai humanista, Ludovico Lazzarelli misztikus költeményei közti párhuzamokról. A bizottság szerint ez csupán mellékes adat volt a vele kapcsolatos kevés tudnivaló között, és nem adott magyarázatot a történtekre. Mintha valaki eltüntette volna a nyomokat.
Amikor jóval később, egy 1947-ben végzett házrenoválás során véletlenül megtalálták Montesi padló alá rejtett naplóját, csak részben derült ki belőle a személyével kapcsolatos igazság, sőt, erős túlzás, hogy egyáltalán kiderült volna. Az viszont egyértelművé vált, hogy Montesi maga sem tudta pontosan, ki és milyen körülmények között értesítette a kinevezéséről. Azt írja, mintha egy nap az egész világ éppen úgy szerveződött volna, hogy ezen a misztikus helyen találja magát, és ezt el kell fogadnunk. Nem csupán abban az értelemben, hogy a levéltár hosszú folyosóinak szövevényes rendszerét egyetlen élő ember sem láthatta át, hanem metafizikai értelemben is: a javarészt föld alatt húzódó labirintus a múlt elfeledett rejtélyeinek, és a valóság fölött lebegő sejtéseknek volt a tárháza. A pletykák szerint olyan iratokat is őriztek itt, amelyekről maga az egyház sem tudott. Ha hinni lehetett ezeknek a mendemondáknak, több más különlegesség között például itt rejtőzött egy arámi nyelvű evangélium, amelyet soha nem kanonizáltak, mint ahogy XIII. Leó titkos levelezése is egy bizonyos Kabbalista Körrel, nem beszélve arról az 1486-os kéziratról, amely az angyalok nyelvén íródott. A továbbiakban a naplóbejegyzések alapján próbáljuk rekonstruálni a Montesivel kapcsolatos történéseket.
Induljunk ki onnét, hogy az ifjú novícius első napja a levéltárban nem volt emlékezetes: megkapta az archivátori köpenyt, és a könyvtáros, aki magát csak Fra Hieronymusnak nevezte, megmutatta neki a földszint és az alagsor termeit. Egy rövid eligazítást is tartott, mely szerint az utóbbi helyen tárolták az indexre tett könyvek egy részét, valamint azokat az aktákat, amelyeket a Római Szent Inkvizíció (később a Hittani Kongregáció) zár alá helyezett. Az első emeleti folyosó falán egyetlen festmény függött: egy kopott táblakép, amelyről egy ismeretlen teológus nézett a látogatóra – az arcán elmosódott kifejezés ült, mintha egyszerre tudna és hallgatna valamiről. Fra Hieronymus talán véletlenül, talán szánt szándékkal éppen ennél a képnél magyarázta el az újoncnak, mi lesz a feladata, de hiába leste, Montesi arcán nem fedezett föl semmilyen nyugtalanságot.
Ám ez a gyanakvó pillanat gyorsan elröppent, és néhány nappal később Montesi már teljesen beilleszkedett a levéltár zárt világába. A munka nem volt túl izgalmas, mert javarészt iratvizsgálatokból állt. Egy kis csapat éppen akkortájt vetette össze a XVII. századi enciklikák szövegét a korábban keletkezett kéziratokkal, mások azt az 1433-as bullagyűjteményt katalogizálták, amely az Unionis Graecorum című pápai rendelkezés előkészületeit rögzítette. Fra Hieronymus ide osztotta be Montesit, aki a munka egyhangúsága ellenére egyre több ismeretet szerzett az archívumról, és ezzel párhuzamosan egyre inkább foglalkoztatni kezdte az a kérdés, hogy vajon miért tűntek el bizonyos dokumentumok nyom nélkül? Meglepődve vette tudomásul például azt, hogy néhány könyvkatalógus oldalszámai teljesen üresek, mintha valami kimaradt volna, vagy – ami ennél sokkal izgatóbb – hogy azt a helyet egy most még megíratlan, későbbre várható anyag számára tartották fenn.
Néhány nap múlt el így, amikor az idősebb társai – talán, hogy próbára tegyék, vagy csak hogy ugrassák – elárultak Montesinek egy furcsa pletykát: azt állították, hogy a levéltár mélyén, a föld alatti szinten őrzik a teremtés legnagyobb titkát. A beszélgetés egy nyugtalanító megjegyzése meg is ragadt az ifjú novícius elméjében:
– Mi csupán a lapokat forgatjuk. A betűk jelentését mások fejtik meg.
Ahogy telt az idő, Montesi egyre többet hallott egy bizonyos Codex Arcanumról is, amelyet senki nem látott, mégis mindenki meg volt róla győződve, hogy létezik. A szóbeszéd szerint ez a dokumentum egy olyan állítást is magában foglalt, amely, ha nyilvánosságra kerülne, alapjaiban rendítené meg a világot. A legenda szerint a kódexet egyetlen ember olvasta végig, egy francia bencés szerzetes, aki ezt követően megvakult, majd egy hét múlva meghalt.
Montesi eleinte szórakozott kíváncsisággal hallgatta társai meséit, de ahogy múltak a hetek, valami mélyebb, irracionális késztetés ébredt benne. Ha valóban létezik ez a könyv, és tényleg igaz, hogy itt rejtegetik, miért ne próbálja megkeresni? De ezt a gondolatot hamar elhessegette magától, mert a külvilág eseményei aggasztó fordulatot vettek. Mussolini Olaszországa ekkor már a fasizmus pompájában díszelgett. A levegő tele volt a birodalmi nagyságról szőtt álmokkal: az utcákon feketeingesek masíroztak, az újságok pedig versenyeztek egymással a Duce beszédeinek közzétételében. A levéltárba húzódott Montesi ebből jószerével csak az árnyakat látta: az abesszíniai háború veszteségei egyre csak nőttek, bevezették a zsidó törvényeket és a másként gondolkodók olyan gyorsan tűntek el, mint a kámfor.
Ez a politikai káosz éles ellentétben állt a levéltár időtlen csendjével. Amikor Montesi este hazatért a szerény lakásába, elalvás előtt mindig azon töprengett, hogy a levéltárban őrzött titkok vajon segítenék-e jobbá tenni ezt az önmagából kifordult világot. Mussolini egyértelműen a modernkori Róma Cézárja akart lenni, és ehhez a történelmet is a saját szolgálatába kívánta állítani. De a Codex Arcanumról aligha tudhatott bármit is, és bár az egyház a leghatalmasabb birodalmak bukását mindig túlélte, vajon azért került ebbe a kiváltságosnak mondható helyzetbe, mert fölötte állt az evilági tudásnak és ismereteknek?
Montesi lassan, de fatális kényszeredettséggel kezdte elveszíteni a nyugalmát. Minél többet tudott meg a levéltár működéséről, annál inkább ráeszmélt, hogy minden nyilvántartásban van egy hiányzó láncszem. Az indexre tett könyvek katalógusaiban ott sorakoztak azok az üres lapok, és a titkos dossziék számozása is rendre megakadt egy bizonyos ponton. Fra Hieronymus pedig, aki eleinte kimért, de barátságos mesternek tűnt, egyre gyanakvóbban méregette őt.
Egy napon Montesi a szokásos katalogizálás során rábukkant egy régi könyvre, amelynek gerincén nem volt semmilyen felirat. Kinyitotta, és legnagyobb ámulatára egy XVIII. századi szerzetes, Dom François Lemaitre feljegyzéseit találta benne. Az első lapok teljesen jelentéktelenek voltak – a pápai diplomáciai levelezés rendszeréről szóltak –, de az utolsó néhány oldalt mintha egy remegő kéz írta volna:
„Ma végigolvastam azt a kódexet, amiről a legendák szólnak. Nem tudom, hogy ember vagy démon, aki e szavakat papírra vetette, de tudnod kell: az a titok nem evilági. Ha valaha napvilágra kerül, minden szétfoszlik, akár a füst.”
Montesi nem tudta kiverni fejéből a sorokat. Egy titok, ami nem evilági, és ami mindent az alapjaiban rendítene meg? Aznap éjjel nem aludt, mert egyre vadabb spekulációkba kezdett. A szerzetes szinte biztosan a Codex Arcanumról tett említést, és az nyilván a teremtés igazságát rejti, de nem oly módon, ahogy a Biblia elmondja. Talán nemcsak leírja a valóságot, hanem létre is hozza azt. Aznap éjszaka álmában egy könyvespolcok végtelennek tűnő labirintusában állt, és körülötte aranyozott betűk mozogtak. Nem ő olvasott – a könyvek olvasták őt.
Amikor másnap a levéltárban kinyitotta az egyik indexet, talált benne egy furcsa sort. Még sosem látta, mégis azonnal felismerte: Cagliostro A. 1785., „De existentia Dei et quattuor probationibus”.
Olyan volt ez Montesinek, mint a nyomozónak a bizonyíték: a híres kalandor és alkimista, Alessandro Cagliostro, akit az egyház szélhámosnak és eretneknek tartott, tényleg írt egy értekezést Isten létezéséről, de úgy vélték, az írást az inkvizíció még azelőtt elkobozta és megsemmisítette, mielőtt bárki elolvashatta volna. Az, hogy a mű a Vatikáni levéltárban maradt – vagy talán elfeledve itt rejtőzött valahol –, nemcsak szenzációs felfedezés volt, hanem egyértelműen jelezte: a levéltár sokkal mélyebb és összetettebb, mint azt bárki feltételezné.
Az index egy elzárt szekcióhoz vezette. Keskeny folyosón haladt végig, ahol a polcok olyan félelmetesen tornyosultak, mint egy könyvekből épült, összeomlással fenyegető várfal. A könyvgerinceken megkopott az aranyozás, jól láthatóan évszázadok óta nem háborgatta őket senki. Végül egy tölgyfaajtó állta az útját, amelyet csak egy retesz tartott zárva.
Tétovázás nélkül kinyitotta.
A dohos levegő egy pillanatra megakasztotta benne a lélegzetet, és mintha az idő is megtorpant volna, de Montesi elszántan belépett. Végigsimított az egyik polcon, és a betűrendben hamarosan meg is találta, amit keresett: Cagliostro: De existentia Dei.
Mohón kinyitotta, és lámpájának fényében a szövegbe mélyedt. Már az első oldal bevezető sorai is hátborzongatóan hatottak:
„Isten négyféle módon nyilvánította ki magát, és ezek közül három oly módon van elrejtve, hogy az emberiség sohasem fogja megtalálni. De az első bizonyíték mindenki számára látható, aki hajlandó azt megkeresni.”
Montesi izgatottan továbblapozott.
„Isten szeretete nem azok felé nyilvánul meg, akik kivételes adottságokkal rendelkeznek, hanem azok felé, akik egyszerűek, hétköznapiak és észrevétlenek. Az Úr így adja meg számukra a nyugodt és boldog életet. A zsenialitás és az isteni megértés kegyetlen ajándék: csak az kapja meg, aki méltó a büntetésre.”
De volt ott még valami: az egyik lap margóján egy rejtett kommentár állt, valószínűleg egy későbbi olvasó kézírásával:
„A látnokok szavai soha nem szó szerint értendők. Amit mondanak, az mindig másra mutat.”
Egyértelmű volt, hogy ez a kinyilatkozás nem Isten szeretetéről szólt, hanem valami másról. Ha az igazán lényeges ismeretek mindig áttételesek, akkor hol rejlik az isteni titok?
Ekkor ajtónyikorgás hallatszott.
Fra Hieronymus lépett be.
– Mit keres itt? – kérdezte halkan, de a hangjában ott vibrált a figyelmeztetés.
Montesi gyorsan becsukta a könyvet.
– Csak katalogizálok, Fra Hieronymus – felelte, miközben visszacsúsztatta a könyvet a polcra.
A könyvtáros arca kifejezéstelen maradt, de amikor Montesi szembefordult vele, egészen halkan azt mondta:
– Nem kell minden kérdésre választ találni, testvérem. Van, amit jobb elfelejteni.
Montesi engedelmesen bólintott, majd amilyen gyorsan csak tudott távozott. Hazafelé tartva megállt egy kis boltnál, hogy vegyen magának valami ennivalót, és akkor beléhasított a felismerés: észrevette, hogy a boltban az igazán fontos portéka mindig a felső polcon van. Ez az elv nyilván a levéltárban is érvényesült.
Másnap reggel azon kapta magát, hogy már nem tudja elválasztani az álmait a valóságtól. Egy könyv, amelyet sosem látott, egy szöveg, amelyet sosem olvasott – és mégis tudta, hogy létezik, mégpedig a polcok felett, a mennyezet alatti sötétben. Az az egyetlen hely, amit mostanáig nem kutatott.
Aztán a gondolatait egy időre másfelé terelte a háború. A Róma utcáin járkálók arcán különös feszültség tükröződött: mintha ösztönösen, vagy inkább a hasztalan keresett isteni titok elérhetetlen mélyégéből megérezték volna, hogy ez a korszak már a végítélet kezdete. Montesinek ekkor támadt az a gyanúja, hogy a hatalom valódi alaptétele nem a fegyverekben vagy a törvényekben, hanem a kimondatlan szavakban – és a soha meg nem írt könyvekben rejlik. Vajon a Codex Arcanum ennek a törékeny egyensúlynak a magyarázatát rejtegette? Ha igen, Isten legnagyobb titkának azzal kellett kapcsolatosnak lennie, ami az embert leginkább foglalkoztatja. Ez pedig nem a hatalom és nem a hit, hanem valami sokkal ősibb, sokkal ellentmondásosabb igazság.
Aznap este megvárta, hogy a levéltár elcsendesedjen és amikor végre Fra Hieronymus is eltűnt a dolgozószobájában, Montesi a kerekeken gördülő vékony, de stabil létrák egyikét nekivetette a polcoknak. Még sosem vizsgálódott odafent, mert az a rész inkább tűnt lomtárnak, mint tárolóhelynek. A polcok tetején heverő iratokat belepte a por és amikor Montesi végighúzta rajtuk az ujját csak érdektelen címek és jelzések bukkantak elő.
Már több órája vizsgálódott, amikor az egyik sor végén észrevett valamit, ami túl vaskos volt ahhoz, hogy feljegyzésgyűjtemény legyen. Egy súlyos, szinte mozdíthatatlan tárgy volt, ami ki tudja, mióta állt ezen a helyen, elfeledve. Az érintése hűvös volt, a felülete pedig annyira sima, hogy nem lehetett sem bőr, sem pergamen. Az egyre izgatottabb novícius rávilágított a kezében tartott lámpával, és egy írást fedezett föl rajta:
„Vitae supremum arcanum mors est**.”
Montesi azonnal tudta, hogy célhoz ért: ez a súlyos kötet a Codex Arcanum, és benne foglaltatik Isten legnagyobb titka!
De alaposabb vizsgálat után kiderítette, hogy a tárgy egy tömör, szinte obszidiánszerű kőtábla, ami pontosan akkora, mintha egy nagyobb fóliáns. Az éleit lecsiszolták, a keskenyebb része pedig könyvgerinc-szerűen dombororodott, ám attól a rövid latin szövegtől eltekintve, amit rajta olvasott, teljesen sima volt. Talán egy ősi szentélyből származott, de maga volt a rejtély hogy miért ezen a helyen őrizték.
Montesi megpróbálta leemelni, és megnézni az alját is, mert apró betűkkel ott sok minden elférhetett, ám amikor megragadta és maga felé húzta, megmozdult alatta a létra. Nem ekkora súlyok mozgatására tervezték, amit ugyan elbírt volna, de azzal, hogy Montesi megemelte a követ, elmozdította a létra súlypontját, és a kerekek odébbgördültek. Egyetlen pillanat volt csupán, egy szívdobbanásnyi idő, de elég ahhoz, hogy a létra fölbillenjen.
Mielőtt lezuhant volna, az ifjú novícius egy töredéknyi időre meglátta a saját arcát a sima felületen. Egy másik Montesi tekintett vissza rá, másik időből, másik valóságból, aztán ez a szörnyű felismerés maga alá temette és mindennek vége lett.
A tragikus kimenetelű, és minden vonatkozásában érthetetlen baleset híre azonnali belső vizsgálatot vont maga után a Vatikánban, és bár ez sokkal alaposabb volt egy rutinműveletnél, a hivatalos jelentés nem adott rá kielégítő magyarázatot.
A jegyzőkönyvben mindössze ennyi állt:
„Giovanni Montesi novícius tisztázatlan körülmények között lezuhant a létráról, magával rántva egy durva, felirat nélküli kőtömböt, amelyről senki sem tudta, hogyan került oda.”
Fra Hieronymus ezt követően maga is megszemlélte a padlón heverő, krétával körülrajzolt amorf szikladarabot, majd halkan annyit mormogott:
– Mindig visszatér.
Aztán a követ kivitette a levéltárból. Valószínűleg csak kidobták, vagy valamelyik építkezésen, esetleg egy kőfejtőben végezte, mindenesetre nem készült feljegyzés arról, hová került. Ám egy héttel később az új novícius, aki Montesi helyére érkezett azt állította, egy könyvszerűnek ható, csiszolt kőtáblát fedezett föl a levéltár egyik lezárt szekciójában. Senki sem tudta, hogyan került oda.
És senki nem is kérdezte meg.
________________________________________________________________
* Egy elveszett Borges-novella nyomában? – Szenzációs felfedezés Buenos Airesből
A Regénytár argentin olvasótáborának egyik lelkes tagja, Fernando J. Casella, egy magyar gyökerekkel rendelkező Buenos Aires-i tanár hihetetlen felfedezést tett: egy régi egyetemi lap, a Revista Humanidades 1939-es évfolyamában egy különös elbeszélésre bukkant, amely minden stílusjegyében egy korai Jorge Luis Borges-novellára emlékeztet.
Az írás címe El último secreto del Vaticano („A Vatikán végső titka”), és első olvasásra is nyilvánvaló, hogy egy olyan történettel van dolgunk, amely Borges világára jellemző tematikát jár körbe: titkos archívumok, rejtett tudás, metafizikai kételyek, és a valóság természetének megingása mind megtalálható benne.
A szöveg eredeti szerzőségére nézve semmilyen konkrét bizonyíték nem áll rendelkezésre. A Revista Humanidades 1939-es évfolyama nem tüntette fel az írók neveit az egyes művek mellett, és sajnálatos módon az archívum jogutódja, a Universidad de Buenos Aires Filológiai Kara, sem tudott megnyugtató választ adni arra, ki lehetett az elbeszélés szerzője. Az azonban bizonyos, hogy a történet stílusa és gondolatmenete erősen emlékeztet Borges korai munkáira, amelyeket abban az időben publikált kisebb folyóiratokban és egyetemi lapokban.
Casella, aki maga is mély ismerője az argentin irodalomnak, gondosan lefordította a szöveget magyarra, és megszerezte a Revista Humanidades jogutódjának engedélyét, hogy a Regénytáron keresztül a magyar közönség is megismerhesse ezt a különös, eddig ismeretlen elbeszélést.
Lehet, hogy valóban egy elveszett Borges-novellára bukkantunk? Vagy egy ismeretlen zseni munkájáról van szó, aki mesterien utánozta a nagy argentin író stílusát, még annak világhíre előtt? A válasz talán örökre rejtély marad, de a mű önmagában is figyelemre méltó irodalmi kuriózum.
Olvassátok hát ezt a különös és misztikus történetet, és döntsétek el magatok, milyen titkokat rejthet még a múlt elfeledett lapjai között!
El último secreto del Vaticano (Fordította: Fernando J. Casella)
**Az élet legvégső titka a halál.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- mokusfacan
- Benjamin Babbler
- Tóth Ágoston
- easy
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
