Ajándékkönyv alanyi jogon

Sok szó esik mostanában arról, hogy bár a könyvek száma növekszik, az irántuk kifejtett olvasói érdeklődés csökken. Különösen az irodalomra érvényes ez a megállapítás, olyannyira, hogy ha a szerzője nem a lektűr mezején szorgoskodik, egy új regény társadalomra gyakorolt hatása szinte észrevétlen.

Az írók és a könyvkiadók látszólag beletörődtek ebbe a helyzetbe, olyannyira, hogy az előbbiek az írás mellett többnyire rendelkeznek valamilyen pénzkereső állással is, az utóbbiak pedig vagy pályázati pénzekből, vagy a szerzők által rendelkezésükre bocsátott összegekből gazdálkodnak. Kivételek persze mindig vannak, mert ha a szerző politikus, vagy közismert médiaszereplő, a kiadók örömmel fektetnek be az új könyvébe, tudván, hogy a kiadás nemcsak simán megtérül, hanem busás hasznot termel.

De mi legyen azokkal a csórókkal, akik az irodalom megújításán, továbbvitelén és fejlesztésén munkálkodnak? A kísérletező kedvű írók, költők, ha elő is teremtik a kiadványukhoz szükséges anyagiakat, ott állnak a csekély példányszámban megjelent művük árnyékában, és szemernyi esélyük sincs rá, hogy az érte járó honoráriumból akár csak egy balatoni nyaralást is megengedhessenek maguknak. Az pedig már tisztán filozófiai kérdés, hogy az alkotó a sikert a facebookos gratulációkkal mérje, vagy írjon számlát is a kiadónak. Mindez kiváló témája lenne egy unalmas kerekasztal beszélgetésnek, ahol a nyilatkozók mind nagyon okosan érvelnek, de nem váltják meg a világot.

Mi meg sem próbálkozunk ezzel, hanem elővesszük azt az ötletet, amit őfelsége, a mesterséges intelligencia gyártott erre a feladványra. Az ugye, mindenki előtt világos, hogy a gépi értelem nem fog csak úgy, spontán módon beavatkozni bármilyen a polémiába, mert abszolút közömbös az írók, költők sorsa iránt, de ha rávezetjük a célra, kénytelen lesz színt vallani. Viszont, ha nem vagyunk elég rafináltak, csak közhelyeket fog puffogtatni. Elismétli mindazt, amit amúgy is tudunk, mármint, hogy az olvasási szokások megváltoztak, és a könyvek iránti figyelem is megcsappant, ám erre a termékre továbbra is nagy szükség mutatkozik. Hiába mondogatjuk, hogy ez rendben van, de mi írók, költők ezzel a bölcsességgel nem leszünk beljebb, csak akkor lesz hajlandó letérni erről a logikai irányról, ha azt kérjük tőle, hogy gondolkodjon formabontó módon.

Mivel a mesterséges intelligenciának most még nincs karaktere, csak úgy lesz hajlandó másként elmélkedni, ha jelezzük neki, hogy ezt csupán egy játék. Nagy sokára és nem kis erőfeszítés után viszont előjön egy valóban használható ötlettel: azt javasolja, az olvasók számára megérné akár ingyen is osztogatni az irodalmi műveket, éspedig azon egyszerű oknál fogva, mert olyan kevesen vannak, hogy aki hajlandó figyelmet mutatni irántuk, alanyi jogon megérdemi ezt az ajándékot. A könyvet úgyis támogatta a büdzsé, ha pedig nem, tételezzük fel, hogy a szerzőnek volt elég kidobni való pénze erre a játékra. Aki tehát kijelenti, hogy el fogja olvasni a könyvet, kap tőlünk egy példányt és viheti isten hírével.

A javaslat kifejezetten használhatónak tűnik – főleg, ha figyelembe vesszük azt, hogy spontán olvasót ma már nehezebb találni, mint rózsaszínű flamingót az Északi-sarkon –, ugyanakkor felveti annak lehetőségét, hogy az ingyen kapott kötetet a jelentkező nem éppen arra fogja használni, amire az rendeltetett (hogy mi mindenre jó egy könyv, arra most nem adnék ötleteket). Ám ha feltesszük neki a kérdést, hogy az ilyen svindlereket miként lehetne kiszűrni, a mestereséges intelligencia is csak a virtuális vállát vonogatja. Azt ugye, nem lehet elvárni, hogy mindenki írjon alá egy kötelezvényt, mely szerint egy bizonyos időhatárig el fogja olvasni a könyvet. A határidő letelte után meg kell jelennie a szerző előtt, akitől kap három kérdést, amelyekből ha nem tud legalább kettőt megválaszolni, ki kell fizetni a kötet vételárát, a kamatokkal.
Jogilag ez nonszensz, nem beszélve arról, hogy ugyan ki és hogyan érné utol az ismeretlen helyen tartózkodó olvasókat, vagy ha ez mégis bekövetkezne, a vizsgán valószínűleg puskáznának a mesterséges intelligenciával. Ő ugyanis játszva megválaszolna minden tételt, bezárva ezzel a kört, és bebizonyítva, hogy ez az olvasószerző módszer nem működőképes.

A következtetés tehát az, hogy becsüljük meg azt a keveset, amink még megmaradt az irodalom és a könyvek párosításából. Ha új olvasóra bukkanunk, ajnározzuk, hízelegjünk neki és gondozzuk a legjobb tudásunk szerint. És közben reménykedjünk, hogy osztódással szaporodik.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.