Amy Lawrence portréja

2023-01-04
447 olvasó

Sokunk közös ismerőse, a negyvenes éveit taposó, kissé túlsúlyos, ám mindig életvidám Kaare Kaarsson a szokásos délutáni sétáját végezte, amikor egy plakátra lett figyelmes. Csak úgy meglátta, mert a szeme elé került. Szép munka volt, modern, ízléses, minimalista, ahogy az egy aukciót hirdető nyomtatványtól elvárható.

Kaare lazán szemügyre vette a plakátot, és csodálattal állapította meg, hogy az pontosan az árverés helyszínének bejárata mellett lóg a falon. Érdekes véletlen, még ha szándékos is, gondolta, és elmosolyodott. De a téma nem hagyta nyugodni. Mi lenne, ha bemenne, és megnézné, hogyan zajlik egy ilyen esemény? Sosem vett még részt aukción, mert a kultúra hidegen hagyta. Az ő terepe a szerencsejáték volt, meg a kockáztatás, nem beszélve a blöffről, mert abban a szakma csúcsát ostromolta.

Lényegében most is blöffölt, mert kényelmesen besétált az aukciósházba, és leült a hátsó sorba, ahonnét nemcsak a kínálatot, hanem az előtte fészkelődő társaságot is szemmel tarthatta. Csak a tarkójukat látta, de ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: egytől egyig unatkozó milliomosok, vagy milliomos feleségek, akik olyan lazán szórják a pénzt, ahogy a fák ősszel a leveleiket. Mindez Kaare-t mélyen fölháborította. Miközben a hozzá hasonló egyszerű földi halandók éveken át ugyanabban a kabátban kénytelenek poroszkálni, ezek itt, előtte csillagászati összeget költhetnek egy krikszkrakszokkal telemázolt vászonra. De azért akadtak kivételek is, mármint a vásznakat illetően. Kaare felfigyelt például egy díszes keretben hivalkodó női arcképre, amelyet a mellette lévő székről felemelt programfüzetben is megtalált, sőt a címét is kiderítette: Amy Lawrence portréja, olaj, vászon, ismeretlen tizenhetedik századi flamand festő munkája, kikiáltási ár százötvenezer euró.

A képen látható nő nem volt szép, de valami bágyadt lemondásféle sugárzott a tekintetéből, úgyhogy amikor ez a tétel sorra került, és megkezdődött rá a licitálás, Kaare is beszállt a játékba. Úgy gondolta, megtoldja az összeget néhány százezerrel, aztán abbahagyja. Élvezte, hogy a konkurensek egyenként, megszégyenülve kibuknak a játékból, és végül, úgy egymillió eurónál már egyedül trónolhatott a csúcson. Amikor a kikiáltó lecsapta a licitálást, valamivel több, mint egymillióval lógott a háznak, miközben nem volt egy fityingje sem.

De még semmi nem veszett el, mert bár ezt a csínyt nem lehetett semmissé tenni, volt vagy másfél órája az árverés végéig, és az alatt sok minden történhetett. Becsapódhatott, mondjuk, egy meteor a főtérre, vagy hirtelen leszállhatott egy ufó a városházára, bár az atomháború kitörése sem volt elképzelhetetlen. Mindez mentesítette volna Kaare-t attól, hogy rendezze ezt a horribilis összegű számlát, és ne kerüljön élete végéig az adósok börtönébe. Ám ekkor eszébe jutott, hogy az aukciós házzal szemben van egy bankfiók, oda például átmehet kölcsönt kérni. A bank nyilván nem hülye, nem fogja csak úgy, kiszórni a pénzét az ablakon, de ha az ügyfélnek olyan komoly fedezet áll a rendelkezésére, mint az immár milliós összeget érő Amy Lawrence portré, az ügy más megvilágításba kerül.

Kaare tehát sürgős telefonhívást színlelve kiment a mosdóba, ahonnét az ablakon kimászva szerencsésen kijutott az utcára. Akár haza is sétálhatott volna, elfeledve ezt a tréfát, de úgy gondolta, egy próbát a kölcsönfelvétel is megér. Bement hát a bankba, és előadta a kérését. A hivatalnok meglepetten, ám feszült figyelemmel hallgatta végig, aztán készségesen a rendelkezésre bocsátotta az igényelt összeget. Még ráadást is adott, mert hát az aukciós illetéket – ami tíz százalék – szintén ki kellett fizetni valamiből. Gyorsan és zökkenőmentesen ment az ügyintézés, Kaare nem is értette, miért mondanak rosszakat a banki kölcsönökre az emberek. Lám, ő csak bejött, szerényen, ahogy illik, és azonnal teljesítették a kívánságát. Még egy árva űrlap nem sok, annyit sem kellett kitöltenie, nem is beszélve a kezesekről, meg a személyazonosságát igazoló okmányokról. Egyedül azt hiányolta, hogy amikor a hivatalnok elé tolta a bankjegykötegeket, nem mosolygott, de ne legyünk telhetetlenek: mindenkinek lehet nehéz napja, bár ami azt illeti, abban a pillanatban Kaare volt az egyetlen ügyfél a bankban.

Ezt követően Kaare visszament az aukcióra, és a kasszánál kifizette az Amy Lawrence portréra tett ajánlatát, meg a tíz százalék illetéket. A ház nagyvonalúan felajánlotta, hogy a képet a biztonsági előírások betartásával házhoz szállítja, de Kaare ezt nem igényelte. Azt kérte, hogy a festményt csomagolják be egyszerű újságpapírba, majd a pakkot a hóna alá kapva kiballagott az ajtón. A személyzet és a biztonságiak még csak meg sem lepődtek ezen a lazaságon. Hozzá voltak szokva az ilyesmihez.

Hazafelé tartva Kaare azért eltűnődött, hogy miért mehetett ennyire simán minden. Mert a licitálás tiszta ügy, no de a kölcsön az mégiscsak furcsa. Nem volt benne biztos, de talán az is közrejátszhatott a sikerében, hogy véletlenül nála volt a kutyariasztó pisztolya, amit a bankhivatalnokkal folytatott tárgyalás előtt kivett a zsebéből, és letett a pultra. Kényelmetlen volt az a szék, rossz szögben állt a támlája, és a stukker csöve pontosan az ágyékába vágott. Ezt kívánta megakadályozni, de néha a világ sorsa ilyen apróságokon múlik.

 

Szvétics Hubenár fordítása

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Samuel Óharalson

1980, Helsingőr – a jelenkori dán abszurd próza egyik üdvöskéje. Írásait többnyire álnéven publikálja, mert azok provokatív jellege nem fér össze a hivatalos irodalom kívánalmaival. Rövid, szürreális írásaiban mindent és mindenkit kifiguráz, de legfőképpen az olvasót, aki – mint vallja – tehetetlen az irodalom packázásaival szemben.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL